KomiXérum #01

Bad Dog #1

Sztori: Joe Kelly
Rajzok, borító: Diego Greco
(Image Comics)

Itt a legújabb képregény, aminek az alapkoncepciója az, hogy „eressz össze két, egymástól gyökeresen eltérő karaktert, és nézd meg, mit kezdenek egymással, és a világgal.” Ami ezt a képregény megkülönbözteti a többi hasonszőrűtől, az egy név: Joe Kelly, aki igencsak ritkán szokott csalódást okozni, és ez sem azon ritka alkalmak egyike. Két főszereplőnk van tehát: Wendell, a káromkodó, iszákos, pocakos, félbolond tahó, aki láthatóan nagyon nem szeret derék fölött is felöltözni, és Lou, a nyugodt, piros napszemüveges, kalapos izé… nos, farkasember, aki nem hajlandó visszaváltozni emberré, mert az egész faj, úgy ahogy van, taszítja. Ja, és mellesleg szakmájuk szerint fejvadászok, vagyis elvileg pénzért kajtatnak a rosszfiúk után, de inkább jellemző rájuk, hogy a célpont megfigyelése helyett félholtra isszák magukat a legközelebbi kocsmában. Szép felállás, nem igaz? Ez az első szám természetesen még „csak” felvázolja az alapokat, bemutatja a szereplőket és munkájukat, vagyis afféle bevezetésnek lehet felfogni – ezt erősíti az is, hogy bár a „folytatása következik” felirat ott virít az utolsó oldalon, konkrét cselekményszál nem nagyon van, amit folytatás után áhítozik. De a lényeg, hogy Kelly igazán remek munkát végez a figurák és a hangulat belövésével. Wendell és Lou párosa egyszerűen eszméletlenül cool, annak ellenére is (vagy talán részben éppen azért), hogy előbbi miatt olykor meglehetősen visszataszító is. Kelly 38 oldal alatt mindenféle különböző szituációkba helyezi őket, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb oldalukról ismerhessük meg őket. Látjuk a párost akció közben, látjuk megfigyelést végezni őket, látjuk, ahogy lerészegednek, ahogy egymással vitatkoznak és üvöltöznek, látjuk, hogy viszonyulnak az őket körülvevő világhoz. Az eredmény elbűvölő: a dialógusok elevenek, viccesek és minden bolondosságuk ellenére életszerűek, de Kelly a sok móka és menőzés mellé szépen, finoman, pont a megfelelő arányban odacsempész egy kis melankóliát is, ami szinte észrevétlenül emeli az egekbe a füzet színvonalát. Szóval sokmindenre van itt kilátás, ha az író jól keveri a lapokat, akkor az akció, a humor, az abszurd és a dráma egy tökéletes, furcsa egyvelegét kaphatjuk majd. És szerencsére Diego Greco rajzolón sem fog múlni a siker: képei szépek, hangulatosak és roppant stílusosak, alapvetően realisztikusak, de van bennük egy adag rajzfilmes behatás is, ami rendkívüli módon feldobja az összképet. Nem tudom, innen milyen irányt vesz majd a történet, de Kelly és Greco számomra az első számmal bizonyítottak – ebből akár még az év egyik legjobb új képregénye is lehet.
Olórin

Bang!Tango #2

Sztori: Joe Kelly
Rajzok, borító: Adrian Sibar
(Vertigo)

