KomiXérum #6

Green Lantern #40

Történet: Geoff Johns
Rajz: Philip Tan
(DC Comics)

Ha ez így megy tovább, lassan elkezdek aggódni a Blackest Night miatt. Mert igaz ugyan, hogy az tűnik az év legdögösebb képregény-eseményének, de Geoff Johns már most, a felvezetésében olyan eszméletlen tempót diktál, és olyan lélegzetelállítóan epikus sztorikat ír, hogy elképzelésem sincs, hogyan lesz képes mindezt felülmúlni a DC nagy nyári crossoverében. Csak hogy értsétek, miről beszélek: ebben a részben a Zöld Lámpások tömegesen megszállják a Vega rendszert (ja, egy egész Naprendszert), ami eddig tiltott területnek számított nekik. Céljuk, hogy megakadályozzák a közelgő konfliktus elharapódzását, és kivonják a képletből a titokzatos „Narancs Ügynököt”, egy újabb veszedelmes idegent, aki ki akarja használni a színspektrumban rejlő lehetőségeket. Közben Hal Jordan tovább küszködik az eltávolíthatatlannak bizonyuló kék gyűrűvel, az egykori Sinestro Corps tag, a Lila Lámpássá vált Yrra Cnyril John Stewartot keresi, hogy felszabadítsa a szeretet által, de a képregény talán legjobb része mégis az, amiben rövid ideig a történet középpontjába kerül egy nomád Zöld Lámpás, Gretti, aki visszatérni kényszerül szülőhelyére, a Vega rendszerbe. Johns a Narancs Ügynökkel, vagyis Larfleeze-zel egy új színt (hehe) visz a már amúgyis igen színes történetbe: minthogy a narancs a kapzsiságot képviseli, Larfleeze az egyetlen Narancs Lámpás, senki másnak nem engedi, hogy gyűrűt viseljen. Viszont áldozatait rabszolgaként funkcionáló energialényekként teremti újra, így téve szert egyre nagyobb és nagyobb hatalomra. Ügyes fogás, ami visz egy kis újdonságot a sztoriba, hisz immár nem minden színhez tartozik egy igazi Lámpás-hadsereg, és jó látni, hogy miközben rajzolódnak a frontvonalak a háborúhoz, az egész egyre változatosabbnak és izgalmasabbnak tűnik. Ez az az átgondoltság és kreativitás, ami sok mainstream amerikai képregényből hiányzik manapság. Ami pedig Philip Tan rajzait illeti, azokat nem tudom eléggé dicsérni: bármilyen szempontból is nézzük munkáját, az abszolút kiemelkedő, de amikor földönkívülieket, horririsztikus figurákat kell rajzolnia, akkor aztán igazán elemében van (Larfleeze fantasztikusan fest). A fősztori mellett kapunk még egy rövid háttértörténetet is a Narancs Ügynökről, ami egy tanulságos, bár meglehetősen gonosz kis mesének is elmegy. Első osztályú szórakozás.
Olórin

Justice Soicety of America #26

Történet: Geoff Johns
Rajz: Dale Eaglesham
(DC Comics)

Geoff Johns hosszú idő után int búcsút kedvenc szuperhős-csapatának, az Igazság Szövetségének. Nem csak, hogy korrekt, de helyenként kiemelkedően színvonalas, igényes cím volt ez az ő kezei alatt. Köztudott az íróról, hogy régóta tartó kapcsolatot ápol Stargirl karakterével, így nem is volt meglepő, hogy e figura köré kanyarította búcsúzóját. A sztori egyszerű, mint a kő, bár szánt szándékkal nincs túl bonyolítva; a csillagos leányzó szülinapi buliján vehetünk részt, ami igazából egy klasszikus, amerikai típusú meglepetésparti. Az eseményen megjelent a Liga színe java, ajándékozás, gyertyaelfújás, éneklés, nosztalgiázás – minden, ami ilyenkor lenni szokott. A történet bár szigorúan semmi több nem akar lenni, mint bájos, és szeretetteli, természetesen tartalmaz némi konfliktust, rejtélyt, akciót, és egy váratlan fordulatot. A konfliktus: „Jaj, elfogyott a jégkrém!” A rejtély: „Vajon ki ehette meg? Még a tortát se vágtuk fel!” Akció: hősink megostromolják a szupermarketet fagyiért. És hogy mi a váratlan fordulat? A világért sem akarnám lelőni a csattanót, de annyit elárulhatok, a meglepetés Courtney fogszabályzójával kapcsolatos. Psszt!
Johns és Eaglesham egyetlen kreatív célja, hogy a lehető legkevesebb mondattal, az egyes karakterek a lehető legrövidebb megjelentetésével sikerüljön a tökéletes karakterizálás. Ennek lett egy pozitív és egy negatív következménye; a pozitív az, hogy Eaglesham továbbra is arról ismerszik meg, hogy hibátlanul tud mimikát, gesztusokat ábrázolni, még ha itt-ott ripacs színészek mozdulatait, fintorait idézi is meg rajzaival. Johns ellenben ezúttal nem talált célba; a füzet egyetlen negatívuma sajnos egyben maga a lényeg, így aligha lehetne pozitívan értékelni a végterméket. Johns azon igyekezete, hogy minden Liga-tag a lehető legrájellemzőbb módon nyilvánuljon meg ebben a szituációban, visszafelé sült el. Ő a karakterek árnyalásának nem a legnagyobb mestere a szakmában, mindig is igyekezett típusfigurákkal dolgozni. Ezúttal minden szereplő a rá jellemző, az évek alatt kialakult jó néhány tulajdonságának csak egyetlen szeletével vesz részt, így amit itt látunk, az sajnos egy rakás szuperhős, egyszerű történetben és közegben mozogva, akik ráadásul egydimenziósak, mint a pont. Mosolyognak, integetnek, mint a babák. És mivel mindenki közhelyszerűen viselkedik, a partinak sincs barátságos, meleg, szeretetteljes hangulata, sokkal inkább hideg és átélhetetlen. Az egyetlen igazán emberi pillanat Vadmacska és fia közt zajlik le. Itt érezhetjük csak azt, néhány röpke panel erejéig, amit Johns vélhetően el akart érni, hogy mi is a részeseivé váljunk ennek a nagy, családi ünneplésnek.
A zárókép már zavaróan bárgyú, de hagyjuk is; Johns el akart búcsúzni, és ennyi munka után ez szíve joga. Akárcsak esetlenre írt hősei, ugyanolyan tétovasággal kezelte ezt a miliőt, így saját kardjába sikerült dőlnie. Ez persze mit sem változtat azon a tényen, hogy az évek során ebben a címben is maradandót alkotott. Tény, hogy olvashattunk már rosszabb képregényt, de talán jobban jártunk volna, ha Johns ezt inkább megőrzi magának emlékbe, és elrejti a fiók legmélyére.
Tungsram

