Heti Marvel 08/51

Spider-Man Noir 1: Az X-Men után most kedvenc hálószövőnk története kerül noiros környezetbe, és bár egy ilyen felállás kétségkívül sokkal jobban mutatna mondjuk Batmannel vagy Fenegyerekkel (ugyanakkor kézenfekvőbb és kényelmesebb is lenne – ez így nyilván nagyobb kihívás), David Hine és Fabrice Sapolsky az első rész tanulsága alapján egészen fantasztikus munkát végeztek. 1933-ban, az alkoholtilalom és a gazdasági világválság (és nem mellesleg a gengszterfilm-korszak) kellős közepén vagyunk. J. Jonah Jamesont, a Daily Bugle főszerkesztőjét rendőrök találják holtan irodájában, hullája felett a talpig fekete álruhát viselő Pókemberrel. Aztán vágás három héttel korábbra: New York tobzódik a nyomorban, Ben Urich a szegényekről készül megríkató riportot készíteni. Összefut May Parkerrel, aki épp kommunista eszméket hirdet a szegények között, és akit a Manó, vagyis Norman Osborn emberei épp elhallgattatni próbálnak. Nevelt fia, Peter (itt még nem Pókember, de nyilván hamarosan az lesz) egy önfejű, határozott, rettenthetetlen és kissé vakmerő fiatalember, aki meglehetősen irracionális módon egyáltalán nem fél a várost a markában tartó, és a Ben bácsiját meggyilkolt Osborntól és pribékjeitől. Hine kiválóan ülteti át a modern Pókember-mítoszt a ’30-as évek noiros New Yorkjába: minden karakter tökéletesen a helyén van, és ha belegondolunk, csak bólogatni tudunk, és azt mondani, hogy igen, ennek és annak a figurának pontosan ilyennek kell lennie ebben a környezetben. A képregény hangulata pedig kiváló (ez persze Carmine Di Giandomenico nyers, hóeséssel sűrűn borított, zsúfolt panelelrendezésű képeinek is köszönhető): Hine-nak sikerül tökéletesen megidéznie ennek a korszaknak azt a sötét oldalát, ami mindenkiben él, aki valaha látott pár akkor készült gengszterfilmet, vagy olvasott ilyen témájú könyveket. Megvan itt az alvilág kegyetlensége, a mindent ellepő bűn és szegénység, és persze szinte mindenkinek van valami vaj a fején. Amit az eredeti koncepcióból nem igazán sikerült átültetni a Spider-Man Noirba, az a Pókemberre jellemző könnyedség és humor, és a főhős motivációját jelentő felelősségérzet – olybá tűnik, hogy itt a bosszú fogja majd hajtani Petert. De mindkettő szükséges változtatás, hisz ezek a jellemzők (főleg a kedélyes hangulat) teljesen összeférhetetlenek egy komoly noirral.

Thunderbolts 127: Norman Osborn takarít, második rész. A Secret Invasion után az egykori Zöld Manónak már csak terhére vannak a Thunderbolts azon tagjai, akikben megtalálható a tisztesség szikrája, úgyhogy úgy dönt, legfőbb ideje megszabadulnia tőlük. A tisztogatást Moonstone vezeti, Célpont és Venom közreműködésével, és Penance és a Radioactive Man eltávolítása után immár csak Songbird áll útjukban – vagyis Songbirdnek meg kell halnia, de ehhez még neki is lesz egy-két szava. Ha visszafogott akarok lenni, akkor is azt kell mondanom, hogy Andy Diggle piszkosul jól ír. A Thunderbolts 127 egyetlen nagy akciójelenet, ami mindössze annyiról szó, hogy Songbird megpróbál megszökni gyilkos üldözői elől. Persze a történetnél mindig fontosabb a kivitelezés, maga a mesélés mikéntje, és innen nézve Diggle semmiben (!) nem marad el egyébként nehezen utolérhető elődei, Warren Ellis és Christos N. Gage mögött. Az egész képregény elképesztően pörög, az oldalak iszonyú tempóban olvastatják magukat, és Roberto De La Torre képei is rendkívül dinamikusak és hangulatosak (a pontot az i-n a sötét színek jelentik). Ami a karaktereket illeti, a 110. rész óta egyértelmű, hogy a sorozat két nagy sztárja Venom és Célpont – és mindhárom író fantasztikusan jól bánt/bánik velük. Gátlástalan, erkölcstelen gyilkosok ők, és pokoli élvezet lehet „hősként” írni őket – és persze pokoli élvezet így olvasni róluk, itt is mindkettejüknek van egy-két nagyjelenete. Gondok csak a befejezéssel adódnak. Swordsman megmenti Songbirdöt (Diggle furmányos magyarázata logikus és ötletes: egyszerűen azért segít neki, mert Osborn holtan akarja, ő pedig keresztbe kíván tenni Osbornnak), és közli vele, hogy majd mindenkinek azt mondja, hogy meghalt, és elpárolgott (!) egy robbanásban. Arra nem tér ki, hogy fogja elmagyarázni a csapat többi tagjának, hogy kiütötte Célpontot, aki a Sikló lezuhanását nagyon is túlélt Songbirdöt készült épp felnyársalni. Szóval ezen Diggle elmélkedhetett volna még egy kicsit… de ezt leszámítva nagyítóval sem találni hibát a képregényben.

