Havi Comics (2008. november)

Üdv minden kedves barátomnak, ellenségemnek, olvasómnak! Immár második alkalommal jelentkezik a Havi Comics, úgyhogy ezzel az összefoglalóval most már hagyományt teremtünk, bizony. Mi, így, többes számban mert mostantól kezdve geomailer is csatlakozik hozzám, és együtt, vállvetve vesszük majd sorra a többé-kevésbé mainstream amerikai képregény-kiadás legjavát. Ebben a számban vetünk egy pillantást többek között olyan nagyágyúk új sorozatára, mint Garth Ennis és Warren Ellis. Előbbi munkásságának legfelkavaróbb képregényének ígéri az októberben útjára bocsátott Crossed című horrort, utóbbi pedig a brit harci mágusról szóló Gravellel és a Transmetropolitan-áthallásoktól sem mentes Doktor Sleepless-szel jeletnkezik. Aztán megnézzük, hogyan birkóznak meg a szuperhősök a világvége utáni állapotokkal a szerencsétlenül járt Wildstorm univerzumban (Authority, Stormwatch PHD), felvesszük a fonalat az éppen etnikai konfliktusokat is pedzegető Withcblade-del, a Fables-szel és a Jack of Fables-szel, és tanúi lehetünk egy új szuperhős születésének is (avagy Spawn halott, éljen Spawn!) De ránézünk még a körmére az új Unknown Soldiernek, Joe Kelly új sorozatának, a Four Eyesnak, Matt Wagner Madame Xanadujának és Mark Millar War Heroesának is, a slusszpoén pedig egy kellemesen perverz és abszurd kis képregény lesz a Top Shelftől, The Man Who Loved Breasts címmel. Azt hiszem, nem túlzás azt mondanom, hogy itt aztán mindenki talál kedvére valót, úgyhogy rajta, tartsatok velünk!

The Authority 3: A Number of the Beast után az egész világ romokban hever: a Wildstorm Univerzum szuperhősei kudarcot vallottak, és nem voltak képesek rá, hogy sokadszor is elodázzák a világvégét. A szituáció persze az Authorityt érinti a legérzékenyebben, minthogy elsősorban az ő feladatuk lenne az ilyen gigászi fenyegetések elhárítása – ráadásul a legnagyobb kárt éppen saját főhadiszállásuk, a dimenziók közt közlekedő hatalmas repülő város, a Carrier okozta, ami Londonra zuhant, és most azzal együtt, illetve azon hever romokban a Temze partján.
A Wildstorm rebootja után Dan Abnett és Andy Lanning vették át a stafétabotot a kiadó elsőszámú szupercsapatánál, és bár az újraindított sorozat még csak a harmadik részénél tart, máris elmondhatjuk, hogy egyelőre kiváló munkát végeznek. Pedig nem kis fába vágták a fejszéjüket: Warren Ellis annak idején a ’90-es évek legütősebb szuperhős-képregényét alkotta meg, a sort Mark Millar folytatta, pályafutásának talán legnagyszerűbb művével, és Ed Brubaker is kitett magáért 12 részes maxijában (Revolution). De Abnett és Lanning kezei alatt gond nélkül megjelenik az Authority koncepciójának legjava, ami ezúttal egy esszenciális posztapokaliptikus hangulattal vegyül, és egyben ütközik – hiszen a történet alapvető kérdése, hogy mit kezdenek magukkal a szuperhősök egy olyan világban, aminek megakadályozása volt létezésük célja? Nos, elsősorban szenvednek (szerencsére azonban nem giccsesen, szájbarágósan és melodrámaian, hanem nagyon is hitelesen). Az írók nem bánnak kesztyűs kézzel a karakterekkel, nem csak a világ hever romokban, hanem a csapat is: Apollónak állandóan a mindent elborító szmogfelhő felett kell maradnia, ahol a Nap eléri, és erőt nyerhet belőle, Angie képességeit teljesen eltörölte egy elektromágneses hullám, Jack Hawksmoore, a városok királya pedig természetesen szó szerint olyan összetört, mint maga London. És ezek még csak a fizikai következmények: a csapatnak meg kell birkóznia a kudarc ízével, azzal, hogy egy szebb világ megteremtése helyett immár a válságkezelés sokkal alantasabb és hálátlanabb szintjére süllyedtek.
