kilencedik.hu / Marvel / Heti Marvel 08/43

Heti Marvel 08/43

2008. október 27. | |  
Megoszts

Wolverine: Manifest Destiny 1: Jason Aaron az élvezetes Get Mystique után (ami rémesen hosszú idő után visszaadta abba vetett hitemet, hogy lehet itt még jó Rozsomák-sztorikra számítani) visszatér Logan karakteréhez, aminek részemről kifejezetten örülök. A végeredménynek viszont egyelőre nem különösebben. A sztori szerint az X-Men San Franciscóba költözésével Rozsomák úgy dönt, ha már úgyis itt vannak, ideje lezárnia egy régóta levegőben lógó ügyét a helyi kínai negyedben. Bemerészkedik hát az oroszlán barlangjába, ahol az emberek rögtön fel is ismerik, annak ellenére, hogy bármilyen konfliktus játszódott is le (a lényege persze az volt, hogy hősünk felkoncolt valakit), annak immár ötven éve. És felbukkan még egy nő is (naná), aki pisztollyal hadonászik Logan adamantium karmai előtt, és ex-szerelmének vallja magát. És ennél többet egyelőre nem is lehet tudni. Aaron nagyon szűkösen méri az információkat, mindössze annyit tudunk meg, hogy hősünk egy régi ügy végére akar pontot tenni, de (a Get Mystique-kel és Brian K. Vaughan szintén hasonló Loganjével ellentétben) ehhez nem tesz hozzá semmiféle flashbackeket, vagy sajátos hangulatot, ami az egyelőre veszélyesen soványka sztori mellett fenntartaná az érdeklődést. Kezdetnek pedig ez így nem túl meggyőző, inkább csak lapos és unalmas: Rozsomák találkozik emberekkel, akikkel azonnal harcolni kezd, és ennyi, ezerszer láttunk már ilyet. Több mint valószínű (vagy csak én vagyok túl optimista), hogy Aaronnak van valami konkrét mondanivalója ezzel az egésszel, és majd a következő részekben kiderül, hogy sokkal többről van itt szó, mint amennyi az első rész után látható. De addig is ez legfeljebb átlagos – persze ha már a múlt tisztázásánál tartunk, inkább állna ilyen sztorikból a Wolverine: Origins, mint amikből ténylegesen áll… A képi világért Stephen Segovia felelt, és korrekt munkát végzett, bár az arcok és az inak esetén stílusa kísértetiesen emlékeztet a korábban dicsért Yuéhoz. Egyelőre várjuk ki a végét…

X-Factor 36: Igen, igen, igen, IGEEEEEN, végre eljött az a szám, amiben (legalábbis s jelek szerint) búcsút vehetünk Larry Stroman irritálóan ronda rajzaitól – novemberben ugyanis felváltja őt Valentine De Landro, és szerencsére még a januári megjelenések mellett is az ő neve szerepel, úgyhogy reménykedhetünk benne, hogy a csere végleges. Na nem mintha olyan nagyon ismerném a munkáit, de rajzolt már pár X-Factort (többek közt a Layla Miller egyrészest is), és azok alapján megnyugodhatunk – de amúgy is nehéz lenne Stromannél ellenszenvesebb rajzolót találni Peter David egyébként remekbeszabott sorozatához – ami most éppen kicsit kevésbé remek, mint megszokhattuk. A sztori röviden: Darwin elrablóinak fogságában sínylődik, a csapat pedig igyekszik a nyomára bukkanni, és kiszabadítani, de a rosszfiúk tévútra vezetik őket, és csapdát állítanak nekik. Szóval ilyen szempontból az egész nem különösebben érdekes, de hát Davidet általában amúgy is fantasztikusan jól megírt karaktereiért és sajátos humoráért szeretjük. Ám ezekből most jóval kevesebb van, mint szokott. Az író mindent az egyébként átlagos cselekménynek rendel alá, Val Cooper feltűnését, és Monet egy rá maximálisan jellemző megmozdulását (konkrétan földhöz vágja a fickót, akit éppen kihallgatnak) leszámítva semmi igazán meglepő vagy mulatságos nem történik, egyszerű az egész, mint egy pont. Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz, inkább csak azt, hogy semmilyen szempontból nem kiemelkedő, és egy-két jól eltalált pillanatot leszámítva, David simán letagadhatnál, hogy ő írta. Kezd talán hibázni? Kezd belefáradni a csapat koncepciójába, lassan kifut az ötletekből (vagy csak mindet elhasználta a She-Hulkra)? Reméljük, hogy nem, és ez csak egy bukkanó, amin a következő részek túllendítik majd a sorozatot. Addig is olvassuk csak, mert élvezetes és szórakoztató, igazán nagy baj nincs vele… mindössze nem az igazi.

