Sztori: Bill Willingham
Rajzok: Mark Buckingham (81), David Hahn (82)
Borító: James Jean (81), Mark Buckingham (82)
(Vertigo)
Kezdésként hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy kitérjek a borítórajzolóra, akinek a munkáját a 81. számon csodálhatjuk meg utoljára. James Jean csodás rajzaival évek óta mindig besöpörte az Eisnert a legjobb borítóért, a kezdetektől szolgáltatta azokat a sorozatnak, de úgy döntött, hogy mostantól festői karrierjére koncentrál inkább. Utolsó munkája szerintem az egyik legsikerültebb, csodás rajz, amin ráadásul kis utalásokat rejtett el korábbi borítóival kapcsolatban. Köszönjük James!
A 81. számmal kapcsolatban egy a szokásosnál is súlyosabb spoilert fogok kitárgyalni, úgyhogy aki nem szeretné tudni, az ne folytassa. Mondjuk a borító magáért beszél.
Nagyon megindítóra sikeredett ez a rész, aminek témája nem más, mint Boy Blue halála. Barátai sorra búcsúznak el tőle, a bűntudat mardosta Rose azonban sokáig kerüli a vele való végső beszélgetést. Igazából nincs oka magát hibáztatni Blue haláláért, legfeljebb azért, hogy korábban kikosarazta, de halála előtt Blue ráolvas a fejére, ráébreszti Rose-t gyengeségére, amivel egyik kapcsolatból a másikba csapódott felelőtlenül. A másik erőteljes jelenet, hogy nem látjuk ahogyan konkrétan eltávozik az élők sorából, hanem a barátok virrasztásán keresztül követjük végig, majd pedig a sírját látjuk. Kicsit fura is olvasni az orvos bejelentését, hogy kimondja a halál tényét, itt egy pillantás többet ért volna minden szónál, de így is szomorú jelenet volt. Főleg a legutóbbi fejlemények fényében, mert nincs csodás felépülés, mint korábbi mesehősöknél, nincs witching well, amiből esetleg majd később előkerülhetne, mint Bluebeard, tényleg halott. Ha a meseuniverzum újabb Boy Blue-t követel meg, ő már nem lesz ugyanaz, de ez már a következő rész témája. Reméljük Willingham a képregények jó szokásától eltérően nem talál ki mégis valami módot a visszahozására, mert úgy már nem lenne akkora súlya, szintén korábbi példákra tudnék hivatkozni. Mégha az egyik kedvenc szereplőm is volt. Bucky rajzai nagyon kifejezőek voltak, érzésem szerint most az arcokat is jobban eltalálta. Ami nem tetszett, hogy Mr. Dark mellékszálának jelenetei túl sokszor szakították meg egy-egy oldallal a cselekményt. Értem én, hogy az izgalom fokozásának célzatával, de ez most akkor is zavart.
A 82. részre vendégrajzoló ugrott be, akinek stílusa hogy is mondjam… egyedi. Egyes alakok amorfak, nem tudni melyik mesefigurát ábrázolják a megszokott buckinghami stílushoz képest, aki most kivételesen a borítót rajzolta egy szám erejéig, merthogy jövő hónaptól már az új brazil borítórajzoló, Joao Ruas lép James Jean örökébe.
A szereplők különböző módokon próbálják feldolgozni a trombitás fiú halálát. Frau és Blue farmbeli segítője, a borz folytatnak érdekes párbeszédet a meselények erejéről és hogy mennyiben függ az össze az ismertségükkel, miért gyógyulnak fel egyesek, míg mások nem? A kérdés felvetődhetett már az olvasóban és utalt is rá a sorozat korábban, részletesen pedig a Jack of Fables foglalkozik a témával (valamint a közelgő crossover és az őszi OGN). E beszélgetéstől fűtve a borz a Farm állatainak körében egyfajta Messiás-várást indít el Blue személye körül, ami veszélyes fanatizmusba is átcsaphat, ne felejtsük az Animal Farm lázadó állatait és a folyamatosan jelenlévő feszültséget az állatok körében.
Fly és Pinocchio, mint Blue legjobb barátai, akiknek az előző részben is hangsúlyos szerepük volt a búcsúzáskor, idealizálják Blue hősiességét, ám végül belenyugodnak a megváltoztathatatlanba, nem esnek az állatok hibájába. Nem úgy Rose, aki apátiába zuhan, Sinbadot ellöki magától és nem akarja elfogadni Blue sorsát.
Bigby és Beast a rész végén szembekerülnek egymással egy előzménynélküli, eröltetetten éles vitában, aminél csak arra tudok gondolni, hogy Mr. Dark negatív „aurája” kezdett hatni rájuk, mert korábban ha volt is ellentét közöttük, nem tűnt késhegyre menőnek.
Végül lezárul Mowgli háttérsztorija, ami érdekes következményekkel jár a volt birodalom világainak pacifikálását illetően. Viszont remélem ezt jobban kifejtik majd, mert csúnya lenne, ha egy-két oldalas említéssel intéznének el egy ilyen fajsúlyos kérdést, ha már belevágott Willingham.
Geomailer
Sztori: Bill Willingham, Matthew Sturges
Rajzok: Tony Akins
Borító: Brian Bolland
(Vertigo)
A sorozat egyik legnagyobb erénye a váratlan fordulatok. Ezekkel szemben fontos követelmény, hogy ne mondjon ellent a szereplők karakterfejlődésének és ne is legyenek „kalapból előhúzott nyúl” szintű megoldások. Ezt többé-kevésbé teljesíti is a széria és ahol nem, ott sem róhatjuk fel teljes joggal, hiszen ez a képregény vállaltan ilyen fogásokkal operál műfajából eredően.