A koncepció roppant ígéretes, rengeteg lehetőséget rejt magában, és az Abnett-Lanning duónak sikerül is kihoznia belőle a maximumot. A szuperhős-univerzum keresztezése egy világvége történettel eleve jó ötlet, az írók pedig szép munkát végeznek mind az apokaliptikus helyzet epikus aspektusát, mind pedig az egyes karakterek személyes reakcióit illetően. Ezek az emberek tudják, hogy kudarcot vallottak, de akkor sem képesek feladni, zsigerből teszik, amit tenniük kell, lélekviharok, óriásszörnyetegek, reménytelenség ide vagy oda. Még egy túlélők életerejére vadászó, kísérteties vezetővel, Eidolonnal is szembekerülnek, és ennek kapcsán az Authority először fennállása óta az „élni és élni hagyni” elvének gyakorlására kényszerül: eljött a kompromisszumok ideje, Eidolonnal és hordájával le kellene számolni, de nem minden áron – márpedig nem csak saját maguk, hanem több ezer ártatlan életéért is felelősek. A harmadik részt lezáró cliffhangerrel pedig az érdekes, és intelligensen megírt sztori némileg új irányt vesz, amellyel az írópáros tovább építheti az egyelőre izgalmasan kiismerhetetlen és sötét új világ status quo-ját. A sorozat rajzolója Simon Coleby, aki a maga markáns, nyers, realisztikus, és nem egyszer horrorisztikus vonásaival kiváló választás volt ehhez a sztorihoz – de dicséret illeti a sötét, komor színekkel dolgozó Carrie Strachant is. Kezdetnek ez kifejezetten ígéretes, más dolguk nem is nagyon van az alkotóknak, mint hogy tartsák a színvonalat. (Wildstorm)

Crossed 1: Azzal kezdtem volna, hogy íme, itt van Garth Ennis legújabb horrorja – de aztán belém nyilallt, hogy Ennis még soha nem írt igazi horrort. Ami persze furcsán hangzik, mert szinte minden egyes művében van valami horrorisztikus, de a zsánert még nem aknázta ki igazán, a maga tiszta valójában egyetlen sorozatában sem (alighanem ehhez a Hellblazerrel állt a legközelebb). Most viszont az Avatarnak köszönhetően ezzel a kilencrészes minisorozattal elvisz minket az igazi borzalmak világába: zombiszerű járvány tör ki a világban, csakhogy az áldozatok nem élőhalottak, hanem olyan emberek, akiknek legmélyebb, legsötétebb gonoszságát most felszínre hozta valami, és elképzelhetetlen kegyetlenséggel vadásznak továbbra is egészséges társaikra.
A nulladik részben Ennis a járvány kitörését mutatta be, és nagyon úgy tűnt, hogy a sorozat egy tipikus zombifilm dramaturgiáját követi majd, vagyis arról szól, hogy az esemény után a túlélők megpróbálnak biztonságba jutni. S bár flashbackekben ennek is tanúi lehetünk, az író ennél továbbmegy. Az első részben 10 hónapot ugrunk előre az időben, az emberek nagy többségét már megfertőzte a járvány, segítségre, megmenekülésre nem sok remény van. A túlélők azóta is vándorolnak az amerikai vidéken, óvatosan érintve az útba eső kisvárosokat. Nincsenek hosszú távú terveik, visszavágási lehetőségeik, mindössze annyit tehetnek, hogy napról napra életben maradnak. Ennis saját bevallása szerint élete legdurvább, legmocskosabb és legfelkavaróbb művére készül a Crosseddal, és ha ez igaz, eddigi munkásságát figyelembe véve, ez a mini nem kevés ember gyomrát fogja megfeküdni. Az már most látható, hogy esze ágában sincs visszafognia magát: az egyik utolsó képen a fertőzöttek lerohannak egy családot, s miközben a kiontott belű apukát és a megtépázott anyukát hátulról gyömöszölik, kislányukat éppen a fejük fölött tépik négyfelé. Bődületesen hatásvadász képről van szó egyébként, de Ennis eléri vele a célját, már csak azért is, mert a nulladik rész sodró, vérmocskos eseményei után itt elsősorban karakterekre, dialógusokra és az „új világ” kíméletlen állapotának rezignált felvázolására koncentrál, ami után a hirtelen, perverz erőszakkitörés, bár várható, mégis gyomorszájon vágja az olvasót.
