Heti Marvel 08/45-46

Daredevil and Captain America: Dead on Arrival: A pár héttel ezelőtti Wolverine: Saudade után ismét itt egy képregény, ami elismert európai alkotók (Tito Faraci és Claudio Villa) kezei közül került ki, és ami Marvel hősöket állít történetének középpontjába. A gubancot a Death-Stalker okozza, aki ugyan elvileg meghalt egy Fenegyerekkel való összecsapása során, ám most ismét felbukkan New York utcáin. Erről a vak igazságosztó éppúgy tudomást szerez, mint Amerika Kapitány, akinek Fury elmondja, hogy ez a Death-Stalker a múltból érkezett, még azelőttről, hogy a fűbe harapott volna. A vadászat megkezdődik: a Kapitány a gonosz után, a gonosz pedig Fenegyerek után, ugyanis tudja, hogy az ő lelkén szárad majd halála. Először lássuk, ami jó: a magyarázkodás az időparadoxonokról és az ironikus, enyhén fordulatos lezárás rendben van, és Faraci többnyire jól írja a főszereplőket is, minden adandó alkalommal alaposan és ügyesen kihangsúlyozva képességeiket és készségeiket. Kifejezetten élvezetesek például a nyitó képsorok, amikben párhuzamosan mutatja be egy-egy csatájukat, illetve edzésüket. Fenegyereket azért Faraci érezhetően jobban írja, minthogy a Kapitány lényege, az ideológiák, amiket megtestesít, teljesen érintetlenek maradnak, ami azt eredményezi, hogy karaktere szinte bármelyik más szuperhőssel tetszés szerint felcserélhető lenne (akár olyasvalakivel, aki egy ilyen sztoriban egyértelműbb társ Fenegyerek mellé), de ez még nem olyan nagy probléma, kettősük végülis elég jól működik így is. És akkor lássuk, mi az, ami rossz: rengeteg a felesleges rizsa a képregény elején, hosszú oldalak telnek el, mire a cselekmény végre beindul, és bár ezt az alkotók igyekeznek egy erős, rejtélyekre építő hangulattal kipótolni, az sajnos gyorsan odalesz, minthogy pár oldalon belül választ kapunk mindenféle kérdésre, és innentől kezdve már csak a végső leszámolás van hátra, aminek persze elmaradhatatlan része Fenegyerek és Amerika Kapitány küzdelme. Utóbbinak legalább a szokásosnál valamivel több alapja van, hiszen a vak szuperhőst a Death-Stalker csúnyán bedrogozza, de ez attól még ugyanúgy lapos. Claudio Villa rajzai sem annyira átütőek, mint amennyire a fülszöveg hirdeti, bár kétségkívül tetszetősek. Az eredmény egy közepes, és inkább csak a két karakter nagy rajongói számára ajánlható feltétel nélkül.

Invincible Iron Man 7: Matt Fraction első, és mellesleg alaposan körülhype-olt Vasember sztorija (The Five Nightmares) sajnos pont a finálére fulladt ki, de erre az epilógusra legalább az író ismét összeszedte magát. Az előző részek eseményei után Tonynak van min búslakodnia és törnie a fejét, miközben próbálja visszaterelni saját és cége életét a normál kerékvágásba. Ekkor lép be a képbe Peter Parker, a Frontline fotósa, aki főnökének, Ben Urich-nak segít a főhőssel kapcsolatos sztori összehozásában. Tony közben rábukkan egy feketepiaci hálózatra, amelyen belül szuperfegyverekkel kereskednek, és amin keresztül Stane is hozzájutott technológiájához, és persze elhatározza, hogy lekapcsolja az egészet. Pókember pedig vele tart, akár tetszik neki, akár nem. Persze nem tetszik neki, hiszen a hálószövő nem regisztrált szuperhős, ő maga pedig a S.H.I.E.L.D. feje, vagyis nem mutatkozhatnak együtt. Van itt egy kis probléma ezzel a koncepcióval, jelesül, hogy Vasembernek az első adandó alkalommal meg kellene próbálnia letartóztatnia a hálószövőt – lehetséges, hogy ez a nem regisztrált szuperhősökkel szembeni, korábban nem tapasztalt tolerancia valamiképpen a Secret Invasion befejezéséből adódik majd, és Fraction már most aszerint írja a történetét, ha pedig így van, akkor azt még meg is tudom emészteni. Ha viszont nem, az következetlenség, ráadásul pont a legérzékenyebb ponton, a főszereplő karakterével kapcsolatban, akit pedig az író mindeddig kiváló érzékkel ábrázolt. És ezt leszámítva úgy ábrázolja most is. A trükk az, hogy ez a képregény látszólag nem is Vasemberről, hanem Pókemberről szól: végig ő áll a középpontban, vele nyit és zárul a történet, az ő szemein keresztül látunk mindent, és ez utóbbi a lényeg. Az előző hat részben betekintést nyerhettünk Tony lelkébe, abba, hogy mi mozgatja, mik a céljai és mik a félelmei, most viszont Fraction nagyon okosan nézőpontot vált, és azt mutatja meg, hogy egy külső szemlélő – ez lenne Pókember – milyennek látja a főszereplőt a The Five Nightmares meglehetősen sokkoló eseményei után. Erre megy ki a játék, és ennek nagyszerű betetőzése az utolsó oldal, amin a birodalma romjain ücsörgő Vasembert látjuk. A karakterek tehát nagyszerűek (és Fraction abszolút jól írja Pókembert is), a dialógusok úgyszintén, az alkalmi, „kitöltő” akciójelenetek pedig szépen gondoskodnak a tempóról és a két hős összehozásának ürügyéről. Baj csak a képekkel van: Salvador Larroca rajzai realisztikusak, de olykor, főleg a hátterek esetében, meglehetősen elnagyoltak, Frank D’Armatát pedig egyszerűen nem értem. Aki olyan gyönyörű (és díjnyertes) színezésre képes, mint amilyet az Amerika Kapitányban látunk tőle már évek óta, attól rémes látni ezeket a steril számítógépes pacákat.

