KomiXérum #01

Figyelem! Ez itt nem áprilisi tréfa, ez a Képregény.net új rovata! Szeretett weboldalunk nem csak külsőleg, de tartalmilag is komoly változásokon megy keresztül, hiszen az eddigi állandó rovatok közül megszűnik a Heti Marvel és DC, illetve a Havi Dark Horse és Comics . De ne ijedjetek meg, Czben, Fdave, Geomailer, Olórin és én, Tungsram ezután is ellátunk titeket sok olvasni valóval, amerikai képregény-megjelenésekről szóló kritikák formájában. Ebben az új rovatban együttes erővel, összefogva ajánljuk nektek a hét legjobb terméseit, vagy éppen rettentünk el titeket néhány gyenge komiktól. Ez alkalommal még olvashattok korábbi hetek kiadványairól is, ám ezentúl igyekszünk mindig a legfrissebb aktualitásokra koncentrálni. Nem is szaporítanám tovább a szót, lássuk a medvét!

[toc]

Adam: Legend of the Blue Marvel #5

Sztori: Kevin Grevioux
Rajzok: Matt Broome
Borító: Juan Doe
(Marvel)

Kevin Grevioux minisorozata meglehetősen érdekesen indult öt hónappal ezelőtt. A színészként is tevékenykedő író a klasszikus szuperhős- történetet (hatalmas gonosz érkezik New Yorkba) egy teljesen új karakter körüli izgalmas rejtéllyel, a rasszizmus még mindig kényes témáját boncolgató felhanggal, és némi politikai manőverezéssel egészítette ki, ami egy egészen sajátos egyveleget ígért. Minden rendben is ment, nagyjából egészen a harmadik részig, ahol a dolgok szép lassan elkezdtek félresiklani. A különböző történetelemek aránya felborult, és ahogy haladtunk a végkifejlet felé, (a mellesleg feketebőrű) Grevioux képregénye egyre inkább egy erőltetett, szájbarágós példázattá vált, aminek lényege annyiban foglalható össze, hogy a rasszizmus bizony rossz dolog. Hű, ki gondolta volna… Nem a ’70-es években vagyunk már, hogy ennek a témának a puszta felmerülése bármilyen szempontból merész, érdekes vagy értékes legyen, úgyhogy ha manapság valaki ezt helyezi egy szuperhős-sztori középpontjába, akkor jobb, ha mond valamit, ami kicsit túlmutat a sablonokon. Az írónak ez itt nem sikerült, bár láthatóan erősen próbálkozott. A negyedik számban Reed Richards kétoldalas monológban ecseteli, hogy milyen nehéz az élet a feketebőrűek számára, és annak rendje és módja szerint belekeveri az X-Ment is – ami rendben is van, hisz ebben a témában ők a probléma megkerülhetetlen példái a szuperhőstársadalmon belül. Csakhogy az itt kimondott érvek és ellenérvek már legalább ezerszer elhangzottak a mutánsok saját sorozataiban, ráadásul Hank Pym „dühproblémájának” ezzel való párhuzamba vonása hihetetlenül erőltetett, és egyébként is, az egész jelenet borzasztóan felszínes és semmitmondó – ezt pár mondatban is el lehetett volna intézni, és ez a mini még sok egyéb dialógusára is igaz.
Mindenesetre ezt még követi Adam és Namor beszélgetése, aminek túl sok értelme nincs azonkívül, hogy a második világháborúban harcolt feketebőrű pilóták dicshimnusazként szolgáljon. Az utolsó rész dramaturgiája pedig egyenesen szörnyű. Mielőtt szembeszállna nemezisével, és egykori barátjával, Adam még teljesen öncélúan és értelmetlenül harcba keveredik a Bosszú Angyalaival (na jó, amikor egy ütéssel Föld körüli pályára küldi a Sentryt, az egy remek pillanat), nameg pár feleslegesen hosszú dialógusba egy féltucatnyi szereplővel. Aztán jön a finálé, ami nem nyújt semmi emlékezetest: sablonos, unalmas, és ugyan Grevioux próbál még lenyomni a torkunkon egy-két tragédiát (régi barát és feleség elvesztése), de a nagy csimm-bumm és példabeszéd közepette a történet érzelmi vonatkozásai teljesen elvesznek. Adam pedig megmaradt egy teljesen sematikus, unalmas figurának, akit egyedül az határoz meg, hogy pikkel a kormányra, amiért az letétette vele a lantot a ’60-as években, aztán meg magára, amiért engedett nekik, ergo: siránkozás a múlton és önsajnálat… Jaj, de eredeti! Ami pedig a rajzot illeti, már az első, még jól sikerült részekben sem ez volt a képregény erőssége: Matt Broome és Roberto Castro tipikusan szuperhősös, eltúlzott vonásokkal és sokszor bosszantóan üres hátterekkel dolgoznak, de munkájuk középszerűségét a színező szinte ízléstelenül tarka, élénk munkája még tovább rontja. Remélem, Adam nem lesz túl gyakori vendég a Marvel képregényeiben, mert nincs benne valami sok spiritusz. És akkor még finom voltam.
Olórin

