Heti Marvel 08/45-46

Wolverine: Chop Shop: És itt is van a havi (vagy inkább heti?) rendszerességű, random Rozsomák egyrészesünk, amiben Logan megint megmutathatja, milyen tökös és kemény legény, és milyen brutálisan képes lemészárolni a csúnya rossz bácsikat. Hősünk ezúttal egy kegyetlen szervkereskedő banda nyomaira bukkan, úgyhogy az a nagyszerű ötlete támad, hogy csalit vet be a lekapcsolásukra: önmagát. Hagyja magát elcsábítani a szervezet gyönyörű nőtagja által, aki a forró éjszaka után elaltatja, aztán pár óra múlva már dobják is a folyóba szervektől megfosztott hulláját. Persze a szervek visszanőnek, a bűnbanda tagjainak testrészei viszont nem fognak. A gond Mike Benson sztorijával az, hogy meglehetősen öncélú megoldás ilyen mizériatúrára küldeni Rozsomákot: nyilván ennél sokkal könnyebben is rá tudott volna bukkanni a szervkereskedők rejtekhelyére, ahogy tette azt már korábban milliószor, más gazemberekkel. És tényleg, mintha manapság az írók (tisztelet a kivételnek) egyfajta látens mazochistának hinnék Logant: gondolkodás nélkül rohan szembe gépfegyverekkel, sokszor meg sem próbál lopakodni, fedezéket keresni, csak hogy aztán írhassanak hozzá egy frankó belső monológot arról, hogy milyen mocskosul fájdalmas számára, ahogy a sebei gyógyulnak. Benson azonban mindeme gikszerek ellenére eléri, hogy egészen érdekes és élvezetes olvasmány kerekedjen a Chop Shopból, és ezt elsősorban egy hangulatos, noiros stílussal teszi. Van itt vér, mocsok, sötétség, bűn, halál, büntetés egy tökéletesen számító femme fatale, és egy-két igazán remek pillanat – például nagyszerű Rozsomák és a nő dialógusa a bárban, ahogy az a jelenet is, amelyben az utolsó élő szervkereskedő előzékenyen belehal a félelembe, miután hősünk konfettivé szeletelte társait. És még egy érv a képregény mellett: gyönyörűek a képei. És ez alatt nem csak, sőt, nem is elsősorban Roland Boschi markáns, kissé rajzfilmes, és fantasztikus mimikákat megjelenítő vonásait értem, hanem Dan Brown gyönyörűen borongós, sárgás-vöröses, igazán pokoli színvilágát is. Már csak emiatt is érdemes próbát tenni a Chop Shoppal, ami így egy abszolút korrekt próbálkozás, és valamelyest kiemelkedik a piacot dömpingszerűen elárasztó, többnyire felesleges Rozsomák egyrészesek közül. Valamelyest.

