Secret War – A szuperhősök háborúba mennek

A szeptember 11-ei terrortámadások, mint minden más téren, a szuperhős-képregények terén is éreztették hatásukat. És nem csak olyan direkt módon, mint a „black issue”-ként elhíresült Amazing Spider-Man 36-ban, hanem egyes, nem közvetlenül reagáló történetek hangulatában is. A Secret War, amellyel Brian Michael Bendis megkezdte pályafutását a Marvelnél, olyan nagy horderejű sztorik írójaként, amik majd az idei Secret Invasionben csúcsosodnak ki (mint pl. a Káosz), ezek közé tartozik: Amerika Kapitány, Luke Cage, Rozsomák, Pókember, és Fenegyerek háborúba mennek Nick Fury irányítása alatt – ráadásul lényegében tudtukon kívül.

Az ötrészes minisorozat egy Luke Cage elleni támadással indul, aki ennek következtében kómába esik. De nem ő az egyetlen, aki ellen rejtélyes körülmények közt, jól felfegyverzett gonosztevők merényletet kísérelnek meg. A többi hős is tűz alá kerül, ráadásul ellenségeik titkos identitásukkal is tisztában vannak – egyre nyilvánvalóbb, hogy valaki bosszúhadjáratot folytat a jelmezes igazságtevők ellen, bár azoknak fogalmuk sincs róla, hogy miért. Amíg ki nem derül, hogy pontosan egy évvel korábban, Fury vezetésével megrohamozták Latvériát, reagálásképp arra, hogy annak kormánya amerikai szuperbűnözőknek nyújtott pénzügyi támogatást – ez pedig már nem bűnözés, hanem terrorizmus. Csakhogy ezekre az eseményekre egyik hős sem emlékszik.

A kiindulási pontban az a szép, hogy fájdalmas módon nagyon könnyen hihető: Fury, a S.H.I.E.L.D. igazgatójaként rájön Latvéria szerepére néhány kosztümös amerikai gonosztevő high-tech felszereltségében, és a bizonyítékokat a kormány elé tárja, remélve, hogy engedélyt kap a megtorló akcióra. Ám a Latvéria és az USA közti, súlyos dollármilliókkal hizlalt diplomáciai kapcsolatok érdekében az elnök inkább a szőnyeg alá söpörné az egészet. Fury pedig ott áll bizonyítékokkal a kezében, és képtelen elfogadni, hogy szeptember 11 megismétlődni készül: a fejeseknek kezükben az információ, mégsem tesznek semmit. Így aztán nem hivatalos úton saját akcióba, titkos háborúba kezd.

A 9/11 utáni paranoia az egész képregényt az elejétől a végéig belengi. A váratlan támadások, a totális tanácstalanság, és kiszolgáltatottság, az amerikagyűlölő ellenségkép, a terrorizmus teljes és „járulékos károkat” is bőven okozó, kíméletlen megtorlása mind-mind rávetíthető a való világ eseményeire. Nem beszélve a makulátlan hősök bemocskolásáról. Bár a latvériai kormány pusztító megbuktatása akaratukon és tudtukon kívül történik, végül mégiscsak részesei a támadásnak, ami bizonyos szempontból szintén terrorizmusként fogható fel (ahogy azt az egyik szereplő meg is jegyzi). Vagyis a politikai analógia egyértelmű (még a kényelmetlen tények szőnyeg alá söprése, a „népetetés” is helyet kap a hősök agymosásával), és mivel mindezt Bendis az alkalmankénti poénkodások ellenére igen komoly és sötét hangnemben tálalja, a Secret War egy hajszállal túlnő a tipikus szuperhős-történetetek „üsd-vágd” jellegén.

A paranoia és a bizonytalanság érzetét az író legjellemzőbb dramaturgiai fogása, az idősíkok közti ugrálás fokozza. Hol a múltban vagyunk, Latvéria megtámadásának előkészületeinél, hol a jelenben, a dühöngő bosszúhadjárat közepette, és a két szál együtt éri el a csúcspontját, ahol végül megtudjuk, mi is történt valójában. A befejezés legfontosabb momentuma pedig Nick Fury távozása a S.H.I.E.L.D. éléről, amelynek hatásai azóta is gyűrűznek a Marvelnél (egészen az áprilisban induló Secret Invasionig).

Kár, hogy a nagy kép kedvéért Bendis sok helyen feláldozta a karakterrajzot: a hazája védelme terén kompromisszumokat nem ismerő vén háború csataló, Fury ábrázolása ugyan nagyszerű, de a szuperhősök egytől egyik a lehető leginkább sztereotip módon jelennek meg. Rozsomák iszákos vadállat, Pókember egyfolytában pofázó és viccelődő pojáca, a Kaptány nagyon-nagyon amerikai, Fenegyereknek pedig még ennyi sem nagyon jut, egyszerűen csak ott van a háttérben. De az is csak félig-meddig magyarázható meg (a példát statuáló erőfitogtatással), hogy miért van egyáltalán szükség rájuk, ha a semmiből előrángatott Daishy Johnson pár karlendítéssel egymagában is földig rombolhatja fél Latvériát.

Az összképen azonban még sokat dob Gabrielle Dell’Otto munkája, aki nem rajzolta, hanem festette a képregényt. A gyakran árnyékokba olvasztott, realisztikus vonásokat alapvetően sötét és hideg színekkel tölti fel: a kék és a fekete dominál, olykor a vörös egy baljós árnyalatának engedve át a terepet, kifejezetten komor stílust kölcsönözve a sorozatnak. A Secret Warnak tehát vannak hibái, de azoktól függetlenül is élvezetes – és kontinuitási szempontból fontos – olvasmány.

8/10
Megjelenés: 2004/2005 (hat rész)
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Gabrielle Dell’Otto

Olórin, 2008. március 10.