KomiXérum #6

Ms. Marvel #38

Történet: Brian Reed
Rajz: Rebekah Isaacs
(Marvel Comics)

Ms. Marvel halott, éljen Ms. Marvel! Norman Osborn, az új „nagyfőnök” machinációinak köszönhetően Carol Danverst az előző számban utolérte végzete, helyére pedig a Thunderbolts egykori, és a Dark Avengers jelenlegi tagja, Moonstone, azaz Karla Sofen lép, mostantól ugyanis ő lesz a sorozat főszereplője. Hogy meddig, az jó kérdés, erősen kétlem, hogy Carol nem fog feltámadni, de ettől függetlenül minden jel arra mutat, hogy Brian Michael Bendis, a Secret Invasion és a Dark Reign szülőatyja hosszú távon gondolkodik a „gonoszok uralkodnak” koncepciójával. És csak hogy mindenki tudja, hányadán kell állnunk az új „szuperhőssel”, rögtön az első oldalakon kegyetlenül kinyír három bűnözőt, akik egy páncélozott pénzszállítót rabolnak ki éppen. Így kell gyorsan, egyértelműen és ütősen érzékeltetni, hogy új szelek fújnak… De ez még csak a bemelegítés. Carolnak voltak befolyásos barátai, akik nem különösebben örülnek a halálának, és vannak, akik többet is tesznek a szomorkodásnál. Egy különleges pszichés képességekkel rendelkező CIA-ügynök pl. elintézi, hogy kiadhassa magát pszichiáternek, akinek meg kell vizsgálnia Osborn új Angyalok csapatának minden tagját – kezdve Ms. Marvellel (aki ugye maga is agyturkász, már ami a végzettségét illeti). Az elmék harcából életre-halálra vívott küzdelem lesz, amiben fény derül Karla csúnya titkára is anyja halálával kapcsolatban. Eleve van valami nagyszerű és roppant izgalmas egy szuperhős munkáját végző gonosztevőben, ezt legkésőbb a Thunderbolts óta tudjuk, és Brian Reed láthatóan élvezi, hogy egy dögös, gyilkos ribancot kell írnia. Karla karakterében van spiritusz: kemény, brutális, intelligens és érdekes a múltja, amivel az író alighanem fog még kezdeni egy s mást. És különben is, gonoszokról szóló tökös képregényekből sosem elég. Rebekah Isaacs képei ellenben nem valami lenyűgözőek, sokkal inkább átlagosak – Karlát ugyan fantasztikusan rajzolja (első egészoldalas megjelenése tökéletes „eye candy”), de az elmeharcban felbukkanó Hulk például borzalmasan fest.
Olórin

Sherlock Holmes #1

Történet: Leah Moore és John Reppion
Rajz: Aaron Campbell
Borító: John Cassaday
(Dynamite Entertainment)

Több okból sem hagyhattam ki a Dynamite új, ötrészes minisorozatának nyitó fejezetét. Egyrészt imádom Sir Arthur Conan Doyle detektívregényeit és –novelláit, mindent, ami Sherlock Holmes-szal kapcsolatos, hajdan még a hírneves Baker Street 211/b-be is elzarándokoltam. A dilettáns detektív (továbbá hegedűművész és kokainista) hamarosan ismét aktuális lesz Guy Ritchie új filmjének köszönhetően – nyilván a kiadót is ez indíthatta a karakter leporolására. Az írók: régóta együtt alkotó házaspár, és hoppá, egyikük Alan Moore lánya (még szép, ilyen keresztnévvel…). Ez így bőven megért nekem egy olvasást. Már csak az hiányzik, hogy a rajzoló meg a From Hell-es Eddie Campbell fia legyen – de nem, ennyire nem állnak együtt a csillagok.
Robbantásos merényletek dúlják föl a viktoriánus London nyugalmát – a tettes nincs meg, a rendőrség tehetetlen. Naná, hogy Holmes szolgálataira van szükség. Az elkövető levélben fenyeget meg egy visszavonult rendőrtisztet, hogy egy megadott időpontban végez vele. Sherlock, a jó Watson doktor, a Scotland Yard képviseletében pedig Lestrange felügyelő foglalkoznak az üggyel. Mind jelen vannak a kérdéses pillanatban az idős Samuel Henry házában, akinek az életére akar törni valaki – és a nyugalmazott rendőr valóban meghal. Azonban szobájában nincs más, csak a füstölgő revolvert szorongató Sherlock Holmes…
A füzet végén válik tehát érthetővé az új sorozat alcíme: The Trial of Sherlock Holmes. Nyomozónkat bilincsbe verve szállítják el, ez pedig szokatlan szituáció. Vagyis a szerzők nerm csupán képregényben próbálnak elmesélni egy hagyományos Holmes-esetet, hanem gazdagítani, újítani kívánják a legendáriumot. Bátor próbálkozás, ám meglehet, hogy visszafelé sül el a dolog, és karakteridegen zagyvaságot kapunk. Egyelőre azonban nem így áll a dolog: a párbeszédek elegánsak és kifinomultak (az öreg Alantől lehetett mit tanulni e téren), a történetszövés magabiztos. Csupán a rajzokkal szemben vannak fenntartásaim: Campbell nem szeret a hátterekkel bíbelődni, ami egy ilyen stílusú képregénynél nem megengedhető. Az üresség érzetét erősíti, hogy a színező jobb híján egy nagy kék semmit fotosoppol az összehúzott szemöldökkel töprengő szereplők mögé – nem néz ki jól. Pedig az arcok és a mimika ábrázolásában nem vét hibát a rajzoló. Van még hova fejlődni, remélem, rajzi téren nem a mostani szint lesz a végállomás, és a belívek is hozzák a nagyszerű borítók által ígért minőséget (John Cassaday munkáival mindig öröm találkozni). A sztori abszolút ígéretes, ahogy az egész képregény is összességében – jövő hónapban folytatjuk, kedves Watson.
Czben