Uncanny X-Men 505: Szinte hihetetlen, hogy nem virít a borítón a Dark Reign logó. Elaludt a Marvel marketingosztálya, vagy mi? Na jó, az új Uncanny X-Mennek csak nagyjából a harmada szól a Secret Invasion következményeiről, az is nagyjából csak közvetve, de ennél kevesebb is elég szokott lenni ahhoz, hogy egy képregényt az aktuális crossover(szerűség)be rángassanak. Persze lehet, hogy azt már ők is pofátlanságnak tartanák, hogy a hónapok óta az X-füzeteken virító Manifest Destiny logó mellé még odapingálják a Dark Reignt is. Egyébként pedig… csak várom, és várom, hogy végre történjen valami, hogy Matt Fraction sztorija végre valahára eljusson valahová, de csak nem akar kikerekedni semmi az egészből. Lassan egy éve tart már ez a „megyünk, megyünk, aztán majd egyszer csak eljutunk valahová” állapot, és kezdek nagyon komolyan ráunni. A Messiah Complex után még kifejezetten jól jött egy kis lazulás a hippis és az oroszországi sztorival, de amióta hőseink áttelepültek San Franciscóba, mintha az egész sorozat nem szólna semmiről – úgy, hogy közben vagy tucatnyi ilyen-olyan szál fut egymással párhuzamosan. Érzitek ezt a botrányos ellentmondást? Fraction és Brubaker csak beszélnek, és beszélnek, de nem igazán mondanak semmit. Ráadásul az egymást váltó történetszálak kínos lassúsággal vánszorognak. A legutóbbi számban napvilágra kerültek a cooperstowni mészárlás okai és körülményei, de ez ebben a részben is csak egy lábjegyzet (bár a friscói polgármester reakciója kifejezetten örömteli). Kolosszus közben beépül annak a mutánsnak a szervezetébe, aki szüleit fenyegette kiskorában, Pixie és Armor X-23-at kapják szobatársnak, Angyal, Bestia és Dr. Nemesis pedig egy új kollégát toboroznak, hogy megoldást találjanak a mutánsok House of M utáni erővesztésére. Kíváncsi vagyok, hogy ezzel a szállal hová tartanak az írók: volt egy Endangered Speciesünk, ami szépen elvágott minden lehetőséget az események visszafordítására, most viszont nagyon úgy tűnik, hogy Fractionék mégis komolyan kezdeni akarnak valamit a témával. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, ott van Emma, aki rájön, hogy Scott rejteget előle valamit (X-Force, ugyebár), és kissé elbizonytalanodik, majd elfogadja Osborn meghívását a Dark Reign one-shotban látott gyűlésre (ezzel kapcsolatban Fraction elég szépen alakítgatja Emma motivációját). Ami a rajzokat illeti, Terry Dodson kissé ormótlan alakokat, és elnagyolt arcokat pingál, úgyhogy itt sem lehet teljes az örömünk. Ideje volna beletaposni a gázba, fiúk, de úgy istenesen…

Oldalak: 1 2 3 4