Heti Marvel 08/51

Invincible Iron Man 8: A Secret Invasion egyik legfontosabb következménye, hogy Tony Stark kegyvesztetté vált. Technológiája kudarcot vallott, a S.H.I.E.L.D.-et lekapcsolták, a hatalom pedig Norman Osborn, az egykori Zöld Manó kezébe került. Matt Fraction idén indult sorozatának új sztorija a World’s Most Wanted címet viseli, és az eddigiek alapján hármat találgathattok, hogy ez a cím kire utal (de az első kettő nem ér). Ez a füzet a hatalomátvételről szól: Tony elhagyni készül pozícióját, és fájdalommal konstatálja, hogy a tönkrement extremisnek hála már egy egyszerű rakodómunkásként is alig használható. Aztán jön a találkozó Normannal, ami meglehetősen nyugodt körülmények közt zajlik (szerencsére Fraction nem esik a túlzó kirohanások és színpadiasságok csapdájába, roppant elegánsan írja a jelenetet), majd rögtön ki is rajzolódnak a jövőbeni konfliktusok körvonalai. Tonynak természetesen esze ágában sincs Osbornra hagyni olyan szigorúan bizalmas információkat, amikkel az károkat okozhat a világban – úgyhogy búcsúajándékként egy bájos kis vírust szabadít rá a H.A.M.M.E.R.-re (a S.H.I.E.L.D. utódja). Ez persze háborút jelent… Fractionnek szerencsére van annyi esze, hogy ne az önsajnálat és az önmarcangolás oldaláról közelítsen Tony karakteréhez: aggódtam kicsit, hogy majd erről lesz szó, és hogy talán az alkoholhoz is visszatereli a figurát, de egyelőre ez az aggodalom alaptalannak bizonyult. Vasember továbbra is elszánt, rendíthetetlen, és nem a múlt hibáin rágódik, hanem a jövő fenyegetéseit igyekszik kiiktatni. A jelenlegi helyzetben ez a lehető legjobb megközelítése a karakternek. Ígéretes Tony, Pepper és Maria Hill hármasa is: a jelek szerint ez a trió indít majd afféle földalatti háborút Osborn ellen, gátolva őt mindenben, amiben tudják, keresztbe téve neki mindenhol, ahol lehetséges – mindezt jól megírt dialógusokkal, és a Larrocától megszokott, többnyire pofás, de nem hibátlan rajzokkal (hogy néz ki Osborn a 21. oldal alján??) élvezhetjük. Ügyes kezdés, remélhetőleg a lendület kitart a sztori végéig, és nem fullad unalomba, mint az előző esetében.

Mighty Avengers 20: Hiába, ez a hét csupa Secret Invasion következménnyel telik. A Mighty Avengers 20 a Darázs halála, és Hank Pym gyásza körül forog, és Bendis simán olyan feneket kerít a dolognak, mintha biztos lenne, hogy a Marvel egyik ős-hősnője végleg eltávozott, és soha az életben nem tér vissza az élők közé (na persze). Egyébként pedig ez Bendis utolsó része ennél a címnél, amit egyáltalán nem bánok. A Mighty Avengers kezdettől fogva lényegesen gyengébb volt, mint a mindig megbízhatónak bizonyult New Avengers (persze a Secret Invasion tie-inekre ez nem volt igaz, de ez más kérdés), és egyáltalán nem baj, hogy Bendis csak az egyik címet viszi tovább (na meg a hamarosan útjára induló Dark Avengerst, Norman Osborn saját szuperhős-csapatával), ezt pedig átadja Dan Slottnak. Benne meg lehet bízni annyira, hogy tudjuk, igazi, régimódi Bosszú Angyalai történeteket ír majd – ja, és mellesleg neki köszönhetően tér majd vissza a Skarlát Boszorkány is… De ez még odébb van, és addig is lássuk, mit kínál nekünk Bendis az utolsó számban. Nos… egy gyászoló Pymet, azon kívül nagyjából semmit. Ez önmagában persze egyáltalán nem baj, és az írónak szokás szerint most is akadnak nagyszerű pillanatai, amikor tényleg sikerül szépen elkapnia a karakter fájdalmát, és nagyon jól eltaláltak a flashbackek is (mind kettejük régi kapcsolatára, mint arra vonatkozóan, ami a világban történt azóta, hogy Pymet elrabolták a skrullok – az amerika kapitányos hasonlat pedig egyszerűen csodálatos). De Bendis nem egyszer átesik a ló túloldalára. Tudjuk, hogy Pym vérmérséklete olyan, amilyen, de az még tőle is túlzás, hogy leüvölti Tony Stark fejét a temetés kellős közepén, arról nem is beszélve, hogy a gyász érzékeltetésénél vannak jobb módszerek is, mint a borostarajzolás – főleg, hogy bármennyire maga alatt van valaki, szeretett feleségének temetése alkalmából azért csak simára borotválja a pofáját, és nem úgy jelenik meg, mint egy lepukkant hajléktalan. A semmiből előbukkanó, és Pymmel oda visszarepülő Thor is legalábbis határeset – de Sólyomszem és Osborn konfrontációja legalább jól eltalált. Vagyis a benyomások vegyesek, és hogy a mérleg határozottan a pozitív oldal felé billen, az leginkább a rajzolók szép, visszafogott, ízléses munkájának köszönhető.

Punisher 65: A Jigsaw sztori utolsó része, a Garth Ennis első „pótlékaként” érkezett Gregg Hurwitz tollából. Nos, sok történet és fordulat nem maradt a befejezésre. A képregény lényegében abból áll, hogy Frank felbukkan a rosszfiúk rejtekhelyén, és szép sorban lezúz mindenkit, aki a szeme elé kerül. Persze egy Megtorló-sztorinál nagyjából eleve ez az elvárt lezárás, és különben sem lehet okunk panaszra, mert Hurwitz a korábbi részekben kifejezetten ügyesen építette fel a cselekményt. Volt egy kiváló felvezetésünk (a Franktől segítségét kérő falusiakkal), egy fokozatosan kibontakozó rejtélyünk (mire használják az elrabolt lányokat, és ki áll a háttérben?), egy érdekes, bár kicsit elsietve megoldott személyes konfliktusunk (a kislány halála), és néhány jellemzően frankes jelenetünk (pl. kínzás) – és akkor a frenetikus cápás poént még nem is említettem. Mi kell még? Hát persze, hogy csak a finálé. Amiben Hurwitz, jó szokásához híven, a történetmesélés nagy részét a képekre bízza. Ebben a képregényben tényleg csak nagyon minimális mennyiségű szöveg van (és ahol van, ott általában üt is rendesen: ld. hősünk megjegyzését Jigsaw arcáról), de szerencsére látszik, hogy Hurwitz piszkosul jól érti, hogyan is működik ez a médium – a nyers, durva vonásokkal dolgozó Laurence Campbell pedig tökéletes társ a számára. Nagyszerű a penelelrendezés, kiváló az akciók dinamikája, és akad egy-két igazán emlékezetes jelenet is: amikor pl. a lángokból kilépő Frank és Jigsaw megpillantják egymást, az egy amolyan igazi, nagy Pillanat. És hogy hősünk annyira kemény és elszánt, hogy (szó szerint) még a falon is átmegy? Szenzációs, még ha kicsit túlzás is. Szóval remek képregény, és csak remélhetjük, hogy a következő hónapban érkező Duane Schwierczynski tudja majd tartani a színvonalat – a történet mindenesetre egész ígéretes.

Oldalak: 1 2 3 4