2008-ban a Vasember jött, látott és győzött. Pedig senki sem jósolt neki nagy jövőt még a látványos előzetesek ellenére sem. 2007-re ugyanis a cikksorozatban tárgyalt összes franchise elvérzett, ami amúgy is egy különösen cinikus év volt kasszasikerek szempontjából (elég csak a Transformersre gondolni). Ráadásul az alkotók rögtön trilógiában gondolkodtak, mint akkor mindenki. Akkoriban ez azt jelentette, hogy az első film valójában felvezeti a második részt, addig meg megleszünk valahogy.
Ehhez képest a Vasember nemcsak, hogy anyagilag és kritikailag is sikeres film lett, hanem mérföldkő, mint aminek a nyolc évvel korábbi X-men is számított. Egy film, ami annak ellenére, hogy az első alkotás volt, amit a Marvel saját maga készített, hangulatában és stílusában mégis a nyolcvanas-kilencvenes évek kasszasikereit idézte, nem pedig az ezredforduló utáni képregényfilmeket.
Ez már a szereposztásból is kitűnik. A régebbi filmekben a szerepekre inkább feltörekvő tehetségeket és korábban kevésbé ismert színészeket választottak. Ellenpéldáknak lehet ugyan említeni Sir Patrick Stewartot, de az ilyen esetekben a nagyobb nevek többnyire csak asszisztáltak kollégáiknak.
Ezzel szemben a nyolcvanas-kilencvenes évek kasszasikerei nem egyszer egy befutott sztár vonzerejére épültek. A Szellemirtókban Bill Murray, Dan Aykroyd, Harold Ramis és Ernie Hudson szerepeltek együtt egy effektekkel teli alkotásban. A Men in Blackben Will Smith és Tommy Lee Jones védelmezték a Földet az idegenektől. Az ötödik elemben pedig Bruce Willist láthattuk a világűrben, amint bajszot akaszt Gary Oldmannel.
A Vasember ugyanezt a vonulatot követi. Igaz, hogy a szóban forgó alkotás pont feltámasztotta Robert Downey Jr. karrierjét – akit eredetileg a stúdió is túlságosan kockázatosnak tartott, és nem is őt választották volna, ha a rendező Jon Favreau nem áll ki mellette –, de Downey a nyolcvanas-kilencvenes években még a filmjei miatt állt a figyelem központjában, nem pedig a drogproblémái miatt. Így az ő esetében is működött a sztár + főkoncepció elv.
Downey pedig olyan szinten magáévá teszi a figurát, ahogy Harrison Ford tette Indiana Jonest, vagy Tom Cruise tette Ethan Huntot. Ráadásul Downey játékához olyan színészek asszisztálnak, mint Gwyneth Paltrow (Hetedik, Szerelmes Shakespeare) és Jeff Bridges (A halászkirály legendája, A nagy Lebowski), illetve az azóta lecserélt Terrence Howard (Hart háborúja, Ray).
Félreértés ne essék, nem azt akarom ezzel mondani, hogy a világsztárok értelemszerűen többet érnének a kevésbé híresebb kollégáiknál. Az egy felszínes, hazug és kártékony megállapítás volna. Azt akarom ezzel mondani, hogy 2000 óta egyetlen egy képregényfilm sem egy bejáratott név köré építette sikerét, mint most, mégpedig azért (már persze a kiadásokat leszámítva), mert 1997-ben csúnyán megégették magukat a világsztárokat felvonultató Batman és Robinnal, amit Clooney és Schwarzenegger nevével próbáltak eladni – és akik komplett bohócot csináltak magukból.
