Marvel filmek: Amerika Kapitány: A Tél Katonája

Talán nincs is nehezebb feladat a képregényfilmek világában, mint Amerika Kapitányt napjaink közegébe helyezni. Elvégre a karakter egy meglehetősen idejét múlt figura, akit a II. Világháború idején találtak ki propagandahősnek. Azonban Steve Rogers egyszer és mindenkorra maga mögött hagyta ezt a kort, amikor feláldozta magát New York megmentése érdekében, és a sarki jég foglya lett. Rogersnek tehát immár napjainkban kell helytállnia, nem csak hősként, de karakterként is. Mert nem elég őt átrakni az új évezred elejére, hanem azzal is számot kell vetni, hogy miben különbözik a két korszak; mert ami akkor működött, ma már nem fog.

Ezzel a Russo testvérek tudatában is vannak, és ezt a dilemmát teszik meg a film koncepciójának: mennyire állja meg a helyét Amerika Kapitány napjaink világában? Erről persze csak komoly spoilerek árán lehet értekezni, így az, aki esetleg még nem látta a filmet, de pótolni szeretné, annak ajánlom a film premierje után megjelent recenziómat.

A rendezőpáros már a felütésben eltalálják a karaktert: Steve reggeli edzés gyanánt együttfut a Capitolium előtt a többi háborús veteránnal. Ő közéjük, és nem pedig föléjük helyezi magát, és beilleszkedni is az ő segítségükkel próbál. Így futás után elbeszélget Sam Wilsonnal, és megtudhatjuk, hogy akár a negyvenes években, akár a közelmúltban vett részt valaki egy háborúban, utána nehéz visszaszokni a civilizált, hétköznapi életbe. Annak ellenére, hogy az a civilizált, hétköznapi élet igen csak megváltozott, mint azt Steve ki is mondja (nincs gyerekbénulás, van internet, jobb íze van az ételnek), aki pont emiatt egy apró jegyzetfüzetet hord magánál. Ami az i-re pedig felteszi a pontot, hogy feltűnésekor Alan Silvestri traktusait halljuk, ami nem is állhatna távolabb Henry Jackman politikai thrillerhez íródott aláfestő zenéjétől. Az alkotók ezzel is kihangsúlyozzák, hogy Steve egy másik világ, másik kor szülötte és bajnoka.

Sokáig azonban nem ülhet a babérjain, mert Natasha Romanov, alias Fekete Özvegy keresi fel, hogy vegyen részt egy mentőakcióban. Kettejük furcsa párosa a film egyik legnagyobb erénye, Natasha ugyanis nem is különbözhetne jobban Steve-től. Míg Steve Amerika élharcosa, addig Natasha egy dezertált orosz kém. Steve őszinte idealista, Natasha cinikus és bizalmatlan. Steve nyers erővel győzedelmeskedik, Natasha fortéllyal és megtévesztéssel. Steve egy régi világ katonája, Natasha az új világrendé. És természetesen egyikük férfi, másikuk nő, és az ember szíve szerint a film végére össze is hozná őket, mert ha létezik olyan Bosszúálló, akihez Natasha passzolna, az Steve, elvégre az ellentétek vonzzák egymást.

A készítők persze nem hozzák őket össze, és ez igazából nem is baj, mert hát létrejöhet barátság férfiak és nők között, és valahol nagyon aranyos és emberi, hogy Natasha lépten-nyomon megpróbálja összehozni Steve-et valakivel, hogy ne legyen egyedül. Emellett Steve az, aki felé Natasha az eddigi legőszintébb megnyilvánulását teszi.

– Mit akarsz, ki legyek?
– A barátom.
– Néha az az érzésem, hogy pályát tévesztettél, Steve.

Ez a párbeszéd lehetne humoros beszólás is, de a Natashát alakító Scarlett Johansson ezt emberivé teszi. Szavaiból kristálytisztán kiérződik a fájdalom, a vágyódás és a hála, noha mindegyiket igyekszik leplezni. Natasha ráadásul a karakterfonalával is tökéletesen kiegészíti Steve-et. Steve egy olyan történelmi figura, aki nem csak idejét múltnak számít, de amit a S.H.I.E.L.D. is ki akar sajátítani, majd miután erre képtelen, igyekszik elpusztítani. Natasha sosem akart, sosem mert ilyen figura lenni, mindig is egy szellem volt, akinek esze ágában sincs fellebbenteni a fátylat magáról nem csak mások, de saját maga előtt sem, mert fél, hogy mit találna alatta. Natasha több álarcot visel, olykor szó szerint, nem csak képletesen, hogy aztán mégis a nagyközönség előtt vállalja fel saját magát. A történet során mindketten kénytelenek szembenézni a saját igazi mivoltukkal, és ebben segítenek egymásnak.

Mindketten emberükre találnak a második címszereplőben, a Tél Katonájában, aki ugyanúgy egy kísértet, mint Natasha, ugyanakkor olyasvalaki, akit egykor Steve személyesen ismert. Kicsit kacifántos, de valójában nagyon is helyén van, hogy ő egy olyan szövetségi katona volt, akin a nácik kísérleteznek, a szóbeszéd szerint a szovjetek alkalmaztak, és akit most egy nemzetközi szervezet használ fel egy amerikaival az élen. Amely szervezetbe beleolvadt annak ellensége, a H.Y.D.R.A.

