Heti Marvel 08/51

X-Factor 38: Amikor elkezdtem olvasni a képregényt, egy fájdalmas farkasüvöltéssel konstatáltam, hogy Peter „rettenetesen rondán rajzolok” Stroman visszatért – aztán megnyugodtam, hogy csak félig-meddig, mert szerencsére csak az első négy oldal szárad az ő lelkén. Hogy erre mi szükség volt, azt nem tudom (ha Halloweenkor jött volna ki ez a szám, azt hittem volna, hogy a Marvel ijesztgeti az olvasókat), de a füzet további részét egy bizonyos Nelson nevű úriember (hölgy? csapat? hogy nem néztem utána, az talán elárul valamit arról, hogy mennyire érdekel) rajzolta. Jól meggondolva, Stroman első négy oldala talán szerkesztői stratégia: az ő rettenete után Nelson kifejezetten zseniálisnak tűnik, ami azért annyira nem igaz. Nagyon egyszerű képeket alkot, anakronisztikus megoldásokkal (pl. látványos mozgásutánzó vonalak) és arcokkal. Nem rossz, de furcsa, és nem igazán passzol a képregényhez – könyörgöm, adjon már Davidnek valaki egy jó rajzolót! Egyébként a sztori megint jól sikerült (és a dialógusok, M szokásos, száraz beszólásaival együtt, tökéletesek), ugyan nem ez lesz az író egyik legjobbja, de azért kellemes, szórakoztató, és helyenként kifejezetten ötletes olvasmány. Nagyszerű például, ahogy Madrox a túlerő ellenére csak megy, és megy előre, minden nekitámadó ellenségnek hagyva egy másolatot magából, egyetlen harcba sem bonyolódva bele. Aztán jön a konfrontáció a főmuftival, ami totálisan nem az, amire egy szuperhős-képregényben számít az olvasó. Hősünk ugyanis elmagyarázza a rosszembernek, hogy ő igazából nem hős, hanem csak egy magánnyomozó, és nem is érdekelhetné kevésbé, hogy névtelen ellenfele miféle terveket forral – egyszerűen csak Darwint akarja visszakapni. Úgyhogy bunyó helyett megegyezéssel zárul a sztori, és mindenki megkapja, amit akar – pedig még az utolsó oldalig is azt hittem, hogy Madrox csak eteti a gazembert, és mire az megnyugszik, hogy szabadon távozhat, jól elkeni a száját. Szóval David alaposan meglepett, és ez nem gyakran fordul elő manapság egy mainstream szuperhős-képregényben. A következő számban pedig megszületik a második mutáns bébi a House of M óta. Azt hiszem, mindannyian kíváncsiak vagyunk, hová fog ez vezetni…