De hogy ezután mi lesz, az igazán nagy kérdés. A Crossed valóban egy zombitörténetre hajaz, annál azonban Ennis állítása alapján több lesz benne. Az viszont biztos, hogy ezúttal nem egy gonoszan szatirikus, vallást, Amerikát és úgy általában a társadalmat rugdosó képregényről van szó, hisz a Crossed műfaji értelemben valóban egy „egyszerű” horror, s mint ilyen, lehetőségei sokkal behatároltabbnak tűnnek a szerző korábbi műveihez képest. Komoly karakterrajzra, zsigerekig hatoló atmoszférára, és nem túlhasznált, inkább jól elhelyezett gore-ra lenne szükség – az eddigiek alapján az első kettőre szinte biztos, és remélhetőleg az utóbbira is számíthatunk. Potenciál határozottan van benne, Jacen Burrows (aki már dolgozott Ennisszel a Chronicles of Wormwood kapcsán) rajzai is roppantmód kifejezőek (főleg a mimika terén), horror- és zombirajongóknak pedig már most mindenképpen ajánlott. (Avatar)

Doktor Sleepless 9: Warren Ellis maga helyezte irdatlanul magasra a lécet, amikor tavaly indult sorozatát minden idők egyik legnagyszerűbb, és kétségkívül legjobb saját képregényéhez, a Transmetropolitanhez hasonlította. Az már most majdnem teljesen biztos, hogy ekkora elvárásoknak a Doktor Sleepless nem fog megfelelni, de történeti szempontból az összehasonlítás nagyon is indokolt.
A közeli jövőben járunk, egy Heavenside nevű városban, ahová John Reinhardt többéves távollét után tér vissza önjelölt „őrült tudósként”, magát immár Doktor Sleeplessnek nevezve, és lenyomozhatatlan, kínos igazságokat és tudományos elmélkedéseket ontó rádióműsorával azonnal felforgatva az ott lakók életét. A lassan (néha kicsit túlságosan is lassan) csordogáló cselekményből hosszú részeken keresztül szinte semmit nem tudtuk meg a jó doktor motivációiról, így őrlődhettünk, hogy afféle új Spider Jerusalemként a nép megsegítésén, afféle pozitív előjelű forradalmon dolgozik, vagy jóval sötétebb tervei vannak – csak annyi volt biztos, hogy a fél várost könnyűszerrel manipulálja céljai eléréséért. Végül aztán kiderült, hogy tudja, az emberek lelkén a létezés egy magasabb síkján mozgó lények (igen, Lovecraft után szabadon) táplálkoznak, akiknek a mi világunk csak egy bőséges éléskamra. Mellesleg ők felelősek a doktor szüleinek haláláért is, aki mindezért cserébe úgy dönt, elpusztítja ezt az éléskamrát, hogy kiéheztesse a tízedik dimenzió szörnyeit – vagyis célja az armageddon, amihez Heavenside a főpróba. De senki ne higgye, hogy Ellis képregénye akcióktól és nyálkás rémektől roskadozik, ilyesmiről szó sincs.
A Doktor Sleepless cselekménye kényelmesen, intelligens dialógusok mentén csordogál előre, a főszereplő rejtélyes terveket sző, szabadon elmélkedik mindenféle tudományos és társadalmi kérdésekről, és főleg a jövőről, ami nem olyan lett, amilyennek az emberek várták. A sztoriban komoly szerepe van még a doktor egy volt szerelmének, aki most egy könyvesboltot vezet, segédjének, a „Nővérnek” és egy biológiai fegyvernek, amelynek mit sem sejtő áldozatai angyalokról kezdenek hallucinálni (de az is lehet, hogy ez jóval több, mint hallucináció). Azonban ebben a kilencedik részben (ami a második könyv kezdete) fontos szempontváltás történik: a doktor sehol sincs, van viszont helyette egy Sarah nevű újságíró, akit a különös események vizsgálatára küldenek Heavenside-ba. Itt még csak megérkezik, és ismerkedik a várossal, vagyis a sztori nem igazán lendül előre, de mindenképpen jó ötlet Ellistől behozni a képregénybe egy olyan kívülálló karaktert, akivel maradéktalanul azonosulhat az olvasó. Elvégre a titokzatoskodó, és sötét célokért dolgozó Sleepless (aki lehet, hogy valójában nem is John Reinhardt – minthogy ő elvileg börtönben ül – hanem az ő tulpája, egy testet öltött gondolata) erre a célra aligha alkalmas. A Doktor Sleepless egy rendkívül jól megírt, okosan felépített képregény, amelyben figyelmünket a remek dialógusok és a markáns főszereplő tartja fenn, továbbolvasásra pedig a körülötte lévő rejtélyek sarkallnak. Olyan, mint a Transmetropolitan keresztezése egy tudományos thrillerrel, megfűszerezve egy csipetnyi lovecrafti horrorral, Ellis saját Nikola Teslájával a főszerepben. (Avatar)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6