X-Men: Manifest Destiny 3: Jégember kálváriája folytatódik. Mike Carey újabb nyolcoldalas epizódjában hősünk igyekszik minél messzebbre jutni Rejtélytől, de a nő fáradhatatlanul jár a nyomában, egyfolytában gyötri, kínozza, és láthatóan nagyon próbál elérni valamit, ami azonban egyelőre mind Jégember, mind az olvasó előtt teljesen homályos. Ó, és ez a rész megint azzal ér véget, hogy Rejtély sakkban tartja az ifjú mutánst, akinek az élete forog kockán. Ez már a harmadik ilyen cliffhanger három rész alatt, és bizony úgy emberesen kezdek ráunni a dologra. Carey-nek nyilván van valami határozott célja a két karakter kapcsolatát illetően, és ideje lenne már, hogy végre rátérjen, mert azt, hogy Rejtély üldözi hősünket, és nagyon akar tőle valamit, már az első epizód után is tudtuk, felesleges újabb és újabb, erősen ismétlésszagú és felesleges akciójelenetekkel húzni az időt. Két rész van hátra, és remélem, hogy azok már szólni is fognak valamiről, mert azt a hármat, amit eddig olvashattunk, egybe is simán bele lehetett volna zsúfolni. És Michael Ryan kerek, rajzfilmes, unalmas babaarcai szintén nem a mérleg pozitív oldalát nyomják… A második sztorit Marc Guggenheim írta, és kezdem úgy érezni, hogy ő a Sátán földi helytartója, aki valamiért a képregényipart választotta az Armageddon előkészítésére. Az Abomination Graymalkin eredettörténete, és nagyjából annyira érdekes, mint egy szélvédőn szétkenődött légy. Bestia narrálásából megtudjuk, hogy milyen pszichológiai sebeket ejtett rajta vélhetően tragikus múltja, amit pedig magától a 200 éves Graymalkintól ismerünk meg. A sztori szerint, amikor annak idején apja rájött, hogy fia nem normális ember, kis híján megölte, és élve eltemette, aztán így, föld alatt töltötte a következő két évszázadot, amit csak akkor aktivizálódott mutáns képességeinek hála élt túl. Hűűűűűhhaaaaaaa, jaj de borzalmas, micsoda sors, istenem, most aztán nagyon kell sajnálni ezt a karaktert (az egészről üvölt, hogy Guggneheim majd’ megdöglött az igyekezetben, hogy valami minden eddiginél tragikusabb háttértörténetet kreáljon karakterének), akiről egyébként nem tudunk francot se – de várjunk csak, akkor meg miért kellene, hogy érdekeljen, mi történt vele? Na mindegy. A lényeg az, hogy Graymalkin, ha sötétségben van, szupererős – de árulja már el valaki, hogy ha egyszer szupererős, akkor mi a búbánatért nem tudta kiásni magát 200 év alatt sem abból a kemény félméteres gödörből, ahová apja egy nyamvadt házi ásóval elkaparta? Mármint a föld alatt azért eléggé sötét van, nem? Még nem voltam elásva, szóval gondolom, nem lehetek biztos benne. Talán Guggenheim sem volt még elásva, és ő sem biztos benne. Talán meg kéne neki mutatni. A képregény becsületét végül Chris Yost menti meg az Uncheerable című, szívmelengetően édes-keserű történettel. A középpontban Kolosszus áll, aki már jó ideje csúnyán maga alatt van Kitty elvesztése miatt, úgyhogy Rozsomák és Árnyék elhatározzák, hogy felvidítják, kerül, amibe kerül. Ez a nyolc oldal talán az egész Manifest Destiny eddigi csúcspontja: frenetikusan vicces, ötletes, és közben hatalmas szíve van – a befejezés pedig egyszerűen gyönyörű, és mélységesen megható, ráadásul Humberto Ramos tökéletes választás volt rajzolónak. Jó látni, hogy Yostnak nem csak a borzasztóan sötét hangulatú, vérmocskos, gyilkolászós sztorikhoz van érzéke. Szóval, összességében ez a harmadik rész meglehetős csalódás, de az Uncheerable miatt mégis érdemes próbát tenni vele.

X-men and Spider-Man 1: Ebben a hónapban indul az a négyrészes minisorozat, amelynek során Christos N. Gage azt vizsgálja, hogyan változott az X-Men és Pókember kapcsolata az elmúlt évek alatt. Az első rész az ezüstkorba, az eredeti X-Men idejébe, Gwen Stacy halála előttre kalauzol el minket, amikor még minden sokkal szebb, egyszerűbb, színesebb és vidámabb volt, mint manapság. A történet szerint Kraven, a vadász épp kikerül a börtönből, amikor a mutánsellenes hisztéria a tetőfokára hág – hát be is jelenti a tévében, hogy Pókember bizony mutáns, ő meg kötelességének érzi elfogni őt. Ezt a riportot az X-Men is hallja, és mivel annak tagjai tudják, hogy Póki nem mutáns, felkerekednek, hogy megkeressék, és figyelmeztessék azokra az új veszélyekre, amikkel valószínűleg szembe kell majd néznie, most, hogy a közvélemény annak hiszi őt. Gage némileg új oldaláról mutatkozik meg most, hiszen az ilyen könnyed hangulatú, humoros, helyzetkomikumokra is erősen építő történet normál esetben nem éppen kenyere – viszont meglehetősen jól csinálja ezt is. A sztori maga sem rossz, főleg annak fényében, hogy az írónak nyilván csak valami ürügyre volt szüksége a szuperhősök összehozására – és az egész csetepaté nem is tűnik ennél többnek, amíg a végén egy elegáns, nem hivalkodó, de ötletes fordulat új értelmezést nem ad az egésznek. Helyén van a humor is: az X-Men civilben keresi Pókembert, aki éppen civilben élvezi addig stresszmentes napját egy bárban, Gwennel, Harryvel, Mary Jane-nel és Flash-sel. Utóbbi rögtön rá is hajt Jeanre, cserébe az X-Men férfitagjai meg az egymással vitázó Harry és Peter barátnőire vetnek szemet, és máris kész a mulatságos, szépen összehozott bonyodalom, ami Kraven, és segítője, Blob érkezésében csúcsosodik ki. A harc ötletes és dinamikus, Gage nagyszerűen írja az X-Ment, igaz, Pókembert már kevésbé: nagyon hiányoznak a rá jellemző, őt alapvetően meghatározó beszólások és poénok, de ennyi talán még elnézhetünk. Mari Alberti rajzait pedig csak dicsérni tudom: talált egy kellemes átmenetet a régi korszakot idéző archaikus stílus és a mai trendek között, arcai elevenek, hátterei részletgazdagok, panelkezelése pedig kellően kreatív. Roppant szórakoztató nyitány, máris várom második részt, ami majd a ’80-as éveken játszódik – egy sötétebb és bonyolultabb korszakban.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6