Heti Marvel 08/45-46

Amazing Spider-Man Annual 1: Végre lehull a lepel a Brand New Day egyetlen olyan mellékszálának rejtélyéről, ami legalább egy bolhafingnyit érdekelt: megtudjuk, kit takar a dögös kis Mary Jane-hasonmás, Jackpot maszkja. De ó, jaj, a képregény Marc Guggenheim agy(?)szüleménye, és ennyiből máris rájöhettetek, hogy az egészet le lehet húzni a wc-n. És akkor én most nem is tökölök, és pofátlanul elárulom nektek a hősnő igazi nevét – méghozzá azért, mert úgysincs semmi jelentősége. Szóval. Jackpot nem más, mint Alana Jobson. Nem rémlik semmi? Fogalmatok sincs, ki az? A hiba nem a ti készüléketekben van. Alana Jobson egy senki. A Brand New Day agytrösztjei teremtettek egy rejtélyt Jackpot karakterének a kilétével kapcsolatban, amit aztán odáig bagatellizálnak, hogy a megoldása egy senki lett. Könyörgöm, mi a fenére volt ez jó? Egy rejtélynek akkor van értelme, ha társul hozzá egy olyan megoldás, ami frappáns, ötletes és meglepő. Az, hogy hónapokon át mutogatnak nekünk egy szuperhőst, akivel kapcsolatban a központi kérdés az, hogy vajon ki bújhat meg a maszkja alatt, és aztán nagy dirrel-durral, konfettiesővel és tűzijátékkal bejelentik, hogy olyasvalaki, akiről soha a büdös életben nem esett még egy szó egyetlen Marvel képregény lapjain sem, nem frappáns, nem ötletes és nem is… na jó, meglepőnek meglepő, csak nem úgy, ahogy kellene. Inkább szánalmas, primitív, kicsit sem elegáns átverés és olvasóhülyítés. És hogy mi van még Guggenheim tarsolyában ezenkívül? Csak a szokásos: unalmas dialógusok, buta, humortalan beszólások, egy Blindside nevű szupergonosz, aki érintésével átmeneti vakságot okoz, és Walker Declun, akinek machinációi annak idején kirobbantották a szuperhősök polgárháborúját. De várjunk csak, a Civil War Wolverine tie-injében nem tolta át Rozsomák mindhárom karmát Declun agyán a nyílt utcán? És nem Guggenheim írta azt a sztorit is? De. Ettől független Declun emitt él és virul, ráadásul teszi ezt minden értelmes vagy bármilyen ok nélkül. A rajzoló Mike McCone, többnyire tisztességes munkát végez, de ezen a téren se számítsunk semmi igazán jóra – átlagos képeket kapunk, a mai divatnak nagyjából megfelelőeket. Az egyetlen pozitívum, amit fel tudok hozni az idei éves különszámmal kapcsolatban, hogy hősünk Jacpot lenyomozásához Mr. Fantastictól kér segítséget – ami régen igen gyakran előfordult, de az utóbbi években a Marvel sorozatai annyira elzáródtak egymástól, szinte hermetikusan, hogy az ilyen vendégszereplések igencsak ritkává váltak. Ezek a jelenetek most emlékeztettek kicsit a régi szép időkre, de ennyi még nagyon kevés ahhoz, hogy ez a képregény bárkinek jó szívvel ajánlható legyen. Főleg a szájbarágós, izzadva sulykolt drogellenes felhanggal és a fájdalmasan sablonos befejezéssel.