Iron Man: The End: A Marvel-hősök lehetséges jövőjét elmesélő „sorozat”, a The End újabb résszel jelentkezik, és ezúttal Vasember történetének végét mutatja be az olvasóknak. A XXI. század közepe felé járunk, Tony Stark már öregszik, idegrendszeri problémái vannak (méghozzá a páncél viselésétől és az állandó csatáktól), és igyekszik még azelőtt befejezni élete főművét (egy mágneses liftet, ami hihetetlenül kis költségekkel képes utasokat és szállítmányt feljuttatni a Földről az akörül keringő űrállomásra), hogy állapota igazán súlyossá válna. Felesége, az immár szenátor Bethany Cabe szeretné, ha szögre akasztaná a páncélt, de a nyugdíjba vonulás és az utódkeresés előtt hősünknek még szembe kell néznie az Ultra-Dynamóval, aki a rivális Roxxon vállalat nevében igyekszik elpusztítani Stark találmányát. A koncepciót tekintve David Michelinie jó nyomon jár: lezárja a főhős történetét, mind a tudós, mind a férfi, mind a szuperhős szempontjából, a baj csak azzal van, ahogyan lezárja. Először is, a világ egyik legzseniálisabb elméjének az élete nagy álma, hogy liftet építsen egy űrállomáshoz? Nem kellene ennél egy kicsit (nagyon!) nagyravágyóbbnak és kreatívabbnak lenni? De most komolyan: egy szaros lift??? Ugyan már! Stark találja meg a rák ellenszerét, találjon fel egy alternatív energiaforrást, vagy valami hasonlón jelentős, grandiózus dolgot. Ez itt bizony kevés. És ez még a legkisebb probléma. Michelinie egy borzalmasan karakteridegen Starkot ír, aki például zsarolással próbálja rávenni habozó utódjelöltjét, hogy mostantól töltse be ő Vasember szerepét, de érdemes szánni pár sort arra is, hogy milyen könnyen leiskolázza őt ellensége, az Ultra-Dnyamo. Nem azért, mert hősünk már öreg, hanem azért, mert technológiája elavult. Tony Stark technológiája elavult? Nem követi a világ fejlődését, vagy még inkább: nem ő mozdítja azt előre? Ez totálisan szembemegy mindennel, ami valaha a karakter lényege volt. Olyan, mintha Reed Richards nem tudna elemet cserélni a tévé távirányítójában. Egyébként pedig az egész sztori unalmas, kiszámítható, és rettenetesen ötlettelen, ráadásul egyszerűen pocsékul van megírva. Michelinie azt a fajta szájbarágós, minden képkockát szöveggel is külön kommentáló, túlmagyarázó narrációt alkalmazza, ami már 15 éve sem volt divat. A harcoló felek például lépten-nyomon tájékoztatatják egymást és az olvasót, hogy most éppen milyen fegyverrel lőnek egymásra, de említhetném még a sztori elején lévő, vízalatti földrengést is, ami 15 panelen keresztül mesél el egy nagyjából három másodperces eseményt, méghozzá elképesztően dinamikátlanul és hiteltelenül. Ez egyébként a rajzoló, Bernard Chang sara is, aki a képi világ színvonalát csalhatatlan érzékkel igazította Micheline katasztrofális történetéhez. Felejtsük el gyorsan!

Oldalak: 1 2 3 4 5 6