KomiXérum #01

Echo #10

Sztori, rajzok, borító: Terry Moore
(Abstract Studio)

Terry Moore-t talán nem kell bemutatni a többségnek, hisz a képregénybizniszben eltöltött évei már a húsz felé közelítenek. Egyedi rajzstílusa, történetvezetése miatt gyorsan tett szert viszonylag nagy népszerűségre, és amellett, hogy dolgozott már igazán nagy címeken, mint Pókember, Runaways, vagy írt Batgirl/Joker történetet is, saját kiskiadójánál, az Abstract Studiosnál születtek meg az igazán nagy elismeréseket besöprő és igazán értékes művei. Máig legismertebb ezek közül a Strangers in Paradise sorozata, amely többek között Eisner-díjat is kapott, továbbá három sorozatot és rendkívül sok különszámot ért meg. A Strangers in Paradise első sorozata még az Antarctic Pressnél látott napvilágot, és három füzetbe sűrítve mesélt el egy nagyszerű, lendületes és üdítően hétköznapi történetet két lányról, a köztük lévő érdekes és nem mindennapi kapcsolatról. Francine és Katchoo kalandja hatalmas siker volt, és már itt meglátszott Terry Moore minden tehetsége, stílusa már ott és akkor kiforrt. Ezt tükrözi az is, hogy a most futó Echo című sorozatában rendkívül sok elem köszön vissza e három füzetből.
Az első sorozatot követően már a saját kiadónál folytatódott a vol2-vel a SiP, ami tizenhárom füzet után ért véget. Itt már egy jóval bonyolultabb, komplexebb sztorit adott ki a kezei közül, ami bőven építkezett az első sorozatból, de bűnügyi, krimi elemekkel szőtte tele. Míg az első inkább volt vígjáték minimális drámával, addig a második sorozat kőkemény dráma elvétve vicces elemekkel. A tizenhárom füzet egyik fénypontja például az, amikor a szereplők kiegészülve David-del, zeneszámok szövegeivel játszanak, ki tudja egyetlen sor alapján kitalálni az előadót és a dal címét. Jónéhány ismert zenekar neve elhangzik, de a hatvanas évek zenéjéért rajongó szivet a Jefferson Airplane White Rabbit című számának igen rendhagyó megemlítése dobogtatja meg igazán. Zseniális jelenet.
Ebből is látszik, hogy Terry Moore nem restellt rengeteg direkt, vagy rejtett utalással teleszőni képregényeit, de ami igazán a védjegyévé vált, az a nők ábrázolása, szeretete. Mondanom sem kell, hogy már a SiP első három füzetében is szembeötlő volt, hogy a főszereplők mind nők, a férfiak csupán az alárendelt posztokat töltik be, egyedül a kissé feminim David kap nagyobb epizódszerepeket. Ugyanez végigkíséri a teljes SiP-et, a női szereplők szájából elhangzó ide vonatkozó monológok alapján igencsak érdekes véleményekkel szembesülhetünk, már ami a férfiakat illeti. A leszbikus főszereplő kettős szimpatikusságával mindenki szívébe egyből belopja magát, míg a férfi szereplőknek nincs ilyen könnyű dolguk, kivéve persze ismét David-et. A SiP igen biztos és masszív rajongótábort tudhat magáénak, és ide legalább annyi férfi tartozik, mint nő, hisz Katchoo (Katina Choovanski) az egyik legszexibb és legszebb csaj, aki valaha is képregényekben szerepelt. Az interneten fellelhető nem egy fénykép, ahol is nagy kopasz alakok mutogatják büszkén a karjukon található Katchoo tetoválásokat.
Terry Moore-t Jeff Smith-szel szokás egy lapon emlegetni, mivel mindkettő neve igazán egyetlen sorozat miatt ismerős a szakmában, és egyikük sem szívleli túlzottan a fősodorbeli kiadókat. Helyettük inkább saját, vagy épp mások kisebb kiadójának segítenek be egy-egy sztorival. Smith Bone-ja és Terry Moore SiP sorozata a kilencvenes években kivívott tekintélye és rangja vitathatatlan.
Moore néhány kisebb-nagyobb projekt után tavaly márciusban újabb nagyobb fába vágta a fejszéjét, ugyanis 2008. márciusában elindult új képregénye, hosszas bevezető után cikkem tárgya, az Echo. A jelenleg tíz számnál tartó, hamarosan az újabbal kiegészülő sor az összes ismert Moore védjegyet magán viseli: a főszereplő itt is nő, aki ugyanolyan gyönyörű, mint korábbi képregényeinek nőalakjai, mellékszerepben egy jóindulatú férfi.
Panelkezelése a korábbi sűrítés helyett viszont mintha kissé átalakult volna: az Echoban rengeteg nagyobb képkocka található, melyek egy része szöveg nélkül, ám gyönyörűen kidolgozva viszi tovább a történetet.
A szuperhős képregények mára igen beszűkült lehetőségei miatt az tud csak igazán érvényesülni, aki valami egyedi látásmódot, vagy történeti bravúrt visz munkájába, így Moore-nak is el kellett gondolkodnia: mivel lehetne ezt a zsánert kicsit feldobni, megkeverni. A helyzet az, hogy az Echo bármelyik füzetébe belenézve egyértelművé válik a válasz: biztos kezekben kell tartani a sztori mesélését, a fekete-fehér rajzokhoz ragaszkodva pedig egy csavaros, de mindenképpen a fősodorbeli szuperhősöktől távol álló képregényt kell írni.
