KomiXérum #6

Sziasztok képregénybarátok, hatodszor gyűlünk itt össze, hogy belevessük magunkat a lehető legszélesebb skálát felvonultató amerikai képregények világába és először ér az a megtiszteltetés, hogy felvezethetem Czben, Fdave, Olórin, Tungsram és jómagam írásait.
Nem is szaporítom a szót, nézzük a múlt heti felhozatalt!

[toc]

Battle for the Cowl: The Underground

Történet: Chris Yost
Rajz: Pablo Raimondi
(DC Comics)

Van az utóbbi időben ez a Batmant nélkülöző Gotham mizéria, ami minőségében többeket is megoszt. Jönnek mennek a one-shotok, megy egy minisorozat, meg még ki tudja, mik nem lesznek a következőkben. Foghatjuk a nagy számok törvényére, de bizonyos időközönként elkerülhetetlen, hogy értékes füzetek szülessenek a témában. A múlt heti Arkham Asylum egyrészes például ezek közül volt egy nagyszerűen megírt, egyszerű szerkezetű, csattanóra hegyezett komik, azonban a mostani héten sem unatkozhattunk: megérkezett a The Underground című, következő egyke. Az Arkham Asylummal ellentétbe ez a füzet sokkal inkább csúcsosodik ki az akcióban, és mivel a bezártságot háttérként, feszültségkeltésként felhasználó előddel szemben itt a határok maximum Gotham város tényleges határai lennének, egy sokkal szabadabb és légiesebb cselekménysor zajlik le előttünk. Egyébként ezen túlmenően bármiféle összehasonlítgatás felesleges a kettő között, mivel mind témájában, mind mondanivalójában két különböző dologról van szó, egyetlen dolog közös bennük: mindkettő remek képregény.
A füzet a Batman nélküli Gotham hisztériájára, fejetlenségére játszik, és úgy is épül fel: összevissza. A rendszert, az állandóságot a káoszban maga Rébusz, illetve Macskanő figurája adja, akik a történések természete miatt félig meddig kívülállóként szemlélik az uralomért hajtó igazán nagy fejesek csatáját. Persze őket sem olyan fából faragták, megpróbálnak beilleszkedni, vagy változtatni az új, még kialakulófélben lévő helyzeten, megtalálni helyüket. Főleg Macskanő karakterén keresztül érzékeljük azokat az egymásnak feszülő belső vívódásokat, amik egy ilyen helyzetben alapvetően határoznak meg egy szereplőt, annak jellemét, viselkedését. Nagyszerűen eltaláltak például Selina monológjai, különösen Kétarccal és Pingvinnel közös jeleneteiben. Előbbivel küzdve máris rengeteg, félmondatokból is kivehető feszültség ömlik az arcunkba, de mikor Pingvin támadóját próbálja meg hatástalanítani, tetteinek értelmét kérdőjelezi meg először saját maga, és ami talán még rosszabb, környezete is. Ezek tökéletesen beleilleszkednek a történet szövevényébe, és az író látszólag könnyedén teremt újabb és újabb értelmezési réteget az amúgy jól megírt füzethez. A bezártságérzet helyett a feszültséget itt az impozáns mennyiségben adagolt belső monológok tömkelege, azok által felvetett problémák számossága, és például a hamis Batman elleni küzdelem értelmetlensége adja. Megy az ismerkedés, ki kiben bízhat meg a legtovább. A végsőkig semmiképp, hisz mindenki folyton többet akar. Edward és Méregcsók találkozása adja ennek az iskolapéldáját: az alapvetően Fekete Maszk ellen küldött gonosz, és annak csatlósa különösebb konfrontáció nélkül “fut össze”, a bizonytalanság a füzet lételeme. Bár le sem tagadhatnám furcsa szimpátiámat Rébusz karaktere iránt, külön öröm, hogy az egyik főszereplőként nem okoz csalódást, és bár Selina problémái mellett az övéi labdába sem rúghatnak, komoly feladatok várnak rá a későbbiekben, és bőven akad a mostani Rébuszban annyi potenciál, hogy ne csak egy idegesítő karakterként, hanem a történések szerves részeként emlékezzen majd rá az utókor. Chris Yost képregénye intelligens, és a kánon szerves részeként fontos mérföldkővé válhat. A rajzolói poszton állomásozó Raimondi sem okoz csalódást. Néhány gyengébb fejet leszámítva, főleg a két főszereplő jeleneteinek megkomponálásával képes rabul ejteni, de nagy tapsot érdemel a még ezt is fokozni képes színező, Brian Reber.
Ez sajnos még kevésbé tekinthető one-shotnak, mint a vele általam felesleges párhuzamba állított Arkham Asylum. Mivel annak volt egy lezárásként csak jóindulattal, katarzisélményként viszont egyértelműen azonosítható zárása, itt egy ügyes cliffhangert kapunk, ami az újdonsült szövetségeseket hozza össze egy sokat sejtető panel erejéig. Persze ha az egészet vesszük, akkor egyértelművé válik a szerzők célja: tovább mélyíteni a városi szakadékot, a karakterek fejében végsőkig fokozni a tébolyt, mindezt pedig egy, a többi képregény mellé-elé-után illeszthető, akció és egyben mondanivalóban dús füzet keretében. Ha majd az írásomból választanak szófordulatot egy esetleges újranyomáshoz, tudjátok, olyan olcsó reklámként, mint ami mára szokássá vált, hogy a NY Timestól valami firkász ezt mondja, meg azt mondja, akkor én azt akarom, hogy ez kerüljön rá: “A témát nagyszerű pontossággal, magabiztossággal körüljáró képregény!” – Fdave (kepregeny.net)
Fdave