Valahol pedig ez is egy üzenet volt. Azt üzente, hogy a képregényfilmek nem csak ugródeszkák vagy dédelgetett projektek lehetnek (mint Ben Afflecknek a Fenegyerek vagy Nicolas Cage-nek A szellemlovas volt), nem csak szórakoztató filmek tiniknek, hanem olyan alkotások, amiknek szégyenkezés és magyarázkodás nélkül ott a helye a legjobb kasszasikerek mellett. Kedvelem az X-men sorozatot, kedvelem a második Pókembert, sőt, hibái ellenére kedvelem a Hulkot, és elnéző vagyok a Fenegyerekkel. De ezekre az alkotásokra a nagyközönség úgy nézett, mint a helyi kockára, aki a kispadról felállva szeretné bebizonyítani, hogy ő is tud büntetőgólt rúgni, nem csak a helyi bikák (függetlenül attól, hogy aztán lőtt-e büntetőgólt, avagy sem). Ezzel szemben a Vasember az a csatár, akinek lehet, hogy volt egy rossz szériájára, de inkább örülünk, semmint meglepődünk, amikor a pályán bizonyít előttünk.
Hozzátartozik, hogy akkoriban pont hiány volt azokból a filmekből, amihez a Vasembert is hasonlítom. A Mátrix és a Karib-tenger kalózai (melyek Keanu Reeves és Johnny Depp köré épültek) ijesztően hasonló utat bejárva hasaltak el, addigra már megcsömörlöttünk a Csillagok háborújától Lucas előzménytrilógiájának köszönhetően, A Gyűrűk Ura-láz már régen lecsengett, és akár kedveltük, akár gyűlöltük, a negyedik Indiana Jones inkább a „játszd újra” kategóriába tartozott, mint bármi másba. Ebbe a kvázi poszt-apokaliptikus közegbe robbant be a Vasember.
De lépjünk egy kicsit túl a sztárfaktoron, és térjünk rá a történetre, melyben megismerhetjük Tony Starkot. Tony az a tipikus hollywoodi különc zseni, aki szemtelen, öntörvényű, nem kicsit önző és felelőtlen, de a lelke mélyén mégis csak jó ember. Aki emellett kőgazdag, a villája tele a legújabb high-tech kütyüvel, emellett a leggyönyörűbb nők keresik kegyeit. Ha valakinek esetleg eszébe jut a fenti leírásról James Bond, az nem véletlen, habár Bond soha sem volt technikai zseni, azt meghagyta Q-nak. Ettől függetlenül Tony ugyanúgy flörtöl asszisztensével, Pepper Potts-szal, ahogy Bond tette Moneypennyvel, még ha az előbbi kapcsolat jóval személyesebb, bizalmasabb és őszintébb.
A Vasember tehát keblére öleli a hollywoodi csillogást, hogy aztán egy kicsit szembeforduljon vele. No, nem nagyon, csak úgy, ahogy Robin Hood is tette, hisz ne feledjük, egykor ő is nemes volt, mielőtt felcsapott banditának, és persze banditaként is hamar a tolvajok fejedelme lett. Így amikor Starkot a saját fegyverei segítségével fogják el a Tíz Gyűrű terroristái, nem esik nagyon kétségbe a mellkasát átfúró repeszdarabok ellenére sem, hanem épít egy géppáncélt. Tehát nem beszélhetünk nagy szembesítésről, a háborúban meggazdagodók és az áldozatok témájának komoly körbejárásáról, továbbra is egy kívánságteljesítést láthatunk, amit a Vasember őszintén felvállal.
Pedig ez volt az az év, amikor egy másik képregényfilmet is vetítettek a mozik, Christopher Nolan A sötét lovagját. Mint korábban említettem, a Batman és Robin után mindenki azzal magyarázkodott, hogy az ő adaptációja nem csupán egy képregényfilm. Ez az, amit Nolan olyan szinten vitt tökélyre, hogy ő már a címből száműzte a főszereplő szuperhős nevét, és állandó eposzi jelzőjére cserélte. A sötét lovag azóta is az első tíz film között szerepel az imdb-n, többek között A keresztapa mellett, és ez is volt Nolan célja, hogy bemutassa, egy képregényfilm lehet művészi és mély, illetve, hogy a szuperhősök élete sem könnyű.