Joe Kelly a képregény-világ sztárja, a szó legnemesebb értelmében. Neve jól csengő márkajelzés, ráadásul első kollaborálása a köztiszteletnek örvendő Vertigo kiadóval olyan esemény, melyre mindenkinek érdemes felkapnia a fejét. Ám Kelly úgy tűnik nem akarta igazából a vállán cipelni a várakozások és elvárások rakta terhet, így a történet is egy könnyed, bűnügyi történet, sok erotikával és némi humorral fűszerezve. A keretet pedig a tánc adja, azon belül is a leghevesebb, legtemperamentumosabb a latintáncok közül, mégpedig a tangó. A sztori szerint az ex-bűnöző, a keleti parton tiszta lappal újrakezdő Vincente és partnernője, Melina, San Fransisco legjobb tangósai, akik saját, profi tánciskolájuk megnyitására igyekeznek összeszedni a pénzt. S bár a színpadon sikeresek, szerelmük hevesen lángol, a pénz lassan gyűlik, és ez csak konfliktusokat szül. Ekkor Vincente múltjából egy titokzatos nő, Autumn lép színre (ez így leírva rettenetesen klisés, tudom), aki a segítségét kéri – persze nem ingyen. Hősünk szemében elkezdenek Dagobert bácsi módjára pörögni a dollárjelek, és rövid fejszámolás után rájön, szerelmével közös álmainak valóra váltásáért érdemes felidézni a régi szép maffiózó-időket. Ám Autumn amilyen dúskeblű, olyan rosszéletű is, így hamar bajba sodorja Vincente-et, akire rászakad a múlt, a régi sérelmek, lezáratlan ügyek. A hatrészes mini második része után az a legérdekesebb a Bang!Tango-ban, hogy bár az írója ügyet sem vet rá, hogy a sztori nagy része milliószor elhasznált elemekből áll, minden fordulata a meglepetés erejével hat az olvasóra, karakterei kiszámíthatatlanok, és nehéz volna megjövendölni, hová is vezetnek a szálak. Kelly igazi krimit ígért, egyelőre inkább a hangulat alapozása történt meg, ám a cselekmény egyértelművé teszi, táncolás és szerelmeskedés helyett hűsünkre most már csak kellemetlenebb feladatok várnak. Élvezetes, szórakoztató olvasmány ez a javából, csak úgy süt minden oldalról, hogy Kelly is élvezi ezt a felelősségmentes, örömmunkát. A dialógok pörgősek és hitelesek, az erotika elegáns és ízléses, az izgalom és érdeklődés pedig egy percig sem lankad. Könnyű, ám tartalmas olvasmány. Ami a látványt illeti, azért – stílszerűen – két dél-amerikai művész a felelős; Adrian Sibar (ceruza) és Rodney Ramos (tus). Bár az első számban Sibar itt-ott kicsit túl lazára vette a figurát elnagyolt, kidolgozatlan alakjaival, az összkép még így is döntően pozitív. A táncos oldalak gyönyörű, sodró lendületű, dinamikus montázsok, a háttér-megoldások pedig rendkívül ötletesek – bár ez inkább a második epziód parkjelenetekor figyelhető meg, amikor is bankókat láthatunk beolvadni mindenhová. A szereplők arcai rendkívül kifejezők, az érzelmek erősek, legyen szó akár dühről vagy szenvedélyről. Szinte megelevenedik a képregény a szemünk előtt, a remek cselekményvezetéssel együtt ez a vibráló látványvilág igazi filmes élményt varázsol elénk. Nem az év megfejtése ez a mini, de nem is kell minden komiknak annak lennie. Ezt csak élvezni kell. Táncra fel!
Tungsram

Battle for the Cowl: Commissioner Gordon

Sztori: Royal McGrow
Rajzok: Tom Mandrake
Borító: Ladrann
(DC)

Minden valamirevaló nagy esemény crossover formájában érkezik a nagykiadókhoz, és a crossoverek mindig tartalmaznak egyrészeseket (one-shot). Valamiért ez már csak így van, és amíg egy újabb okos nem hoz divatba egy friss koncepciót, addig ez így is marad. Ennek megfelelően tehát a Batman eltűnése után kialakult helyzetet bemutató Harc a köpenyért sztori külön epizódot szentelt a sötét lovag egyetlen barátjának, James Gordonnak. Sem szegény felügyelő, sem az olvasó nem jár jól ezzel; az öreg Jimbo idegeskedhet egy sort az Arkhamban fogvatartottak lázadása miatt, majd Mr. Fagy fogságában didereghet, hogy végül rá kelljen ébrednie, ezentúl ő az egyetlen seriff és faszagyerek a városban, így ideje felkötni a gatyát. Az olvasó pedig nagyokat sóhajt az unalmas, sablonos párbeszédeken, B-kategóriás akciókon, és azon, hogy mindezt láttuk már korábban, szebb és jobb kiadásban. Amire szükség lett volna ebben a képregényben, az kicsit több James Gordonból, és kevesebb az ügyifogyi Bullockból vagy az „rettentő félelmetes” Victor Friesből, aki megint meg akarja leckéztetni a várost „ördögien gonosz” tervével. Kérdés, hogy McGraw író nem akart, vagy nem tudott olyan mélységekig elmerülni a főszereplő karakterben, mint Frank Miller anno, pedig mennyivel izgalmasabb lett volna néhány napot végigkövetni, jobban bejárva a várost Gordon felügyelő oldalán, hogy végre át is érezzük és éljük azt a káoszt, melyet Batman hiánya okozott, ne pedig csak a szereplők elmondásából halljuk újra és újra ugyanazt; baj van. Néhány kép Gothamről madártávlatból, és némi bunyó az egyik leginkább lehetetlen, a valóságtól elrugaszkodott, rossz sci-fik emlékét idéző, kájhaezüst-neociki Mr. Fagy vendégszereplésével – ezt nyújtja ez a képregény, bár ezt vártam tőle a legkevésbé. Legalább a rajzok elfogadható iparos munkák. Mandrake igyekezett a nem túl nagy volumenű akciójeleneteket is feldobni, így a látványvilág valamelyest ment az összehatáson. Jól ismert technika a függőleges, szűk panelek alkalmazása a szorongás, feszültség, bezártság érzékeltetésére – ezt itt is sikeresen alkalmazza a művész. Mandrake alaposan ismeri a képregényes iskolát, most sem mondott csődöt – ám csodát még ő sem képes tenni egy alapjaiban véve hibás koncepcióval.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7