KomiXérum #6

Star Wars: Legacy #34-35

Történet: John Ostrander
Rajz: Jan Duursema
(Dark Horse Comics)

A Vektor eseményeinek utóhatásairól olvashatunk a legutóbbi kétrészes sztoriban. Két szálon fut a cselekmény. Az egyiken Cade és társai a súlyosan sebesült Azlynt a Kiffexre viszik, Cade gyógyító nénjéhez, hogy mentse meg a lányt. A műtét után Azlyn már szemlátomást nem ugyanaz, aki volt: Darth Vaderéhez hasonló életben tartó páncélt kell hordania. Ráadásul már megbékélt a halál gondolatával, így az új testéért és a rá váró fél-életért Cade-et kárhoztatja – jogosan. Hőseink látogatása a Kiffexen amúgy sem sikerül túl jól: egy kocsmai verekedés a helyi rendfenntartó szervek elleni összecsapássá fajul, akiknek a parancsnoka nem más, mint Cade unokahúga. Kiváló jelenetet kapunk: a csetepaté a beszédes nevű Uggli fivérekkel egyszerre akciódús és vicces, Cade pedig tenyérbemászóan kérkedik az Erő fölötti hatalmával – minidig öröm látni, hogy ebben a sorozatban nem az igazság rendíthetetlen bajnokaiként látjuk a jedik képességeivel rendelkezőket. A Mynock legénysége végül Azlyn nélkül, a helyiek szomorú-haragos pillantásainak kereszttüzében kénytelen elhagyni a Keffixet. Ezzel egyidejűleg, a Storms másik történetszálán a haldokló, kómába esett Darth Krayt visszakerül a Korribanra, miután alvezére, Darth Wyyrlok sztázisba helyezi. Amíg pedig a Sötét Úr felépül, ő készséggel átveszi a hatalmat a Galaxis fölött…
Fordulatos, magas színvonalú történetet hozott össze ezúttal a jól bevált alkotópáros, ami felüdülés az év elején lezavart Mon Calamari bénasághoz képest. Ostrandernek nagyon megy a sithek világának, a belső kör intrikáinak bemutatása, és ez az a vonal, amelyiken keresztül a leginkább gazdagítani tudja a SW-mitológiát. Cade-ék szála kevésbé tartogat meglepetéseket, főhősünket már elég jól kiismertük (rosszabb esetben spleenes keményfiú, jobb napokon útját kereső hősalkat), és ezúttal sem válik többé vagy szimpatikusabbá a karaktere. Főleg, hogy én a sorozat indulásától kezdve nem értem, miért nem hagyja már békén Azlynt, és omlik a gyönyörű és érte epekedő Deliah Blue karjaiba, de ez egyéni probléma. De igazságtalan vagyok Ostranderrel szemben: magabiztosan és ügyesen alakítja a Legacy történetét, és néhány kisebb mozzanatban rendre bizonyítja, hogy nála értő kezekben van az univerzum. Rajzok tekintetében még kevésbé érheti szó a ház elejét: Jan Duursema szokásosan hibátlan munkát végez. A baktatartályból kitörő, az Erőben mestere hiányát érzékelő Darth Stryfe őrült-erőszakos vicsora még jó ideig velem maradt olvasás után. Csak magamat tudom ismételni: a sithek miatt éri meg főleg olvasni a Legacy-t.
Czben

The Literals #1

Történet: Bill Willingham és Matthew Sturges
Rajz és borító: Mark Buckingham
(Vertigo)

A crossover előző két részében nem sok minden történt a sakkfigurák helyükre kerülésén kívül, úgyhogy Bigby Jackkel és Beasttel való összecsapásain túl nem is emelnék ki semmit, nézzük mi történik most. Remekül nyit a füzet, Kevin –a történet „főellensége”, akinek kezébe az univerzum újraírásának esélye került- továbbra is az az érzéketlen figura, aki egy tollvonással kiír bárkit a létezésből. Persze a főgonoszok tipikus ellentmondásába esve azért egy idő után leesik, hogy mégis csak kéne neki társaság, meghívja literal rokonait, a 10 Műfajt (a literalok a történetteremtő, írói kellékek megszemélyesítői). Nyilván lehet vitatkozni, hogy miért pont erre a 10-re esett a választás, de érdekes figurák, szó se róla. Willingham elfogultan egyik kedvenc műfaját, a westernt említi elsőnek (kiköpött John Wayne –Preacher, anyone?-), nála jóval érdekesebb, hogy a horrort egy kislány jelképezi, bár a japán horrorok, majd azok remake-einek népszerűségét látva nem is annyira meglepő. Vicces, ahogy próbálja mindegyik eröltetni a saját műfaját, aminek ők maguk karikatúrába hajlóan képviselői és az is kiderül, hogy mindenről tudomásuk van a világban, ami az ő műfajukba tartozik.
Ezekhez a szürreális figurákhoz érdekes módon nem kapcsolódik absztrakt ábrázolásmód, ami még jobban rájátszhatna a helyzet furcsaságára, Buckingham remekül kapja el a figurákat, kifejezőek, egyediek, de talán az volt a koncepció, hogy egy amúgy is bizarr szereplőgárdát nem hangsúlyoznak túl még a rajzstílussal is, közelebb áll a valósághűhöz. A füzet eleji két duplaoldal most is csodálatosra sikeredett. Az azutáni egyoldalas, Babe gegjeit helyettesítő humorosnak szánt jelenet Ravennel viszont totál felesleges volt, főleg annak fényében, hogy ezt a múlt héten egyszer már elsütötték.
Több elhagyott szálat is továbbgombolyít Willingham és Sturges, de mindegyikre kevés idő jut, viszont legalább nem felejtődtek el, számíthatunk még rá, hogy visszatérnek. Ilyen a Jack of Fablesben múlt héten bemutatott Jack Frost, de az ugyanott több, mint egy éve hátrahagyott Wicked John esete is vagy a címlapon ördögként és angyalként szereplő Sam és Hansel. Deus ex machina újabb felbukkanása pedig nem nélkülözi az öniróniát sem.
Felhívnám a figyelmet a Kevin mellett végig jelen levő kényszerzubbonyos egyénre, aki múlt héten tűnt fel és az az érzésem, hogy Kevin valamilyen elfojtott énjét jelképezi, talán a lelkiismeretét, mindenesetre le merném fogadni, hogy lesz szerepe a végjátékban.
Mikor közelebb mentek Mr. Dark rezidenciájához, a korábbi Fabletownhoz, furcsállottam, hogy nem fokozódott az az állatias reakció Bigby-ben, amit a Fables-ben kiváltott belőle, de ezért kárpótol az a zárójelenet, amiben szerepel és igen mulatságosra sikeredett. Snow és férjének egy-két szavas szóváltásai pedig eszünkbe juttatják, hogy miért is szerettük meg ezt a két karaktert. Összességében elmondható, hogy kezd beindulni a cselekmény, mozgalmasabb volt ez a rész, mint a crossover két megelőző epizódja.
Geomailer

Oldalak: 1 2 3 4