KomiXérum #13

Captain America #600

Történet: Ed Brubaker, Roger Stern, Mark Waid, Paul Dini
Rajz: Butch Guice, Howard Chaykin, Rafael Albuquerue, David Aja, Mitch Breitweiser, Alex Ross
(Marvel Comics)

Most már biztos: Amerika Kapitány újra élni fog. Steve Rogers két éve hagyott itt minket, és halála tökéletes lezárása volt annak az ívnek, amit Ed Brubaker rajzolt a csillagos-sávos szuperhősről, aki az ország régi, idealisztikus és dicső eszméit testesítette meg, és így már leginkább csak poros, elavult relikviaként vergődött a romlott, modern Amerikában, olyan értékek védelmezőjeként, amiket már rég nem tisztelt szinte senki. Azóta egykori második világháborús segédje, Bucky öltötte magára a híres jelmezt, és lépett régi barátja nyomába, és mondjuk ki nyíltan: bizony jól megvoltunk Rogers nélkül, és nem feltétlenül jó ötlet ilyen korán visszahozni őt az élők közé (noha mind jól tudtuk, hogy halála csakis ideiglenes lehet). Brubaker viszont azt nyilatkozta, hogy ő ezt eleve sokkal hamarabb tervezte meglépni, úgyhogy talán ennyi „késlekedésért” is hálásak lehetünk. A lényeg, hogy jövő héten érkezik a Captain America: Reborn, ami… nos, aminek a címe elég beszédes önmagában is. Addig is pedig itt van a sorozat 600. száma, ami a múlt havi 50.-et követi. Ez azt jelenti – amellett, hogy két jubileumi füzetünk van közvetlenül egymás után, amivel azt hiszem, a Marvel történelmet írt -, hogy akárcsak legutóbb a Thornál, a kiadó ezzel is visszatért az eredeti számozáshoz. És ha már a Thor szóba került… abban a címszereplő annak idején megemlékezett egykori bajtársáról és barátjáról, halálának első évfordulóján, de ez nem zavarta Brubakert és a szerkesztőket, hogy a 600. szám cselekményét stílszerűen ugyanennek, az elvileg már rég elmúlt évfordulónak a vázára fűzzék fel. Sebaj. A füzet gerincét a One Year After című sztori képezi, aminek középpontjában egy Amerika Kapitány-megemlékezés áll: az Új Bosszú Angyalai, élükön Buckyval, mindenképpen jelmezben akarják tiszteletüket tenni, de tudják, hogy Norman Osborn, és saját, hivatalos Angyalai fürkészik majd a tömeget, őket keresve. Közben bepillantunk többek között a Death of Captain America végén alaposan pórul járt Vörös Koponya, a börtönben sínylődő Crossbone és Sin, illetve a még mindig bűntudattól gyötört Sharon Carter hétköznapjaiba is. Ezekkel Brubaker nemcsak feldobja a labdát a Rebornnak (az újjászületés kulcsa a rejtélyes „gyilkos” fegyver lesz), de azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy annak a hosszú sztorifolyamnak, amit fél éve látszólag lezárt, és ami még a sorozat legelső számával kezdődött, bőven nincs vége. A jó hír, hogy egyelőre cseppet sem tűnik erőltetettnek a dolog, sőt, egészen ügyesen, az íróhoz méltón van felépítve, és egyre kíváncsibb vagyok rá, hogy mi sül ki belőle: hogy tér vissza Steve, és milyen hatással lesz ez a többiekre, főleg Buckyra, mert még ha morgunk is kicsit az újabb feltámasztás miatt, el kell ismerni, hogy van benne lehetőség rendesen. Ami a konkrét sztori(füzér)t illeti, különösen jó ötlet volt, hogy Brubaker a Reborn felvezetését Rogers halálának évfordulójával kötötte egybe (már leszámítva az említett Thorral való összeegyeztethetetlenséget). A múlt és a jövő szépen összefonódik, ahogy a karakterek mind a maguk módján emlékeznek meg Rogersről, de közben már a nagy visszatérés szelei fújnak. A melléksztorik (Roger Stern és Mark Waid egy-egy, lényegében felesleges, de a téma viszonylag érdekes aspektusával szolgáló pároldalasa) sem rosszak, a képek pedig szokás szerint nagyszerűek, annak ellenére, hogy féltucatnyi rajzoló váltotta egymást – szerencsére csak Howard Chaykin randa vonásai lógnak ki a sorból. Mi mást kellene még hozzátennem? Captain America 600 Ed Brubakertől, emberek! Ott a helye mindenkinek a polcán…
Olórin

