KomiXérum #13

Marvel Adventures Avengers #37

Történet: Paul Tobin
Rajz: Dario Brizuela
(Marvel Comics)

Több éve fut rendületlenül Marvelék háza táján a fiatalabbaknak szóló Adventures-vonal. Mint annyi más alternatív univerzumnál, itt is Pókember volt az úttörő, aztán jött a Fantasztikus Négyes, meg még jó sokan, különböző összeállításokban. A kalandos Bosszúangyalokon elsősorban a közel sem eléggé elismert Jeff Parker hagyta rajta a keze nyomát, de nagyjából fél éve már Paul Tobin írja az egymással lazán, vagy egyáltalán nem összefüggő, egyfüzetes mókákat.
Júniusban a Báboson a sor, hogy fondorlatos tervével átvegye a hatalmat a világ felett. Miután segédkezik egy földönkívüli gengszter szabadlábra helyezésében, jutalmul az időt irányítani képes matériát kap. Ezzel és vudu-bábuival az ötvenes évek Megszállóit (akiket legutóbb Alex Ross húzott elő a kalapból) állítja a maga oldalára, és a múltban kívánja megteremteni jelenkori uralmát. Naná, hogy a Bosszú Angyalain a sor, hogy megakadályozzák mesterkedését. Habkönnyű kis sztori ez, ami azonban jó alkalmat ad az írónak arra, hogy a két hőscsapat küzdelméből és a mai korba átkerült karakterek „partra vetett hal” konfliktusából a legjobb fajta helyzetkomikumot hozza ki, megtámogatva mindezt a Rozsomák-Pókember duó által szállított szokásos poénokkal. A rajzok egyszerűek, de dinamikusak, tipikusan ezekre használják odaát a „cartoonish” jelzőt (mi meg errefelé rajzfilmeset szoktunk mondani, de hát az kissé tágabb fogalom). Bármennyire is lebilincselő a főuniverzum eget rengető történeteinek monumentalitása, időnként szükség van az ehhez hasonló kellemes, könnyed kikapcsolódást jelentő történetekre. Pláne, hogy nem ritkán a 616-os füzetek patetikus hangvételét csuklóból kiparodizáló, szellemes (jobb esetben baromi vicces) cselekmény- és szófordulatokkal operálnak az Adventures-címek alkotói. Profizmusuk és humoruk alapján valószínűleg bármelyik fősodorbeli sorozatnál megállnák a helyüket (egyes írók mindenképp). De talán jobb is, hogy maradnak: miattuk lehetnek ezek a képregények maradéktalanul szórakoztatóak egészen fiatalok és idősebbek számára egyaránt.
Czben

Salem’s Daughter #1

Történet: Ralph Tedesco
Rajz: Caio Reis
(Zenescope)

Bevallom, a Zenescope kiadó mindig is kiesett a látókörömből. Pedig aki bögyös macákat akar látni lenge öltözékekben, már pedig miért is ne akarnánk, annak a mai piacon az egyik legtöbbet nyújtja ez a cég. Palettája szélesnek mondható, kétségkívül a Grimm mesék pajzán és olykor brutális feldolgozásai, a Grimm Fairy Tales címet viselő sorozat, illetve annak különszámai képezik a legnagyobb szeletet, és produkálják a legnagyobb eladásokat náluk. Bár gyönyörű és nagy mellekkel megáldott nő ebben az újonnan indult sztoriban is van, a környezet teljesen más lett, és a hangsúly is áthelyeződött az előbb említett címekhez képest a misztikum irányába. A vadnyugaton vagyunk, ami már önmagában is figyelemfelkeltő erejű. Remélhetőleg még nem csömörlött meg senki ettől a miliőtől, akárhány éve is néz filmeket, olvas regényeket, képregényeket. Egy titokzatos idegen két fegyverrel, ahogy azt illik, gyorsabban lő az árnyékánál, miegymás, szóval egy nagymenő érkezik a városba, és keres egy, bármilyen meglepő, de ugyancsak titokzatos idegent. A helyiek persze ezt megszívják, de hát az ő patyolat tiszta becsületük sem a régi már. Rendkívül dinamikus kezdő oldalak gondoskodnak arról, hogy semmiképp ne hunyjunk szemet a cím fölött, a minimális szövegezés pedig teret enged a jól megkomponált, ritmikus pisztolypárbaj bemutatásának. Vér áztatja az „ártatlan” település talaját, némi infó kisajtolása után pedig a következő cél mi is lehetne más, mint Salem városa. Az idegen cowboy elvesztette családját, és küldetésének a gonosz felkutatását tekinti. Elképesztően átjön az oldalakból ez a reményvesztett hangulat, és a menő dumák mellett még hiteles is mindaz, ami hősünket gyötri: egy jó alap egy misztikus westernhez. A másik szálon aztán meg is ismerjük a paranormális képességekkel felruházott ellenfelet, aki egy gyönyörű szép hölgyemény életére próbál törni. Zenescope, köszönjük neked ezeket az oldalakat is, a füzet végén található erőszakos, tizenhatos karikával minimum illethető harc pedig olyan beállításokkal van tele, amik bár a nyuszis magazinba nem, de bármelyik mérsékeltebbe elférnének. A füzet külleme inkább átlagosnak mondható, mert kiemelkedőt tényleg csak a szőke ciklon ábrázolásában láthatunk, meg még talán a kezdő oldalakon alkot maradandót a rajzoló, a misztikus szál beemelése pedig jól áll mind a történetnek, mind pedig a rajzoknak. Színes villámok, tűzcsóvák cikáznak panelről panelre, képregényekben megunhatatlan közhelyek. A színezés viszont igenis rendben van, belekötni lehetetlen lenne: mind a homokos, sivatagos táj, mind pedig a konszolidáltabb mezők, épületbelsők gyönyörűen lettek tálalva, szemet gyönyörködtető például a szereplők ruházata. A nyitány tehát egészen jól van felépítve, a hőst még annyi köd övezi, hogy annak múltjában öröm lesz vájkálni mind az írónak, mind pedig nekünk, olvasóknak. A Salem’s Daughter főként azoknak fog tetszeni, akik nem idegenkednek némi ördögi fortélytól, plusz még rajonganak a westernek világáért és a dupla pisztolyt tartó macsó cowboyokért is. Így ismeretlenül belevágva mindenképpen reményteli kezdet és élvezetes olvasmány.
Fdave