Amazing Spider-Man # 589

Sztori: Fred Van Lente
Rajzok: Paolo Siqueira
Borító: Klaus Janson

Ahogy azt a Pókember-olvasók tudják, hosszú, zűrzavaros események után a gyógyír kivétel nélkül egy-egy, egyrészes, könnyed átvezető történet formájában érkezik. Ám az eheti Amazing elérte a súlytalanság állapotát, hisz a szokásosnál is kevesebbre vállalkozik; pofonok és poénok. Kizárólag. Ám ezeket legalább gondosan hordta kupacba a beugró író, Fred Van Lente. Az úr neve független szuperhősös munkák kapcsán került a köztudatba, a kiadó rajongói leginkább Marvel Adventures vonalról ismerhetik. Lente előkapott a spájzból egy jól ismert karaktert, hogy látványos akciójelenetekkel kielégítse az olvasók, MODOK’s 11 című, saját minijére való utalással pedig saját szükségleteit. A történet oroszmaffia –vonallal indul, majd hamar színre lép Spot, hogy indulhasson a bunyó, és a már jól ismert kellemetlen helyzetbe hózza Pókit: érdemes-e hősünknek vásárra vinnie bőrét egy rosszfiú életének megmentéséért? Ám ez a dilemma csak néhány pillanat erejéig foglalkoztatja mind a főszereplőt, mind az olvasót, és nem csak azért, mert rögvest helyre áll a morális rend; minden konfliktus, minden karakterrajz csak érintőleges. Nem, mintha lélektani mélységeket várnék el ettől az egyértelműen csak a móka kedvéért elkészült epizódtól, ám a történet zavaróan rosszul felépített eme hiányosságok miatt. Hosszú oldalakat töltünk a gengszterek társaságában, ám az írónak végig nem sikerül eldöntenie, hogy egyértelműen negatív karakterekkel, vagy bohókás gazfickókkal állunk szemben. Ohnn története is hangsúlyos pontja lenne a sztorinak – ha a kivitelezés nem lenne teljesen érdektelen és semmitmondó. Ha el tudunk tekinteni mindezen hibáktól, mely csakis összecsapottságból és hanyagságból – legyünk elnézőek: a határidő szorításából – fakadnak, talán jól is szórakozhatunk. Spot képességeiből eredendően kétségtelenül érdekes ellenfél. Néhány húzása még a rutinos hálószövőt is meglepi, ám Siqueira ábrázolásában nehéz komolyan venni ezt a dalmatapöttyös, orvgyilkos-jelöltet. A rajzok rendben vannak, különösen, ami Pókembert illeti. Míg a többi szereplő inkább rajzfilmszerű, a föhős külseje részletes kidolgozottságot élvez. Egyes beállítások, a nagy szemek és dagadó izmok leginkább a McFarlane által meghatározott, 90-es évek imidzsét juttatják eszünkbe. Jó kérdés, vajon elegáns-e a Marvel vezető címében poénkodni a legnagyobb konkurencia büszkeségén, a bombasztikus, nézettségi rekordokat döntögető Sötét Lovag filmen, miután az alaposan eltángálta a Pókember-mozikat. Azt kell, mondjam, viszonylag kevéssé érdekelt a válasz, miközben a hasam fogtam a röhögéstől. Ám ez nem menti fel Lentét az igénytelenség vádja alól – kétlem, hogy karrierjében ez a megjelenés nem kulcsfontosságú. Akkor pedig igazán többet is beleadhatott volna.
Tungsram