Cable 8: Duane Swierczynski lassan meggyőz róla, hogy az első benyomások ellenére mégis örömmel kövessem nyomon ezt a sorozatot. Mert ha eltekintünk a borzasztóan buta, ötlettelen és felesleges első hat résztől, akkor egy egészen remek összképet kapunk – legalábbis egyelőre. Ha valaki nem tudná, Kábel a jövőben rejtőzködik a House of M után született első mutáns bébivel (immár kisgyerekkel), nyomában pedig fáradhatatlanul jár Bishop, akinek meggyőződése, hogy a mutáns messiás lesz majd a felelős a világvégéért, ezért azt megakadályozandó, meg kell ölnie. Az előző rész végén katonák léptek be New Libertybe, abba a világtól elszeparált kis közösségbe, amelyben Kábel már két és fél éve élt békében új feleségével. Mint kiderül, a katonák nem egészen emberek: genetikai kereszteződések a csótányokkal, ami annyit jelent, hogy szinte minden képesek túlélni. Abszurd ötlet, de furcsamód van benne logika, és Swierczynski képes úgy beleépíteni a történetbe, hogy az olvasó ne kapjon röhögőgörcsöt tőle. Közben a jelenben Bishop az X-Men fogságában sínylődik, Küklopsz pedig kétségbeesetten próbál rájönni, milyen terveket szőtt a jövő lerombolására (addig akarja ugyanis pusztítani az idővonalat, amíg Kábelnek már nincs hová menekülnie), úgyhogy Emmán keresztül telepatikus kínzásnak veti alá. Mindkét történetszál jól működik (utóbbiban például kifejezetten hatásos és karakterhű Küklopsz és Bestia rövid vitája az említett kínzásról), de Swierczynski akkor van igazán elemében, ha Kábellel kell foglalkoznia. Tökéletesen ábrázolja a kőkemény, végletekig elszánt, megingathatatlan, kizárólag a küldetését szem előtt tartó vérbeli katonát, aki tűzön-vízen, árkon-bokron átmegy, ha arra van szükség. A csúcspont talán az, amikor Kábel narrációjából megtudjuk, hogy hosszú időnek kellett eltelnie még ahhoz is, hogy saját feleségét egyáltalán egyedül hagyja a bébivel – és még ezután is csak pár percre tette. Ez pontosan az a gondos, visszafogott, de roppant hatásos karakterrajz, ami az első sztoriból hiányzott. Emellett ötletes és dinamikus a csótányemberrel vívott, láncfűrésszel véget érő harc is, szóval tényleg nagyon úgy tűnik, hogy végre sínen van a sorozat. Na persze Ariel Olivetti képei még mindig olyanok, amilyenek, de ezen nem fogok sokadszor is hőbörögni: ez van, ezzel együtt is örülni kell a színvonal határozott emelkedésének.

Civil War: House of M 3: Ezzel a számmal túl vagyunk az ötrészes minisorozat felén, úgyhogy bőven ideje volt, hogy Christos N. Gage végre mutasson valamit, ami legalább nagyjából érdekesnek tűnik. Magneto és társai lerohanják Genoshát, és egy rövid csetepaté után átveszik a hatalmat a szigetország felett. Igaz, a küzdelem Xavier lábaiba kerül, de Magnusból államfő válik, és a mutánsok megkapják az ő saját Izraeljüket. Amerikában azonban fellángol a mutánsgyűlölet, amiben természetesen Greydon Creednek elsődleges szerepe van. És ez az a pont, ahol Gage története végre elkezd potenciált mutatni. Magneto és Xavier itt is, mint mindig, egymás ellentétpárjaiként funkcionálnak, minthogy bár mindketten komoly győzelemként tekintenek a mutáns állam létrehozására, a Föld legerősebb telepatája a lassú víz partot mos módszerével, diplomáciai úton oldaná meg a továbbra is fennálló faji problémákat, a mágnesesség ura viszont türelmetlen, és a mutánsok ellen lázító emberek mielőbbi eltiprását sürgeti. Az író ténylegesen képes úgy megmutatni a két karakter közti, kismilliószor kifejtett nézet- és módszerbéli különbségeket, hogy kismillió egyedszer se legyen unalmas. Emellett logikus és jól átgondolt az a jelenet, amiben a két barát felkeresi a potenciális szövetségeseket segítségért: Magneto és Xavier meglátogatják Namort Atlantiszban, Black Boltot Attilanban és a Fekete Párduct Wakandában, csakhogy Magnus hadsereget akar, nem pedig egyszerű diplomáciai segítséget, vagy némi fegyver alamizsnát. Végül elküldi Kardfogút, hogy ölje meg Creedet, és ezzel kiprovokálja az első amerikai támadást Genosha ellen. A sztori nyílegyenesen, céltudatosan, kitérők nélkül robog előre, vagyis egyrészt végre tényleg arról szól, amiről szólnia kellene, másrészt viszont nincs is benne semmi meglepő – korrekt történet, korrekt előadásban, és ennyi. Ez pedig, ha onnan nézzük, hogy teljesen tisztában vagyunk azzal, mindez hová vezet, és milyen lezárást kap majd, korántsem biztos, hogy elég. És ugye két rész van már csak hátra, szóval aligha hiszem, hogy bármi forradalmi történni fog. Hiába a színvonaljavulás az előző két számhoz képest, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez végül egy halálosan felesleges mini lesz – ha csak nem az máris.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6