Dark Avengers #4

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mike Deodato Jr.
(Marvel Comics)

Azannyát! Brian Michael Bendis alaposan kézben tartja a Dark Reign szálait, és akár ezt a sorozatot, akár a New Avengerst nézzük, egyértelmű, hogy fantasztikusan izgalmas irányba viszi a történeteket. A Dark Avengers eleve nagyon jól indult, de azóta mintha minden számmal egyre jobb és jobb lenne, ez a negyedik pedig simán felülmúlta minden elvárásaimat. Az Angyalok Morgana Le Feyjel vívott véres, brutális és kíméletlenül intenzív harca tetőpontjához érkezik, ahogy Osborn és Doom konfrontálódnak a mágusnővel annak saját idejében, vagyis az Artúr korban. És bár ezek is nagyszerű jelenetek, a java csak ezután jön. A nyertes csata után Bendis a karakterek közti kapcsolatokra koncentrál (nem mélyanalízisre kell persze gondolni, inkább csak remek pillanatok egész sorára), és mostanra már egészen biztosak lehetünk benne, hogy ez a sorozat legfőbb erőssége. Osborn és Doom arroganciával, bizalmatlansággal és daccal teli viszonya már önmagában megéri a képregény árát, de nagyszerű a „Pókember” és „Sólyomszem” közti konfliktus is, nem is beszélve Noh-Varr és Ms. Marvel flörtjéről, és Ares arra adott reakciójáról (ja, és akad egy kiváló képkocka, amin Osborn emberséget mutat!). Így kell ezt csinálni: pár jól eltalált panel itt, pár meg amott, és máris úgy szikrázik a levegő a szereplők közt, hogy öröm nézni. És a legnagyobb bomba csak a képregény végén robban. Bendis azóta pátyolgatja a Sentry karakterét, hogy útjára indította a Mighty Avengerst, de azóta is adós nekünk azzal, hogy kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket – az utolsó két oldal viszont arról tanúskodik, hogy ennek végre eljött az ideje. Mert akárhogy nézzük is, egy totálisan skizofrén Superman, aki bármikor végzetesen bekattanhat, valósággal könyörög egy köré épített történetért, ami ezerféleképpen kezdődhet és végződhet, és nagyon remélem, hogy Bendis valami igazán izgalmasra és durvára készül. A lehetőség adott. És hogy a kép teljes legyen, Mike Deodato gyönyörűen sötét rajzai is lenyűgözők. Legyen szó akár akcióról (ld. Ms. Marvel és Le Fey rövid összecsapását) akár az arcokra kiülő érzelmekről (szinte látjuk az utolsó panelen, hogy Osborn most úgy emberesen összecsokizta a nadrágját), a végeredményre nem lehet panasz, ahogy a remek érzékű panelkezelésre sem. Ha negatívumot kell mondanom, akkor annyit tudok, hogy azért erős túlzás volt négy teljes, szöveg nélküli oldalt rászánni Doom kastélyának helyreállítására, de tényleg ez minden. Ha tartja a színvonalat, a Dark Avengers a Marvel legdögösebb képregénye lehet.
Olórin