X-Men: Kingbreaker 1: A Kingbreaker egyrészt a borzalmas Emperor Vulcan folytatása, ami nagyon rossz ómen. Másrészt viszont az Abnett-Lanning duó várva-várt War of Kings című crossoverének előzménye, ami meg jó ómen. Szóval ambivalens érzésekkel fogtam bele az olvasásába, de Christopher Yost megemberelte magát, és egyelőre kifejezetten jó munkát végez a minivel. A történet szerint a Vulcan, vagyis Gabriel Summers irányítása alatt álló Shi’ar Birodalom egymás után hódítja meg és kebelezi be a közelében lévő bolygókat és királyságokat, miközben a Starjammers még szabadon lévő tagjai próbálnak keresztbe tenni neki, ahol tudnak, és kiszabadítani fogságba esett társaikat. A Kingbreaker első része tehát egészen ígéretes: lendületes, nagyszabású és előremutató, és Yost a jelek szerint jól bánik majd benne a karakterekkel is. A gonosz testvére fogságában sínylődő Plazma végre nem egy önmagában kételkedő, szerencsétlen lúzer, hanem egy öntudatos, kőkemény férfi, aki makacsul ellenáll ellensége minden próbálkozásának arra, hogy megtörje őt. (Ch’od hasonlóan ellenálló, meglehetősen vidám pillanatokat szerez az olvasónak, ahogy röhög a kínzásokon, és ahogy viselkedésével „felzaklatja kínzóit”.) Amire azonban a leginkább kíváncsi leszek, hogy tud-e Yost kezdeni valami érdemlegeset Vulcan karakterével – mert miután az első rész ilyen jól sikerült, merem remélni, hogy az Emperor Vulcannal ellentétben ez a mini nem csak szép, színes csatákból fog állni, amiket ugyan jó nézni, de a fene se tudja, hogy miért vívják őket. A minden tragédiájáért felelős Shi’ar Birodalmat vezető Gabriel karakterében pedig bizony vannak lehetőségek bőven: lehet mesélni megszállottságról, bosszúról, út- és identitáskeresésről, testvéri konfliktusról, és még sok másról. Tartok tőle ugyan, hogy mindezekre hiába várok, de mégis, van egy-két momentum ebben a történetben, ami alapján meg merem kockáztatni, hogy Yostnak akad egy-két határozott terve Vulcánnal kapcsolatban. Reméljük a legjobbakat. A képeken mindenesetre most sem fog múlni a dolog: Dustin Weaver szépen, markánsan, kicsit szögletesen, de részletesen rajzol, és a hangulatos, erőteljes színvilággal is minden a legnagyobb rendben van.

X-Men Legacy 219: Az X-Men Sötét Korszakának (ismertetőjele két szó, ami nem bizonyított pletykák szerint egy gondolkodásra és írásra alkalmas entitást takar: Chuck Austen) egyetlen értékelhető története az volt, amikor a Juggernaut-ból, Xavier professzor tahó féltestvéréből jófiú vált, és egy ideig még magának a faj- és világmentő mutánscsapatnak is tagja lett. Nos, Mike Carey még ezt a rajongók által többnyire üdvözölt változtatást is feleslegesnek tartotta, úgyhogy most szépen vissza is csinálja az egészet. Érveit pedig, jól meggondolva, teljesen logikusnak kell találnunk, és el kell fogadnunk. A sztori egy bárban kezdődik: Juggernaut Xavierre vár, hogy végre jó alaposan átbeszéljék konfliktusaikat, és pontot tegyenek kettejük ügyének végére. Juggernaut kijelenti, hogy testvére képtelen megérteni őt, minthogy esetében nem arról van szó, hogy nem képes megjavulni, hanem arról, hogy nem is akar. Ezt az utat ő választotta magának, és ezt rögvest bizonyítani is kívánja Xavier megölésével. Carey bámulatosan jól írja a két karakter közti dialógust: a képregény nagy részét ez a roppant ügyesen felépített, fordulatos, izgalmas és érdekes beszélgetés teszi ki, aminek a végén, az író szenzációs Juggernaut-ábrázolását látva, csak ingatni tudjuk a fejünket, és azon morfondírozni, hogy lehettünk elégedettek a figura jó útra térésével. Hiszen annyira nyilvánvaló, hogy a szenteskedő Juggernaut nem az igazi Juggernaut, annyira nyilvánvaló, hogy Carey sokkal jobban ismeri a karaktert, mint mi vagy Austen – és írom ezt úgy, hogy a képregény elolvasása előtt meg voltam győződve róla, hogy a figura visszafordítása gazembernek kifejezetten rossz ötlet. Ráadásul mindezt az író még képes megkoronázni egy rendkívül ügyes és elegáns csavarral a történet végén. A rajzokat Phil Briones követte el, és bár az eseménydúsabb pillanatokban (amikből egyébként nincs sok) nem igazán jeleskedik, viszont a mimikához nagyon ért – Juggernaut-t például kiválóan rajzolja. Újabb remek Legacy-epizód, a következő hónapban pedig jön egy hosszabb sztori, Vadóccal a középpontban. Kívánhatunk többet?

Oldalak: 1 2 3 4