Wolverine #74

Történet: Daniel Way és Jason Aaron
Rajz: Tommy Lee Edwards és Adam Kubert
(Marvel Comics)

Miután az Old Man Logan a múlt hónapban befejeződött Rozsi saját sorozatának lapjain (hogy majd egy külön giant-sized füzetben érjen a finisbe), visszatérhetünk Aaron és Way kétrészes sztorijaihoz, amelyek egymással párhuzamosan futnak. Jogos a kérdés, hogy miért nem lehetett inkább két egyrészes történetként eladni a 72. és a 74. számot, pláne, hogy közéjük ékelődött Millarék maratoni kalandjának 7. része? Fogalmam sincs, talán Marvelék háza táján valaki megint túl sokat anyagozott.
De ha már így alakult, lássuk a végeredményt! Way motorozós-bandaháborús sztoriját hetekkel ezelőtt már ostoroztam, és a második felvonás is csak egy hangyányival sikerült jobban az indításnál. Logan rájön, ki a felelős azért, hogy régi barátjának fiát kettős gyilkossággal vádolják, aztán szépen közli ezt az olvasóval, végül rövid úton végez a titkos antagonistával, akinek kilétére már idejekorán nagy összegben fogadhatott volna bárki, aki kettőnél több olcsó krimit olvasott már. Ráadásul az író megint a képünkbe tolja az eset és a Rozsomák-Daken kapcsolat párhuzamát. Tommy Lee Edwards szuperhősképregényben mindig szokatlan rajzai szerencsére most is jól érzékeltetik a kulisszákat adó útszéli porfészek sivárságát – nem rajta múlt, hogy csalódást keltő az összkép.
Jason Aaron viszont ezúttal sem hagy minket cserben. Kétrészesében, a költői című „A Mile in My Moccasins”-ben arra keresi a választ, mi okból van Rozsomák mindenhol ott egyszerre, miért tagja annyi hőscsapatnak, miért nem lel nyugalmat soha. A cinikus Marvel-zombik tudni vélik a választ (pénz beszél), de Aaron nem tart velük: sallangmentesen, méltósággal zár le egy olyan történetet, ami már elbeszélési technikájával is nevettet, és végig megmarad a könnyed és a komoly hangvétel között – a végkicsengés így lesz keserédes (naná, hogy Pókembert hívja ehhez segítségül). Adam Kubert nagyszerű, dinamikus képi világa is olyan, mint Aaron üzenete: nem fekszi meg a gyomrunkat, de elégedett mosollyal nyugtázhatjuk a befejezést. A világ azonban igazságtalan: jövő hónaptól teljes egészében Way-é a terep, az újság pedig Dark Wolverine-re átkeresztelve Dakent állítja majd a középpontba. De Jason Aaron azért gondoskodott róla, hogy az egyelőre utolsó ongoing Rozsomák-rész ne csak emiatt maradjon emlékezetes.
Czben

Oldalak: 1 2 3