Hellblazer #256

Történet: Peter Milligan
Rajz: Giuseppe Camuncoli és Stefano Landini
(Vertigo)

A legutóbbi kissé félresikerült két részes pestises sztori után a rajzolói poszton igen, de az íróin szerencsére nem történt változás: Peter Milligan faragja tovább a kabátos Sting-hasonmás karakterét, miközben a küllemről a visszatérő Camuncoli és Landini kezeskednek. A legújabb füzet valami eszméletlenül furcsán hat elsőre, és még talán másodikra sem adja meg magát egykönnyen: ennyire (bár vér nélkül) erőszakos képregénye régen volt Constantine-nak, aki egyfolytában harcban van saját démonai mellett másokéival is. Azt tudtuk eddig is, hogy egy irtó nagy szemétláda tud lenni, ha akar, és bár ennek ellenkezőjére, illetve magyarázatára az Ennis-éra alatt kaptunk utalásokat, itt teljesen elborul hősünk agya, és a teljes egészében álomszerű füzet keretein belül olyannyira építi le imázsát mindenki előtt, hogy arra tényleg régen, vagy talán soha nem volt példa. A rajongókat persze kétlem, hogy pont ez zavarná, mert kell az iszonyat szemét, mégis legbelül morális válsággal küzdő karakter, de csak néhány oldalra van szüksége, hogy ekkorát zuhanjon lelki szemeink előtt, és még egyszer igen: Milligan meglépte ezt is. Phoebe, a női segédje már viszonylag régóta velünk van, és érzelmi viharai mellett most aztán egy kis segítséggel tényleg megkaphatja, amit akart: magát Constantine-t. Csakhogy az eddigi példák helyett most maga a főhős keveri a szálakat, és magányát enyhítendő, különböző mágikus szerek hathatós támogatását veszi igénybe. Eközben döbbenetünket megfejelendő, a másik szálon Julian, a gyermektestű és a Death Note-ból ismerős L-szemű erőszakos „csemete” vagdalkozik. Vér tényleg elvétve látható csak a képkockákban, de ennek ellenére végig borzongunk, és ezen csak egy kis ideig enyhít a nagyon finom, csípkedős humor, amit főként John szájába ad az író. Milligan már levetette korai munkáin érezhető néha céltalan szürrealizmusát, elszállós történeteit, és megtalálta (mondjuk azért már jó ideje megtalálta) a helyes egyensúlyt, amit ebben a füzetben is kamatoztat. Bár a sztorijuk meglehetősen eltérő, de néhány mozzanatig számomra a The Extremist című négyrészes, ugyancsak Vertigo-minit juttatta eszembe, csak míg ott a köd szinte teljesen belepte a képregényt, és nehézkessé tette a megértést, itt minden tökéletesen érthető, csak éppen nem hiszünk a szemünknek. A megjelenő démonnal folytatott párbeszéd hat egyedül idegennek most, de azon kívül nagyon egyben van mind a párbeszédek, mind pedig az elmaradhatatlan belső gondolatok tömkelege. Körülbelül máig nevetek a poénokon, csekély számuk csak még értékesebbé tette őket. A dinamikával sem volt bajom, de talán ami még felróható hibaként, az a gyors fordulatok erőltetése, melyek megdöbbentőek, érdekesek, tehát a célját elérte velük Milligan, de van, hogy a hihetetlen kategóriába sorolódik néhány mozzanat, amik kétségkívül előrébb terelték a történetfolyamot, mégis elidegenítőek. Bár a múltkori szépnek mondható rajzok után elsőre visszalépésnek tűnhet a rajzolók visszatérése, de nagyon illik ehhez a környezethez, és a végén, főleg az egyszerűen tökéletes cliffhangerként és a füzet összefoglalásaként is értelmezhető utolsó panel miatt minden apró hiba megbocsátható. A borító pedig egyszerűen mestermunka: soha nem volt bajom a Hellblazerrel ezen a téren sem, de Simon Bisley (2000AD címek, Batman/Judge Dredd, Lobo) alkotása keretbe kívánkozik. Nem hiába büszke erre a kóverre az egész kiadó, mert egyszerűen gyönyörű, és érződik benne a sorozat teljes felfogása, fílingje: van itt szemét, eső, cigaretta, hideg városi háttérrel. Ez egy tetőtől-talpig, akarom mondani borítótól hátsó borítóig tökéletes füzet, amit tényleg érdemes többször átolvasni, hogy elhiggyük: ezt így is lehet. Peter Milligan pedig nálam már a dobogón araszol egyre feljebb.
Fdave

Oldalak: 1 2 3