Dark Reign: The Cabal

Történet: Jonathan Hickman, Matt Fraction, Rick Remender, Kieron Gillen, Peter Milligan
Rajz: Adi Granov, Daniel Acuna, Max Fiumara, Carmine di Giandomenico, Tonczi Zonjic
(Marvel Comics)

Amióta csak a Secret Invasion utolsó része megjelent, és először felbukkant Norman Osborn titkos köre, nyilvánvaló, hogy rengeteg lehetőség van ebben a koncepcióban. Véd- és dacszövetségbe lépő, hatalmas erejű gonosztevők, akik elvileg együtt munkálkodnak azon, hogy maguknak kaparintsák meg a világot, de közben alig várják, hogy hátbaszúrják egymást. A szövetség tagjait Bendis szépen összeválogatta, a Dark Reign írói pedig azóta is becsülettel megtesznek mindent, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki belőlük. A The Cabal című egyrészes képregény öt rövid történetet tartalmaz öt írótól és rajzolótól, melyek a szövetség egy-egy tagjára koncentrálnak. A legérdekesebb Peter Milligan sztorija, a Loki: Dinner with Doom, már csak azért is, mert ez nem csak egy helykitöltő szösszenet, mint a többi, hanem konkrét előzményül szolgál a Thor 601. részéhez (ami a Marvel szokásosan bölcs megjelenési politikájának hála korábban jelent meg, mint ez a füzet). Itt láthatjuk Loki és Doom alkujának megkötését, ami Asgard Latvériába költözését eredményezte – remekül megírt, rövid, feszes, stílusos comic ez (Loki a lángoló szobában – fantasztikus jelenet), ami kiválóan használja mindkét karaktert (Tonci Zonjic pedig hátborzongató tekintettel és mosollyal ruházza fel Thor testvérét). A dobogó második helyén a Doom: …and I’ll Get the Land áll Jonathan Hickman tollából. Ez Doom és Namor szövetségére koncentrál, és bár logikailag akad egy apró gubanc vele (azt feltételezi ugyanis, hogy Osborn és a többi gonosz kiiktatásával – mellesleg Loki és Emma sorsa roppant gonosz, cinikus és ötletes – a két főszereplő gond nélkül uralhatja a világot), de mivel lényegében az egész csupán Doom fantazmagóriája, ez végülis nem jelent problémát. Egyszerű, de igen hatásos bepillantás ez a Fantasztikus Négyes nemezisének lelkébe, amit Adi Granov egyik legnagyszerűbb munkája tesz teljessé – képei élettel telik, dinamikusak (!) és gyönyörűek. Kár, hogy a maradék három sztori messze elmarad ezek színvonalától. Matt Fraction Emma Frost-os szösszenete csak egy felesleges ujjgyakorlat a karakterről, ami tömören összefoglalja, hogy ki is ő, és miért teszi, amit tesz, de semmi újdonsággal nem szolgál semmilyen szempontból, Kieron Gillen namoros semmisége pedig (amiben azt láthatjuk, hogy ítélkezik a király egy mindennapi ügyben) még ennél is érdektelenebb. Talán csak azért lesz valami jelentősége, mert a főszereplő az X-Menhez küld benne egy atlantiszi mutánst, hogy tanuljon a világról, fajáról és önmagáról. Még ez is fogyaszthatóbb azonban, mint Rick Remender agymenése a Hoodról, aki holmi joviális, keresztapás maffiózóként tetszeleg, tökéletesen ellentmondva ezzel minden vele kapcsolatos eddigi karakterrajznak – beleértve azt is, ami magának Remendernek a munkája a Megtorló sorozatban. Igaz, legalább a rajzok – és főleg a színek – nagyon jók. Összességében tehát ez is egy olyan egyrészes antológia, aminek vannak érdekes momentumai, de nincs túl sok haszna, és senki nem veszít sokat, ha kihagyja.
Olórin

Oldalak: 1 2 3 4