A Vasember viszont tiszta szívéből vállalja, hogy nem ez az egyetlen járható út, hogy igen is lehet egy felvállaltan szórakoztató filmet készíteni, ami igényes és szól valamiről. Emellett ugyan Tony Stark első pillantásra sekélyesebbnek tűnik Bruce Wayne-nél, mégis sokkal őszintébb karakter. Egyrészt azért, mert bármennyire is vannak gondjai, azért maximálisan kiélvezi a pénzéből fakadó kiváltságokat, és hát melyikünk nem tenné ugyanezt? Másrészt azért, mert ha emlékszünk a két film végkifejletére, máshogy állnak a hatalommal járó felelősséghez.
Tony Stark utolsó cselekedete az, hogy ország-világ előtt a kamerába kiáltja, ő Vasember. Igen, ebben benne van a nagy egója is, de egyrészt üdítő ilyet látni a sok alteregók körüli szenvedés után, másrészt viszont ezzel felelősséget vállal a tetteiért. Igen, Vasember menő, és a gyerekek is szeretik, tehát valószínűleg felnéznek Tony Starkra – de Stark nem ékeskedik idegen tollakkal, másrészt úgy gondolja, az embereknek joga van tudni, különösen, ha ennyi munkája van ebben az alteregóban.
Bruce ezzel szemben Batmanként magára vállal egy olyan gyilkosságot, amit el sem követett. Ez elsőre nagyon önzetlen cselekedetnek tűnhet, de valójában hazug, önámító és manipulatív. Elvégre a nép érdekére hivatkozva eldöntik, mi a jó nekik, és nem hinném, hogy az igazságnál szívderítőbb az, hogy a bűnözéssel szembeszálló Batmant teszik meg gyilkosnak. Persze, Harvey Dent jó ember volt, és ő is fontos példaképként, de ez esetben lehetett volna a gyilkosságaiért a Jokert vagy annak az embereit felelőssé tenni. Vagy bevallani az igazat, mert hát nem egészségesebb bevallani, hogy az ember az ember, ahelyett, hogy szentekre és démonokra osztanánk?
Vasember tehát felölti magára a páncélt, miközben Batman szögre akasztja a köpenyét, és mindkét döntésnek meglesz a következménye a folytatásokban. Van egy másik elem is viszont, amiben a Vasember szembeszáll a korábbi zsánerfilmekkel, ez pedig Pepper Potts. A legtöbb képregényfilmben a hősök igyekszik eltitkolni kilétüket szeretteik elől, mert persze azzal csak őket védik. Ezzel szemben Tony nem csinál nagy ügyet abból, amikor lelepleződik, és már korábban is igénybe veszi asszisztense segítségét.
Valahol már kettejük kapcsolata miatt is sokkal érettebb a film a többi szuperhősadaptációnál. Igen, Tony Stark maga persze éretlen, de úgy viszonyul Miss Pottshoz és a női nemhez, ahogy egy felnőtt férfitól elvárható. Az X-men szerelmi háromszöge középiskolai szinten volt esetlen, ahogy a Pókember, a Hulk vagy A Fantasztikus Négyes férfi – nő kapcsolatai is. Könnyű lenne azt mondani Tonyra, hogy a női nemet szemétként kezeli (az egy éjszakás kalandjaira ez áll is, ezt pont Pepper mondja ki, no, nem főnökének, hanem a riporternőnek címezve), ugyanakkor mégis ő kezeli egyenrangú félként asszisztensét, nem pedig Peter Parker. Ráadásul kettejük kapcsolatában nyoma sincs a fölösleges szenvelgésnek, ellenkezőleg, kölcsönösen csipkedik egymást, flörtölnek, de azért törődnek egymással.
