KomiXérum #47

Detective Comics #864-865

Történet: David Hine
Rajz: Jeremy Haun
(DC)

A legfrisebb Detective Comics-ban végre kiderül, hogy nem csak Paul Dini az egyetlen, aki képes esszenciális, instant klasszikus történeteket írni Batman köré. David Hine ugyanis legalább akkora koponya, és a Beneath the Mask című történet lezárásában benne van minden, amit egy Batman rajongó elvárhat: vér, erőszak, a legjobb gonoszok, és annyi észveszejtő fordulat, amennyi csak belefér.
David Hine sztorija egyébként arra épül, hogy a közelmúltban történt dolgokat hozza újra elő, és csavar rajtuk egyet. A főszereplő egyértelműen Jeremiah Arkham, aki miután Batman-nek köszönhetően fogvatartottként van jelen „saját” elmegyógyintézetében, még képes meglepetéseket okozni. Black Mask-ként teljesen más volt a helyzet hónapokig, az addig is hátborzongató nézésű karakter szabadon mozgott a városban, és tekergette a szálakat, magával rántva több másik ellenséget is, most viszont csak egy a sok sérült ember közül. Már maga a sztori nyitánya is megér egy misét, de ami a folytatásban történik, arra sokan hat, vagy még több füzetet pazarolnak. Úgy van, ugyanis a Beneath the Mask csupán két részes, és Arkham mellett felbukkan a szupergonoszok szinte egész tárháza. Szóval Hine csavargat a dolgokon, méghozzá elmeséli, hogy miként is volt pontosan a Black Mask-os kitérő Arkham számára. Azaz mindezt Arkhammal mondatja el, magát szinte ártatlannak vallva: gyógyszer hatása alatt állt. De Hine beleszövi a Madárijesztőt is a magyarázkodásba, és csak azon kapjuk magunkat, hogy a második füzet végére Arkhamból a legádázabb és legfélelmetesebb gonosz válik.
Ez egyértelműen Hine érdeme, aki Jeremiah alakját Jokeri magasságokba szánja, és ehhez mindent el is követ. Emlékszünk még arra, ahogy Joker a Sötét Lovagban többször is elmeséli eredettörténetét, mindig más szöveggel? Nos Arkham sztorija legalább ennyire sántít, nagy eséllyel egy következő felmondásnál egy teljesen más magyarázatot kapnánk, és mindezt egy sátáni mosollyal koronázza meg. Bár néhány régebbi füzetben felbukkant pácienseinek sorsa alátámasztja mondandóját, korántsem lehetünk biztosak annak hitelességében.
Ha már Arkham egy új Jokerré válik, fontos, hogy álljon mellette egy Harley Quinn is. A már régóta rendszeres Batman-olvasók tudják is, hogy kiről beszélek. Ez a poszt is be lett tehát töltve (bár azt nem értem, hogy hogyan engedhették át neki Batmanék ilyen könnyelműen az Arkham vezetői székét, de tény, hogy ez borítékol még vagy húsz füzetnyi izgalmat).
A rajzokért felelős Jeremy Haun oldalai gyönyörűek, és nem a Jim Lee-féle gyönyörűre gondolok most. Semmi hivalkodás nincs kérem szépen, pedig egy Hush-hoz hasonló karakterkavalkád zajlik itt is. Az első a kitűnő történet, és csak ezután jöhet a cicoma.
David Hine-ről eddig is sejtettük, hogy tud, de most már kétség sem férhet hozzá. A Beneath the Mask egyszerűen tökéletes!
Fdave

Dust Wars #1

Történet: Christopher „Mink” Morrison
Rajz: Davide Fabbri
(Image Comics)

„A Dust Wars Paolo Parente alternatív második világháborús univerzuma, amelyet igazi világháborús sztorik inspiráltak, megspékelve néhány sci-fi elemmel, némi popkultúrával, femme fatale nőcikkel és egy hatalmas odab*szással.” – áll az alkotókkal készült egyik netes interjú elején. Tény, hogy Paolo Parente kitalált univerzuma nem egyedi, sőt még csak nem is eredeti, de a belőle készült Dust Wars képregény azért tartogat a geekek számára elég örömöt ahhoz, hogy eladható legyen a sorozat.
Adva van egy alternatív világháború, ahol az amerikaiak még nem is annyira, ellenben az oroszok és németek már teljesen más fegyverekkel küzdenek, mint anno. Hatalmas robotok, bennük bátor katonák, nem lehet nem szeretni ezt az elkoptatott koncepciót. Az igazi konfliktus is érdemel néhány szót: a németek ugyanis megépítettek egy hatalmas, az oroszokénál minden tekintetben hatékonyabb gyilkoló szerkezetet, amivel (most kapaszkodjon meg mindenki) a háború menetét is megfordíthatják.
Szigorúan szemlélve a füzetet, csupa rosszat lehetne elmondani róla: bár van egy alaptörténet, a különböző epizódok csak úgy lógnak a levegőben, a kohézió pedig úgy teljes egészében hiányzik a képregényből. Ezerszer látott fordulatokkal van telepakolva: például az egyik orosz katona csajszi csatára buzdító jelenete, amelyben megkéri társait, hogy aki vele akar tartani a következő, minden eddiginél veszélyesebb csatába, az mondjon Ayét! Aztán mindeni ayét mond. Arról pedig még nem is szóltam, hogy az amerikaiak ennél unalmasabban még nem szerepeltek képregényben valószínűleg, sőt a cliffhangerben kitalált „óriási küldetés” is szégyenteljesen komolyan veszi magát, ami meg nevetségessé teszi az egészet. Ez ilyen ok-okozati dolog gondolom. :)
Ám mivel itt egy alternatív világháborúról, meg oroszok versus németekről van szó, felesleges is a fent említett dolgokat felróni a képregénynek. Egy tökéletes b-történetről van szó, amit ráadásul egy gyönyörű pin-up csajszi is feldob, ezúttal az oroszok oldalán (ld.: borító). A robotok a csatajelenetekben igen látványosak, és úgy általában, ezekkel a szerkezetekkel még egy posztermagazint is eladnának nekem.
Ami a rajzokat illeti, nem érheti szó a készítők házának homlokzatát. Kicsit mesterkéltek Davide Fabbri alkotásai, de tökéletesen illenek a történetbe, és ami a legfontosabb, hogy amikor látványosnak kell lenni, gond nélkül megoldja a feladatot.
A Dust Wars, bár rezeg a léc, de annál, aki e sorokat olvassa, nagy valószínűséggel megüti az olvasható szintet.
Fdave

Oldalak: 1 2