Amber Atoms #1

Sztori, rajzok, borító: Kelly Yates
(Image Comics)

Mindig izgatott vagyok, ha azt látom, hogy egy új sci-fi sorozat indul útnak. Amúgy sincs belőlük valami rémesen sok, és még kevesebb, ami tényleg figyelemreméltó, és érdemes hónapról hónapra követni. Az Amber Atoms borítójára elég volt egyetlen pillantást vetnem, hogy tudjam, kilátás van egy igazán remek, ponyvahangulatú képregényre: dögös vörös csaj, egyik kezében retro sugárpisztollyal, másikban karddal, háttérben valami kéken izzó bolygószerű valamivel. Tökéletes. Persze, hogy egyből a Dark Horse-nál megjelenő, fantasztikus Fear Agent ugrott be. Ám Kelly Yates új sorozata minden nyálcsorgatásra késztető külcsín ellenére egyelőre nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, az első rész ugyanis meglehetősen laposra, sablonosra és unalmasra sikeredett. A sztori szerint valaha rég, egy messzi-messzi… hopp, ez nem az. Szóval, egy hódító, ám legyőzött faj vezetője, Yamoon király, nyilvánosan vezekel bűneiért a galaktikus tanács előtt, és bizonygatja, hogy ő és népe megváltoztak, és most már minden világ nyugodtan, biztonságosan keblére ölelheti őket. Közben a Tatooine, izé, Madisomme nevű kis bolhafing bolygón a tett- és kalandvágytól fűtött Luke Skywalker, akarom mondani Amber Atoms, nagybácsijával, miket beszélek, apjával és anyjával vacsora mellett veszekszik arról, hogy ott akarja hagyni végre ezt a sárgolyót, és a saját feje után menni. Röviddel ezután az Atoms család otthonát földönkívüliek támadják meg. Tehát az eredetiség köszönőviszonyban sem áll az Amber Atomsszal, de ez nem is elvárás, elvégre mégiscsak egy ponyva sci-firől van szó – viszont az aranyos lett volna Yatestől, ha nem koppintja le a Star Wars kiindulási pontját egy az egyben. Na jó, mínusz Obi-Wan Kenobi, de még ő is felbukkanhat a későbbiekben… Nem nehéz kitalálni, hová vezet a sztori. A vak is látja, hogy Yamoon megint bolygókat készül leigázni, és hogy Amber valahogy majd belecsöppen az egész galaktikus kalamajka kellős közepébe. És ha mindez stílusosan lenne megírva, nem is lehetne egy szavam sem. De Yatesnek nincs stílusa, a főhőst bevezető, fémkacatokkal teli szeméttelepen zajló akció még ígéretes és hangulatos, de aztán az egész képregény elmerül a középszerűségben. Hiányoznak a beszólások, hiányzik az epikus atmoszféra, hiányzik az irónia, a rajzokról pedig még annyi jót sem tudok elmondani, mint az írásról. Yates (merthogy a ceruza is az ő kezében volt) képei pofátlanul egyszerűek és elnagyoltak, a hátterek rémesen kidolgozatlanok és unalmasak, és a panelkezelés sem nyújt semmi pluszt. Nem akarom egyetlen rész után temetni a sorozatot, mert lehetőségek vannak benne, és lehet reménykedni, hogy az alkotó még összekapja magát – de ez így egyelőre egyáltalán nem érdekes.
Olórin

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7