Ami a gonoszokat illeti, bár Tonyt arab terroristák ejtik foglyul, a felállás árnyaltabb a gonosz arabok – nemes amerikai cowboyok sztereotípiánál. Egyrészt azért, mert Tony a saját önző szemellenzőségéből jut a karmaik közé, és a majdnem-halálos sebesülést is egy általa gyártott rakéta okozza. Világéletében hasznot húzott a konfliktusból, így úgy illik, hogy ő is szenvedő alanyként vezekeljen.
Másrészt az őt fogva tartó terroristák is emberi módon félelmetesek, köszönhetően elsősorban az őket alakító színészek játékának. Sayed Badreya kiválóan hozza a szervezet hierarchiájában valahol középtájon elhelyezkedő terrorista figuráját (aki parancsol egy kisebb sereg felett, de meghajol a nagyobbak előtt), a Razát alakító Faran Tahirból pedig simán kinéztem volna, hogy ő fogja alakítani a Mandarint. Intelligens, karizmatikus, művelt és kegyetlen, de ezek a tulajdonságok mind hihető, nem pedig eltúlzott szinten vannak. Ráadásul, mint azt a Shaun Toub által alakított Yinsen karakterén át láthatjuk, nem amerikai célpontoknak mennek neki (Tonyt is azért kapták el, mert Afganisztán területén tartózkodott), hanem fegyvertelen helybélieknek. Ez az, amire a jelenlegi terrorszervezeteknél különösen nagy hangsúlyt kell fektetni, hogy a terroristák elsődleges célpontjai mindig azok, akiket elméletileg védelmeznek (ami nem jelenti azt, hogy mások ne lehetnének).
Harmadrészt az egész túszul ejtést (SPOILER, de hát mégis csak egy hétéves filmről beszélünk) Obadiah Stane ötölte ki, Stark mentora és társa, és nem vélt sérelem vagy egy elborult elmélet motiválta, hanem a pénz és hatalom. Éppen ez teszi őt sokkal valóságosabbá rengeteg társánál, és kettejük kapcsolata csak még személyesebbé teszi árulását.
Mit mondhatnék még? Egyrészt azt, hogy bár a párbeszédek zömét forgatás alatt improvizálták, ettől nem kiforratlanok, hanem életszagúak lettek. Másrészt, hogy a film zenéjét az a Ramin Djawadi szerezte, akinek a Tűzgyűrűét és a Trónok harcáét is köszönhetjük. Ennek megfelelően egyszerre epikus és személyes, és ha az eddigi filmzenék közül választanom kellene, akkor, bár kedvelem John Ottmant, Hans Zimmert vagy Alan Silvestrit, erre esne a választásom.
Ugyanígy jó ötlet volt Jarvist inasból mesterséges intelligenciává tenni, mert ezzel sikeresen elkülönítették Tonyt Batmantől, ráadásul a technokrata-szórakoztató film hangulatba is passzol. Valamint talán a sikerbe az is közrejátszhatott, hogy nem kellett a nézőknek olyannyira felfüggeszteniük hitetlenkedésüket – elvégre a Vasember páncélnak más funkciója is van, mint eltakarni viselője arcát, így több indok felölteni, mint egy csiricsáré jelmezt. És itt visszatérnék ahhoz, amit egykor az első X-men filmnél írtam. Az ezredfordulókor a földönkívülieket felváltották az emberfelettiek, annak jeléül, hogy az új évezredben rejlő potenciál belőlünk fakad. A Vasember ezt kiegészíti azzal, hogy ezt viszont komoly munka a felszínre hozni. Így Tony nem csak emberfeletti, de felfedező is – egy olyan archetipus, ami mostanában megint kezd népszerűvé válni.
Akárhogy is, a Vasember jött, látott, győzött. Nem mondom, hogy ezután elértünk a Kánaánba, és kizárólag jobbnál jobb képregényfilmeket kapunk. De megmutatta, hogy ilyet is lehet, és ez által magasra tette a lécet társai számára. Ezért pedig kalapemelés jár.
Stan Lee cameó: találóan Hugh Heffnerként látjuk az öregurat.