Érdekes megfigyelni a 31. rész borítóján a sorozat egyedi jellegzetességének számító tagline-t, mely minden részen más. A mostani egy duplafenekű poénnal operál, mely egyrészt vicces, másrészt a borítón látható és történetben zajló cselekményre utal, tudni illik, hogy az eddig „agymosott” meseszereplők is ráébrednek igazi múltjukra, a történetüket tartalmazó könyvek eredeti példányának olvasása által. Így lesz a gyáva orszlánból bátor, a 3 kismalacból 4, stb. Újabb adalékot kapunk tehát a fable-ök keletkezésének megfejtéséhez, amellett, hogy váratlan gegek, fordulatok megvalósítására ad lehetőséget az írónak.
Legutóbb ott hagytuk hőseinket, hogy Bookburner igen csak szorongatja őket és mikor Jack próbálkozása, mely oly jellemző rá, hogy szavát szegve közelről beleereszt egy sorozatot Bookburnerbe, szóval mikor ez sem eredményes, látszólag megadják magukat, hogy aztán csellel az egész Golden Boughst felrobbantsák, rajta a megszállókkal. Ehhez kellett a „csodafegyver”, amiről eddig nem tudtunk és tekinthetjük deus ex machinának –végülis arról a sorozatról beszélünk, ahol az isteni közbeavatkozás megszemélyesítője is szerepelt pár résszel ezelőtt- vagy okos fordulatnak, ízlés dolga.
Az ellenfél tehát legyőzetett –persze nem végleg- és mind volt fogvatartók (literalok), mind volt foglyok (fable-ök) kénytelenek új lakóhely után nézni a Boughs pusztulása után. Előbbiek nem túl elegáns módon gyorsan kispadra kerülnek, a fable-ök egy része pedig gyalogosan indul el Fabletownba –melyről még nem tudják, hogy szintén elpusztult, már csak a Farm áll-, másik részük pedig a literal vezetőkkel és Jackékkel együtt egy buszeltérítést követően dönt hasonlóan, hogy figyelmeztessék a New-York-iakat Kevinre és a veszélyre, amit jelent, előkészítve a crossovert, amire direkt, önreflektáló módon fel is hívják a képregény szereplői a figyelmet az utolsó lapon, ahogy már megszokhattuk a kiszólogatásoknál.
A 32. rész és talán az egész story-arc, sőt az utóbbi jópár rész legjobb jelenete a buszos. Először is olyan interakcióban láthatjuk az emberek számára furcsa fable szerzeteket a mundykkal, ami miatt részben megszerettük a Fables-t és az utóbbi időben ritkán volt rá példa és gyakrabban kéne. Másrészt olyan titokra derül fény, ami megint felvetheti a gyanút, hogy nem olcsó húzás-e és mióta tervezhette Willingham, de a karakterek reakciója miatt már megérte. Kiderül ugyanis, hogy Jack is félig literal, ráadásul a Page nővérek –akik mindegyikével lefeküdt- féltestvére! Aú. Látni kell az érintettek arcát, megér egy misét. Viszont felvet egy problémát Jack eredetével kapcsolatban, mert ahogy azt korábban megtudhattuk, ő csupán egy utánzata, mégha híresebb is, az igazi Jacknek, ami nem teljesen klappol az itt előadott eredetsztorival, mégha érdekes is. Ráadásul apja ezek szerint nem más, mint a nemrég elhalálozott Prince Charming!
De remek volt a cseles kijutás elbeszélése Jack tolmácsolásában vagy az utolsó oldal poénja is. Nem kis részben köszönhető ez Akins kifejező rajzainak, a sokszor eltúlzott, már-már mangás mimika alkalmazásának. Igazán jó rész volt, sok komikummal, na.
Geomailer
Sztori: Glen Brunswick
Rajzok: Dan McDaid
Borító: Mike Allred, Dan McDaid (variant)
(Image)
Egy új sorozatról van szó, melyre először a rajzai miatt figyeltem fel, de a sztori is egész ígéretes (hasonló a helyzet a Hotwire-rel, melyet jövő héten tárgyalok). Adott egy szerelemben csalódott átlagos amerikai női főszereplő és egy kozmikus rivalizálás isteni hatalommal rendelkező résztvevői. Hogyan jön az akaratos lány – aki frissen vált újra szinglivé, miután elijesztette maga mellől a fiúját- , a Dűnére, Eternalsra – és még sorolhatnám- hajazó konfliktushoz? Abszurd módon, ahogy képzelhetjük. A lány egyáltalán nem lepődik meg, legalábbis nem annyira, mint elvárhatnánk, mikor betoppan a csillagok közül az egyik „gonosz” isten, röviddel azután pedig az egyfajta galaktikus őrjáratról riasztott másik fél, majd elindul a csihi-puhi, hanem nyugodtan válaszolgat nekik. Az „istenek” persze nem mentesek a kicsinyes emberi hibáktól, főleg a támadó fél, de a „jók” oldalán is van az Amerika Kapitányra hasonlító kötelességtudó hős mellett egy zöldfülü, metroszexuális újonc, akinek a csajozáson, bulin jár az esze. A két fél elsőszámú hősei között természetesen évezredes ellentét feszül, ebbe keveredik bele a főhősnő. Ha a vígjátéki vonalat domborítják ki, akkor jó kis történet sülhet ki ebből, annál is inkább, mert a rajzoló nem a most megszokott mainstream stílusban rajzol, inkább Tim Sale-hez tudnám hasonlítani, a színválasztás pedig elég harsány, ami együttesen egyfajta rajzfilmes hatást kölcsönöz a képregénynek, de a jobbik fajtából.
Geomailer