X-Men: Legacy 217: Korábban értetlenkedtem egy sort Lady Bullseye, a női Célpont karaktere kapcsán, és most itt is van „nővére”, Miss Sinister, aki – ha valakinek a névből még lenne tökéletesen világos – a női Sinister. Úgy látszik, szezonja van a szupergonoszok női verzióinak. Bár ne lenne. Ez a Sebastian Shaw-val szövetkezett Sinister még annyira sem érdekes, eredeti és fantáziadús, mint Lady Bullseye, holott rá sem lehet egykönnyen ráhúzni az említett jelzőket. Pedig türelmes voltam, hiszen nem ez az első alkalom, hogy felbukkan a színen a női Sinister – vártam, vártam, hátha lesz belőle valami, hátha nagyobb szerepet kap. Hát, most kapott, de nem sokra megyünk vele. Ármánykodik, gonoszan és csábítóan mosolyog, összeszűri a levet Rozsomák fiával, Dakennal (vagyis pont az utóbbi évek Marvel-termésének leggázabb karakterével – érzitek az iróniát?), és ennyi. Ki ő, mi ő, mi hajtja, miért teszi, amit tesz, az teljes homály mindenki, de főleg az olvasó számára. Azt kell mondjam, hogy unalmas és bosszantó figura. De lépjünk tovább, lássuk, mivel örvendeztet még minket Mike Carey, akit a szerkesztőséget megszállt skrullok nyilvánvalóban rákényszerítettek arra az ostobaságra, hogy crossovert írjon Daniel Way katasztrofális Wolverine: Originsével. Egy flashbackből megtudjuk, hogy Rozsomákot azért küldték annak idején az X-ekhez, hogy megölje Xaviert (hű, de nagyon-nagyon nem eredeti, na vajon hol is láttuk ezt?), aki úgy döntött, hogy jobb, ha kitakarítja Logan agyát – annak ellenére, hogy tudta, párszor már kipucolták előtte a karmos mutáns szürkeállományát. Jaj, de csúnya retcon ez, kérem szépen. Wayhez méltó, nem Carey-hez. Ettől függetlenül, maga a jelenet egészen korrekten van megírva, jó a dialógus Rozsomák és a professzor között, ahogy jók a Dakent az ügyüknek megnyerni igyekvő Miss Sinister és Shaw párbeszédei is. A háttérben pedig kibontakozik egy kis belharc a Napfolt által magára hagyott Pokoltűz Klub sorai között, ami akár még érdekes is lehet. De egyelőre az Original Sin… hát, azt nem mondhatom rá, hogy csalódás, mert eleve igen alacsonyak voltak az elvárásaim. Maradjunk annyiban, hogy az egész se nem jó, se nem rossz, és majd meglátjuk, hogy a végén merre billen a mérleg nyelve. Addig is megérdemel pár szót a rajzoló, Scot Eaton, aki szokásához híven egészen tetszetős munkát végzett, már ha leszámítom a borzasztóan buta első oldalt – merthogy egy ilyen pozíció (Logan épp kaszabol, Xavier pedig majd kiugrik a tolószékéből) csak akkor volna lehetséges, ha Rozsomák karmai egy fél pillanattal korábban legalábbis háromfelé vágták volna a professzort.

Oldalak: 1 2 3 4 5

Kategóriák: