Heti Marvel 08/45-46

Ms. Marvel: Storyteller: Bámulatos, hogy Brian Reed mi mindent képes kihozni az immár több mint két éve futó Ms. Marvel sorozatából. Nemrég neki köszönhettük a legtökösebb, legzúzósabb Secret Invasion tie-int, aztán előállt egy mélyen személyes, drámai történettel, jelenleg egy katonás-kémes sztorit ír abból az időből, amikor hősnőnknek még nem voltak szuperképességei, most pedig itt ez a különszám, ami megint teljesen más, mint a már említett képregények. A középpontban ezúttal egy Gavin nevű fiú áll, akivel az A.I.M. kísérleteket végzett, hogy olyan kontrollálható erőt adjanak neki, amilyenek segítségével a Skarlát Boszorkány annak idején átformálta az egész világot, hogy megteremtse a House of M univerzumát. A fiú azonban eltűnt, Ms. Marvel pedig most nyomára bukkan, amikor lerohanja az A.I.M. egyik rejtekhelyét, és rájön, hogy a szervezet még most is megfigyelés alatt tartja kísérleti nyulát. Hősünk fel is kerekedik, hogy biztonságba helyezze Gavint, akinek azonban esze ágában sincs hazamenni: nagyon is jól érzi magát saját maga által teremtett szigetén, akarata ellenére mellette tartott barátja, és egy rakás, képzelete és akarata által életre hívott ember és szuperhős társaságában. Akció viszonylag kevés van, a képregény nagy része Gavin és Ms. Marvel dialógusaira épül, és ezeket Reed igazán pompásan írta meg. Jól ütközteti az érveket, jól használja a főszereplő karakterét, vágyódását arra, hogy ő legyen a világ elsőszámú szuperhőse, és különösen jól bánik Gavin gyermeki énjével: ebben a korban ugyebár az ember csak akar, és akar, és akar, méghozzá mindent, azonnal, és feltételek nélkül, neki pedig ténylegesen meg is vannak hozzá a képességei, hogy ezt az akaratot érvényesítse. A kevés akció ellenére is sodró lendületű sztoriban van humor, szív és lélek, Reed pedig a témából adódóan kicsit szabadjára engedhette fantáziáját, úgyhogy akadnak itt kalózruhákba öltöztetett szuperhősök, óriási sárkányok és tengeri ütközetek is. Szóval, a Storyteller mulattató, ötletes és kellemes szórakozás remek karakterekkel, és Giuseppe Camuncoli színvonalas, realisztikus, ugyanakkor mégis egy leheletnyit rajzfilmes képi világára sem lehet panaszunk.

Punisher: War Journal Annual 1: Simon Spurrier éves Megtorló különszáma a hét legfurcsább képregénye. Olyannyira furcsa, hogy igazából nem is nagyon tudom eldönteni, hogy tetszett, vagy nem tetszett. Pedig az egész meglehetősen szokványosan indul: Frank Stuart segítségével készül rajtaütni egy bulin, ahol normál emberek szaladgálnak szupergonosz hacukában – ugyanis tudomása szerint ott tartanak fogva egy elrabolt kislányt. Az akció azonban furcsa fordulatot vesz, mikor halálfejes hősünket megfertőzik valamiféle rejtélyes gázzal, amitől mindenféle hallucinációi támadnak. Frank így a szivárvány minden színében pompázó rajzfilmvilágban tör és lő magának utat, de ez még csak a kezdet. Amikor találkozik a főkolompossal, kiderül, hogy a hallucinációkban nagy szerepe van bizonyos kis, zöld gnómoknak (Tambourine Man), akik emberek álmait zabálják (!). A rosszfiú pedig eladja azokat az álmokat, amiket meghagynak – Frank pl. az elrabolt kislány álmait éli át a valóságban, ezért lát mindenfelé rajzfilmszerű karaktereket. Érdekes ötlet, roppantmód bizarr kivitelezés: a Megtorló tündérek, bohócok és beszélő állatok között garázdálkodik, meselényeket ver és lő halálra, de a füzet legviccesebb része az, amikor Stuart kap egy ízelítőt Frank meglehetősen véres és brutális álmaiból. De jól eltalált a poén a végén a rendőrökkel és a mágikus almákkal (azaz bombákkal) is. Werther Dell’Edera pedig szépen mossa egybe a tündéri mesevilágot a jellegzetesen megtorlós akciókkal, és a máskor roppant komor hangulattal operáló Lee Loughridge tarka színvilága is kifejezetten bájos. Összességében (és talán ezzel kellett volna kezdenem) ez egy komédia, ilyet pedig ritkán látunk a Megtorló címen belül – ami felveti a kérdést, hogy egy ilyen bizarr történethez tényleg ez a karakter volt-e a legmegfelelőbb választás. De gondolom igen, mert itt épp az a lényeg, hogy ez a sztori nem passzol ehhez a figurához, és épp ebben a kontrasztban rejlik a képregény ereje.

Venom: Dark Origin 4: Végéhez közeledik ez az ötrészes mini is, és az első szám után végre ismét kapunk egy részt, ami legalább látszólag képes valami újat, valami pluszt hozzátenni a Venom mítoszhoz – ideje volt, mert már végképp úgy tűnt, hogy a sorozatnak nem lesz más funkciója, mint hogy a megszokottnál jóval hosszabban és feleslegesebben újra felsoroljon olyan tényeket, amiket minden Pókember-olvasó ismer már hosszú évek óta. Szóval, a harmadik rész végén a szimbióta és Eddie Brock végre valahára egyesültek, úgyhogy most, mielőtt a befejezést teljesen kitölti majd egy nagy akciójelenet a hálószövő és egyik legnagyobb nemezise között (ne legyen igazam), Zeb Wells azt mutatja meg, hogyan dolgozza fel Brock ezt az egyesülést, és hogyan törődik bele, sőt, fogadja végül örömmel. Van itt egy nagyon érdekes ötlet a szimbióta eredetét és céljait illetően: megmutatja Brocknak, hogyan tengette életét korábban egy idegen bolygón, és milyen kapcsolat fűzte az ottani állatvilághoz. A végkövetkeztetés az, hogy a szimbióta az elesetteket segíti, azokkal kapcsolódik össze, azokat teszi erősebbekké, akik az ő közreműködése és segítsége nélkül képtelenek volnának életben maradni. Vagyis Venom egy elesett, megtiport, szerencsétlen hazug ember, és egy, a gyengéket istápoló létforma keresztezésének szüleménye. Igen, érdekes. Logika persze nagyon is van benne: a lény azokkal kapcsolódik össze, akiknek ő az egyetlen reménye egy normális (vagy bármilyen) életre, és akik így aligha utasítják vissza „ajándékát”. Más kérdés, hogy ez mennyire egyeztethető össze a szimbióta Titkos Háborúban látott tettével, vagyis azzal, hogy a nem kifejezetten segítségre szoruló Pókemberre tapadt – ráadásul anélkül, hogy az tudta volna, ki vagy mi ő. És azért azt se felejtsük el, hogy miután rájött, és levetette magáról, a szimbiótát a bosszú kicsinyes vágya hajtotta. Na persze, az is lehet, hogy a gyengék és elesettek megsegítése a lény részéről csak egy hazugság, hogy Brock könnyebben befogadja magába – és ha így vesszük, akkor van egy korrekt, jól megírt, egészen szórakoztató képregényünk, ami nem rugdos bele húsz évvel ezelőtti történtekbe sem (igen, manapság ezt már majdnem önmagában is pozitívumként kell értékelni – főleg pókemberes sztorik esetén). Medina rajzai pedig szintén élvezetesek, bár persze erősen eltúlozza Venom alakját – de ennél a karakternél ez belefér.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6