Heti Marvel 08/45-46

Weapon X: First Class 1: Nem tudtam nem röhögni, amikor anno először megláttam ezt a képregényt az előzetesek között. Mármint, hogy kerül egyáltalán egy címbe a Weapon X és a First Class? (Persze mondhatnánk, hogy manapság, amikor egy címbe kerül a House of M és a Civil War, már igazán nincs min csodálkozni.) A Weapon X ugye egyrészt Barry Windsor-Smith roppant brutális, sötét minisorozat volt arról a folyamatról, amellyel James Howlettből Rozsomákot kreáltak, másrészt egy 28 számot megélt, szintén elég komor hangulatú sorozat a címbeli szervezet működéséről, a First Class pedig vidám, kedves kis történeteket takar, és egy jóval ártatlanabb időszakot idéz fel. Szóval hogy is van ez? Úgy, hogy pocsék a címválasztás. De ha ezen túllépünk, ez egy meglepően élvezetes képregény. A háromrészes minisorozat (a Manifest Destinyhez hasonlóan) részenként egy folytatásos, és egy rövid, önálló történetet tartalmaz majd. A folytatásos sztori középpontjában természetesen Rozsomák áll – valamikor a ’80-as évek sztorijai környékén járunk, amikor hősünk már/még barna-sárga jelmezét viselte (ami mindig is jobban állt neki, mint a sárga-kék hacuka), és időről-időről időre jókat kesergett azon, hogy fingja sincs róla, ki is ő valójában. Egy ilyen időszakában sokadszor is felkeresi Xaviert, hogy segítségét kérje, és ennek eredményeként együtt felfedezőútra indulnak Logan elméjében. Marc Sumeraknak sikerül nem csak a sztorival, hanem annak elbeszélési stílusával is megidéznie a ’80-as éveket (ahogy Mark Robinsonnak is, roppant szimpatikus, kicsit rajzfilmes stílus felé hajló vonalvezetésével), és ez főleg azon látszik, hogy a téma ugyan komoly, de hangulatában mégsem olyan mesterkélten sötét és brutális, mint ahogy azt sokszor a mai sorozatoknál tapasztaljuk. (Ld. a Wolverine: Originst, aminek retconálását egyébként az író teljesen figyelmen kívül hagyja – nem tudom, a szerkesztők miért nem szóltak rá, de örülök, hogy nem tették.) Ez az első rész egyébként még csak egy ügyesen megírt felvezető, ami megmagyarázza, hogyan pillant bele hősünk saját múltjába, a lényeg alighanem az lesz, hogy mit kezd a koncepcióval Sumerak a következő két számban – főleg, hogy az utolsó oldal egy olyan folytatást sugall, ami nem biztos, hogy problémamentesen illeszthető be a kontinuitásba. Ezután pedig jön egy tíz oldalas kis történet arról, hogyan próbálta meg Xavier professzor az iskolájába csábítani Kardfogút – még azelőtt, hogy Logan az X-Men tagjává vált volna. Azt a felesleges és buta húzást leszámítva, hogy a professzor kiléte fordulatnak van eladva, ez is egy élvezetes olvasmány, egyszerű, de többnyire hatásos rajzokkal.