Superman #687

Történet: James Robinson
Rajz: Renato Guedes
(DC Comics)

A legutóbbi, első KomiXérumban már tárgyalt, kvázi Superman nélküli Superman szám felülmúlta várakozásaimat. Az e hónapban megjelent, Kal-Elt most már teljesen nélkülöző epizód azonban olyan lelkesedéssel töltött el, amilyet nem éreztem az Új Kripton sztori kezdete óta. Robinson és Guedes újra a legjobb formájukat hozzák, mégpedig azon a minőségi szinten, ami a Superman sorozatot a tavalyi év egyik legjobb, legegyenletesebb színvonalú képregényévé tette. Az „utolsó kriptoni” nélküli Metropolis mindenki számára sok kihívást tartogat. Első, és legfontosabb, hogy a nagy utcai csatákat Mon-Elnek, az Őrzőnek és csapatának kell megvívnia Clark helyett, és úgy látszik, egyelőre boldogulnak. Lane tábornok pedig továbbra is megfigyelő állásponton van, ám most már Mon-Elre is kivetette a szemét. Atlas és a Parazita szintén rosszban sántikálnak, Jimmy Olsen pedig Zatarától kér tanácsot, mivel továbbra is a Szupi család vs. Atlas ügyben tapasztalt, különleges sugarak ügyében nyomoz. Vendégszerepel Fekete Villám, és egy meghökkentő, és váratlan cliffhanger zárja a képregényt. A húsz oldal pillanatok alatt elillan, pedig van esemény, olvasnivaló bőven; tartalmasan szórakozunk. Robinson érdekes kérdéseket feszeget az új számban, mintha csak a kötözködni vágyó képregénygeek bújt volna bele: először is az Őrző által Mon-Elnek szegezi a kérdést, maszk nélkül hogyan őrzi meg titkos alteregóját. Ezek után pedig Fekete Villámnak kell szembenéznie a ténnyel, hogy a szuperbűnözők nem veszik komolyan, és B-kategóriásnak titulálják. Ezen pillanatok érdekes nézőponttal gazdagítják a cselekményt, mely bár nem éppen óriásléptekben rohan előre, mégsem válik unalmassá. Robinson titka – az általam oly sokat emlegetett – dinamika: hol hatalmas paneleken folyik a bunyó, hol pedig kevésszereplős, intim, zárt térben játszódó, jól megírt dialógusokat olvashatunk. Ugyanakkor ügyesen válogatja meg a helyszíneit is, betekinthetünk Metropolis csatornarendszerébe, és ez egy remek alkalom Guedes számára, hogy megcsillogtassa tudása legjavát. Oldalas, kétoldalas paneljei szédítőek, lélegzetelállítóak. A zsúfolt, feszültséggel teli, a szűk paneleket egymásra halmozó első lap után a nyitó kétoldalas szinte az arcunkba robban – lenyűgöző! Akárcsak a finomabb megmozdulások: ügyesen játszik az arckifejezésekkel, különösen az egymás mellé helyezett, ugyanarról a szereplőről készült, néhány másodperc alatt beállt hangulatváltozást ábrázoló képeken. Ez az alkotópáros kivételes harmóniában dolgozik ismét együtt. Amit várhatunk, az sejtésem szerint némi konfliktus az Örző osztagában, és több szereplés Lane-től, no meg persze a folytatás a jövő hónapban – méghozzá mindezt rettentő türelmetlenül!
Tungsram

Oldalak: 1 2 3 4