Madman Atomic Comics #15

Történet és rajz: Mike Allred
(Image Comics)

A kis túlzással húsz éve létező karakter, Madman talán az egyik legfurább képregényhős mind közül. A rengeteg kiadót megjárt, más médiumokban csak ritkán fellelhető figura új sorozata tizenötödik részével ismét olyan kalandot kapott állandó alkotójától, Mike Allredtől, ami bizonyos szempontból ugyancsak történeti jelentőségű.
A Mike Allred által írt és rajzolt képregény, melynek színeit egyébként Laura Allred jegyzi, egy egységes, meghatározott lendületű és folyású füzet. Ami az igazi érdekességét adja, hogy a huszonegynéhány oldal alatt a párbeszédek minimálisra csökkennek, és egyedül Madman belső monológjait olvasva jutunk újabb és újabb információkhoz. Hősünk egy furcsa, hószerű anyaggal borított tájon éled, ahol egy sok kézzel rendelkező, meglehetősen furán festő szörnnyel kénytelen harcolni. De hogy jutott oda, ki tehette ezt vele? Nos ennek válaszát egy jó one-shothoz illően a csattanóban tudjuk csak meg, de Allred addig sem restellte gyönyörűen felépíteni, és teljességgel életszerűvé tenni ezt az alaphelyzetet. A lehető leglogikusabban gondolkodva, az összes érzékszervi felismerésen keresztülvezetve Madmant tárul ki a fehér por fedte környezet, és a látványos harc alatt is folyamatosan narrálva építgeti, fejlesztgeti a karakter agyában megjelenő képet. Ő a füzet alatt semmivel nem több, mint mi, átlagos olvasók, kétségbeesett küzdelme, és a nihil, a sivár vidék csak arra hivatottak, hogy még emberközelibbé tegyék. Allred zsenialitásának köszönhetően ez messzemenően sikerült is, miközben szinte elveszünk a számtalan megválaszolatlan kérdés közepette, melyeket Madman nem restell költőien feltenni. Válasz természetesen nem érkezik rájuk, saját tapasztalatait kell latba vetnie, illetve sürgősen újabbakat szereznie. Azok a részletek, melyekben feltárul az aznap reggel néhány darabja, küllemben is eltérnek az addig látottaktól, de nem mondhatnánk, hogy sorjáznak előttünk. Szép lassan, komótosan haladunk távolról indulva, hogy egyre közelebb jussunk a megoldásig, ami az eddig mutatott komolykodást, kétségbeesést egy csapásra oldja fel. Nem eszik olyan forrón azt a babfőzeléket, és szerencsére egy, az eddigiekkel szöges ellentétben álló, banális végkifejletben mindenre fény derül. Madman legutolsó poénja pedig már csak hab a tortán: elképesztő ambivalencia. A komoly, komplex felvezetés megoldása mi is lehetne más, mint egy könnyed megnyugvás? Az egységes tempót egyedül a kábeles srác bevezetése után nem sokkal érzékelhető zavar töri meg, nem teljesen tiszta néhány ponton, hogy mi is történik. Az idősíkok váltakozása pedig csak ráerősít erre az egyetlen hibára, ami egyébként elenyésző a képregény egészét nézve.
A füzetet egyszerű, mégis következetességről árulkodó rajzok tömkelege alkotja, melyet az emblematikus borító még egy lapáttal megdob. Allred korántsem mainstream rajz- (illetve írói-) stílusa gyönyörűen alátámasztja Madman történeteit, sőt mint például az Invincible képregények esetében is, elképzelhetetlenek ezen rajzok nélkül. A panelkezelés pedig ismét csak szót érdemel: ezerszer hullik darabjaira az egész. A pontos keretezés, valahányszor valahányas oldalfelosztás immáron semmit nem ér: üvegszilánk módjára töredezett képsorok, átlóban meghúzott panelhatárok jellemzik, és jóval kevesebb alkalommal nyugszik le, és jelenik meg egy-egy cselekmény a „szokványos” formában.
Rendkívül jó képregény, és ha egyrészesként fogjuk fel, már pedig miért ne tennénk, akkor eséllyel pályázik kategóriájában az év legjobbja címre.
Fdave

Oldalak: 1 2 3 4