Érdekes, hogy bár Steve a negyvenes évekből származik, a történet pedig az új tízes években játszódik, a film sokat merít a hetvenes évek politikai thrillerjeiből. Így lehet a film főellenfele Alexander Pierce, akit Robert Redford alakít. Redford olyan filmekkel betonozta be a hírnevét, mint A keselyű három napja vagy Az elnök emberei, így helyén való, hogy ő játssza el Pierce-t, aki a nagyobb jó és a fennálló világrend megtartása érdekében képes bármilyen mocskos eszközt bevetni. Pierce emiatt sok tekintetben hasonlít Cliff Robertson karakterére, aki, bár barátságosan viszonyult a főszereplő Joseph Turnerhez, képes lett volna végezni vele, hogy egy olyan árnyjátszmához asszisztáljon, amiben Turner kollégái is életüket vesztették.

Talán nem véletlen, hogy az alkotók ehhez az időszakhoz nyúltak vissza. A hetvenes évek volt az a kor, amiben a filmek egyszer és mindenkorra szakítottak a feddhetetlen amerikai vezetés képével. Ennek számtalan oka volt, mint a Watergate botrány vagy a Vietnámi Háború visszhangja, és ez az ábrázolás tökéletesen szembeállítható azzal a képpel, amit még a Világháború alatt sugároztak Amerikáról. Képet, amelyben a nemzet egy emberként, emelt állal küzdött a gonosz nácikkal. Egy fekete-fehér világkép áll szemben a szürke megannyi árnyalatáéval, amelyben amerikai ügynökök gond nélkül olthatnak ki amerikai életeket, ha egy nagyobb érdek ezt kívánja. Egyébként az egyik jelenet, amiben hőseink egy S.H.I.E.L.D. ügynököt rabolnak el, mintha A keselyű három napjából lett volna véve.

Alexander Pierce nem csak Vörös Koponya ponyvagonoszával állítható szembe, hanem a tipikus képregénygonosszal, aki ki akar tűnni a tömegből és alapjaiban forgatná fel a status quo-t. Pierce nagyon is valóságos figura, akihez foghatót legutoljára talán az X-men 2 William Stryker ezredesében kaptunk. Róluk elhisszük, hogy akár a valóságban is magas posztot tölthetnének be egy jó nevű katonai és hírszerzési szervezetben.

Ez egyébként az első film, amiben Nick Fury karaktere valódi súllyal bír. Korábban inkább összekötő kapocs volt, és bár az első Bosszúállókban tisztességes szerepet írtak neki, a félistenek mellett sokat nem nyomhatott latba, csak asszisztálhatott nekik (a korektség végett, ez volt a karakter koncepciója). Egy kémtörténet azonban alkalmat ad rá, hogy Fury is elemében legyen. Ő próbálja Amerika Kapitányt szembesíteni a megváltozott világgal, illetve azzal is, hogy azért régen sem volt minden fenékig tejfel. Emellett ebben a történetben neki is van tényleges veszíteni valója, és őt is szúrják hátba olyanok, akiket a barátainak vélt.

Szintén telitalálat Sam Wilson karaktere Howard Mackie megformálásában, aki azért segíti Steve-et, mert egy sorstársára ismer benne, nem pedig azért, mert egy ikon, akire felnéz. Wilsonon keresztül tekinthetünk be a veteránok tüzérségi sokkjába, illetve hogyan próbálják meg ezt méltósággal kezelni. Emellett Hadigépen kívül a Marvel Moziverzum kevés fekete szuperhőseinek egyike. Talán a feltaláló vonulatot lehetett volna egy kicsit kidomborítani, de itt ennyi fért bele, és valószínűleg az alkotók el akarták különíteni Tony Starktól.

A filmben egyébként a legapróbb szereplőnek is megvan a helye, Sharon Cartertől kezdve a névtelen operátorig, aki inkább mégsem küldi fel a hajókat. Mert végül is a Kapitány által képviselt eszméknek igenis van létjogosultságuk, de nem egy szervezethez kell kötni őket, hanem minden egyénnek magának kell érte felelősséget vállalnia.

De ha ezeket is leszámítjuk, A Tél Katonája akkor is egy átkozott jó akciófilm, pörgős, szépen megkoreografált jelenetekkel, és zseniális látványorgiával, amit nem csak az effektek, hanem a színészek és kaszkadőrök tesznek emlékezetessé. Ezek közé tartozik a harc a liftben, illetve a végső leszámolás, ami a Bosszúállók végső felvonásának realistább testvérére emlékeztet.

Emellett hangulatosak az olyan, szintén a hetvenes évek világát megidéző elemek, mint Armin Zola új formája. És itt említeném meg, hogy amikor Natasha ebben a jelenetben a Háborús játékokból idéz, Steve megérti az utalást, holott a Bosszúállókban karaktere szinte csak abból állt, hogy ezek elmennek a feje mellett, pedig jók a reflexei.

Az Amerika Kapitány: A Tél Katonája valahol a Vasember 3 fordítottja. Bár sok minden ellene szólna, egy emlékezetes, szerethető filmet kapunk, ékes példájául annak, hogy sokszor nem a mit, hanem a hogyan számít. És néha arra is jó, hogy csak egy kicsit Amerika Kapitány szemén keresztül láthassuk világunkat.

(A stáblista pedig nagyon menően kémes-ponyvás.)

Stan Lee cameó: az öreg számtalan kiegészítő munkája egyikeként őr a Smithsonianban, annál az Amerika Kapitány tiszteletére létrehozott tárlatnál, ahol hősünk a helyét kereste.