Az Echo kezdetén egy Annie nevű tudós tesztel egy rejtélyes ötvözetből álló „ruhát”, ám balesetet szenved, és egy szörnyű robbanásban kimúl a sivatag felett. Az azóta többször is megforgatott konspirációs szálak miatt ennek a momentumnak folyton újabb és újabb magyarázatát kapjuk, ám az biztos, hogy senki nem számított arra, hogy valaki éppen a kísérlet idején tartózkodik a sivatagban. Itt jön a képbe Julie, képregényünk főszereplője, akire jégesőként hullnak Annie fémes „ruhájának” darabkái. Ezek egy része megszilárdulva Julie mellén illetve nyakán, egy igen erős páncélt képeznek, melyet lehetetlen eltávolítani. Ezt a sokkot sem volt még képes kiheverni, mikor Terry Moore-hoz méltón bevezetődik a lány magánélete tele teljesen szokványos, életszagú és cseppet sem erőltetett fordulatokkal. A titokzatos vállalat, akié volt az eredeti „páncél”, egyből a lány után ered, akinek közben segítőtársa akad Dillon személyében. A rengeteg fordulat miatt egyfolytában magas hőfokon izzó sztori az első hat füzetben gyönyörűen felvezetődik, hogy aztán újabb szereplők bevonásával folytatódjon a következő tépébé kitermelése. A közben megjelent első gyűjteményes kötet az első hat részt tartalmazza, melyek mindegyikének nyitánya egy Einstein idézet. Az azóta megjelent füzeteket egy-egy Oppenheimer idézet nyitja, ami igencsak árulkodó, főleg, hogy a páncélnak van egy bizonyos fokú sugárzása is.
A hetedik füzettől kezdve a menekülés igencsak stresszes epizódjait kapjuk, az alkotó feszültségteremtésből is jelesre vizsgázik. Elég csak megtekintenünk a hetedik rész majmos paneljeit, ahol egy viccesnek tűnő mérges, kikötött majom ugrándozik, majd ahogy halad előre a történet, a kisállat lesz az első biztos jele annak, hogy hatalmas veszély közeleg. Hátborzongató képsorok, melyet egy, a sorozatban addig nemigen látott, véres zárókép tetőz. Innentől kezdve a nyolcadik és kilencedik füzetben egy titokzatos ellenség lép színre, aki hasonló képességekkel rendelkezik, mint Julie, aki még most sincs teljesen tudatában annak, mit is visel pontosan.
A Julie és Dillon felhajtására küldött ügynök viszont a kimértségét, de akár külsejét nézve is szinte megszólalásig hasonlít a SiP második sorozatának gonosztevőjére. A karakter, akit Ivynek hívnak, szintén jól megkomponált, szöveges részei alapján nemcsak Julie, hanem mi, az olvasók is hezitálunk: vajon jót akar-e, vagy csak a munkáját végzi?
A legfrisebb füzetben is folytatódik a macska-egér játék egy újabb réteggel, méghozzá a korábbról már ismerős, most mégis újra belerángatott Pam-mel, Julie elmegyógyintézetben senyvedő testvérével. A szintén hatalmas panelekkel operáló füzet szoros kötelékben áll az előzményekkel, így felesleges is lenne teljesen külön tárgyalni, az azonban ismét dicséretes, ahogy Moore a legvégső panelt, a menekülni akaró, de képtelen Dillonékat felvezette. Már a füzet közepétől kezdve megkezdődik a szemünk előtt az előtérben egy párbeszéd Julie és Ivy között, a háttérben Dillon munkálkodik. Egy gyors váltás után azonban egyértelmű lesz minden, és egy vérbeli akciótörténetből soha nem hiányzó jelenettel tesz egyenlőre pontot, de inkább vesszőt a végére.
Ami a rajzokat illeti, most sem kell szégyenkeznie az alkotónak. A fekete-fehér oldalak minden előnyét kihasználva gyönyörű tájakat képes megrajzolni. A női szereplők Julie-val az élen továbbra is gyönyörűek, Dillon igen markáns vonalai pedig könnyen felismerhetővé, karizmatikussá teszik külsejét. A sivatagi környezet nem feltétlen hálás téma egy rajzolónak, de itt a távoli hegyekkel, hosszú országúttal és a felhős éggel tarkítva szemkápráztató panelek sorát jelenti mindegyik Echo füzet.
Terry Moore blogján folyamatosan tudat minket minden újabb fejleményről a sorozat kapcsán. Egyik legújabb hír, hogy már a nyomdában van a legújabb füzet, melynek borítója igencsak érdekes a tizedik szám ismeretében.
Az Echo tehát egy legenda újabb sorozata, ami mind küllemét, mind pedig történetvezetését tekintve mestermunka. Egy-egy füzet gyorsan lepergethető, de szinte biztos, hogy többszöri olvasásra is sarkall: lehetetlen betelni a csinos Julie képeivel, akin legtöbbször csak egy ing és egy rövidnadrág látható!
Fdave

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7