Wolverine 69: Old Man Logan, negyedik rész, és most először a mini során, kifejezetten izgatottan olvastam az apokaliptikus jövő és a pacifista Rozsomák történetét. Először is, a jelek szerint tévedtem, Logan még mindig nem eresztette ki a karmait, Millar addig húzza a dolgot, amíg teheti, bár abban még mindig biztos vagyok, hogy a sorozat abszolút totálcoolnak szánt momentuma az lesz, amikor majd oly hosszú idő után ismét elkezd kaszabolni. Na, de nem is ez a lényeg. Ennek a negyedik résznek erősebb, hatásosabb atmoszférája van, mint az összes eddiginek együttvéve, most először érezni át igazán (főleg a képregény második felének köszönhetően), hogy a jelen akciói és körülményei mögött egy súlyos, katasztrofális múltbeli esemény húzódik. Végre ennek a jövőbeli Logannek a karakterét is kezdem megérteni – eddig úgy tűnt, hogy amikor a gonoszok nyertek, akkor olyan csúnyán ellátták a baját, hogy farkát behúzva visszavonult, márpedig ez nagyon nem passzolt volna hozzá. Most viszont úgy tűnik, hogy ő vitt végbe valami borzalmas mészárlást az ellen sorai között, alighanem elvesztve uralmát vad, állati énje felett, és az ebből adódó szégyen vezette erre a csendes, visszavonult életre – és ennek már inkább van értelme, ezzel Millar valóban a karakter lényegét ragadná meg. A következő rész pedig pont erről fog szólni, úgyhogy most kivételesen nagyon is várom, hogy az alkotók mit hoznak ki az egészből. De addig is, még itt van nekünk ez a 69. rész, és az ebben történtek: Sólyomszem és Rozsomák elmenekülnek előbbi gengszterfőnöki posztra törő, gyilkos lánya elől, hogy aztán a városokat elnyelő föld alatti gnómok társaságában töltsenek el pár órát – mielőtt elmenekülnek előlük is. Ez utóbbi pusztán egy közjáték, a sztori szempontjából nincs semmi jelentősége (időzítése, és az, hogy hőseink karcolások nélkül megúszzák az egészet, ráadásul erősen megkérdőjelezhető), vagyis ez egy afféle tipikusan „hű, de cool és értelmetlen Millar-jelenet” volna. Itt viszont ezek a kis torzszülöttek ténylegesen sokat tesznek hozzá az alkotók komor disztópiájának hangulatához, úgyhogy jelenlétük, ha a cselekményből ki is lóg, mindenképpen indokolt. Az egyetlen negatív érzésem ezzel a számmal kapcsolatban (és egy a sok negatív érzés közül úgy az egész sorozattal kapcsolatban), hogy Millar kicsit túl sokáig húzza: ez a képregény például egyetlen menekülésből ál, és egy nagyon szellős dialógusból, ami felvezeti a következő szám flashbackjeit. Nehezen tudom elképzelni, hogy ez a sztori nyolc részt kíván meg magának. Ja, és zárásként még agyondicsérhetném Steve McNiven gyönyörű képeit, de azt hiszem, nincs rá szükség.

Wolverine and Power Pack 1: Most tényleg szüksége volt a világnak még egy Rozsomák címre? Mindazok az egyrészesek, minik és sorozatok mellett, amik rendszeresen felbukkannak a nevét viselve? És akkor ugye még nem is említettük a New Avengerst… Ez a négyrészes mini annyiból más, hogy itt végre nem a tökös, kőkemény, mindenkit két másodperc alatt morcos tekintettel és sötét hangulatú narrációval lekaszáló Rozsomákról van szó, ez egy sokkal könnyedebb, vidámabb, viccesebb történet – persze, hiszen a Power Pack is szerepel. Szóval, gondoltam, ha már a vérgőzös Rozsomák-sztorik hónapról hónapra elözönlenek minket, nem árt egy kis kikapcsolódás, és vethetünk egy pillantást egy más hangulatú képregényre is. A Wolverine and Power Pack leginkább a karakter pár hónapja indult új sorozatára, a First Classra emlékeztet, csak ugye a mutáns Kitty Pryde helyett a négy, kozmikus erőkre szert tett kistestvér szerepel benne. A sztori szerint a Power Pack egy múzeumban csodálja éppen a kiállított dinoszaurusz csontvázakat, amikor Dr. Lykos meginvitálja őket előadására, amit a kihalt őslényekről készül tartani. Ott aztán elszívja egyikük energiáját, és átváltozik Sauránná, mire pedig Rozsomák a helyszínre érkezik, a szupergonosz már áthipnotizálta a kölyköket a saját oldalára. Harc Suronnal és a Power Packkel, kölykök felszabadítása Sauron uralma alól, közös harc a gonosz ellen, győzelem. Ennyi az egész, de hát egy ilyen képregénytől eleve nem is számíthatunk többre, az összes elvárás, amit támaszthatunk felé, hogy némileg vicces, bájos és kedves legyen, ezeknek pedig Marc Sumerak gond nélkül megfelel – ahogy mellesleg a sztori jellegéhez maximálisan passzoló, rajzfilmes képi világ is. Esetleg az író kicsit jobban rámehetett volna a Rozsomák és a kölyökcsapat mindenféle különbségéből (kor, jellem, világszemlélet stb) adódó komikumra, de talán a következő három részben (melyek egyébként ehhez hasonlóan különálló történetek lesznek) megteszi majd. Addig is nem rossz ez, egy villámgyors kikapcsolódásnak pont megfelel.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6