kilencedik.hu / Marvel / Heti Marvel 08/43

Heti Marvel 08/43

2008. október 27. | |  
Megoszts

Ms. Marvel 32: A dübörgő, tökös-dögös, adrenalinrobbantó Secret Invasion tie-in és egy mélyen személyes jellegű történet után Brian Reed a múltba kalauzol el bennünket, amikor Carol Danvers még csak Carol Danvers volt, és bőven előtte állt még azoknak az eseményeknek, amik Ms. Marvellé tették. Márpedig Carol azon kevés szuperhős-karakterek egyike, akik esetében egy múltba révedés nem feltétlenül eredettörténetet jelent, hiszen ő –katona, pilóta és titkos ügynök lévén – azelőtt is igen színes életet élt, hogy nekiállt volna szűk jelmezben repkedni és szupergonoszokat püfölni. Úgyhogy ezúttal a tökös katonapilóta Carol egyik kellemetlen kalandjába nyerhetünk bepillantást, amiről csak a recap page-et olvasva válik egyértelművé, hogy nagyon is köze lesz bizonyos jelenbéli eseménykehez (emlékszünk még a Secret Invasion tie-in utolsó oldalaira, amin Carol inkognitóban nekiesett egy rejtélyes fickónak?). A sztori Tony Stark felbukkanásával indul, aki itt találkozik először a majdani csapattársával: Carol a milliárdos (itt még) fegyvermogul új szupergépét hivatott letesztelni, azonban a repülés balul sül el. A gépet lelövik Afganisztán fölött, hősünk pedig fogságba esik, és bár némi csúnya kínzást követően sikerül elmenekülnie, zavarbaejtő kapcsolatot fedez fel a CIA és fogvatartói között, ráadásul hogy végleg megmeneküljön, még el kell érnie az evakuációs koordinátákat, ami egy ellenséges országban nem biztos, hogy sétagalopp lesz. Wood szenzációsan jól ábrázolja a korai Tony Starkot, aki itt ugyebár még egy arrogáns playboy volt, rövid dialógusa Carollal nagyszerűen megírt. Remélhetőleg lesz még szerepe a sztoriban (erre akár fogadni is mernék), mert érezhetően piszkosul jól bánik a figurával. A képregény ezután Carol fogságban töltött napjait követi nyomon, meglehetősen jó ötletekkel, erős karakterábrázolással, és néhány meglepően nyers és brutális képsorral. Nem lehet nem szeretni hősünket, ahogy véresen, fehérneműben, egy hatalmas bunkóval a kezében üt magának utat a szabadságba. Szépek, részletesek Paulo Siquera rajzai is (és külön dicséret illeti a kellemesen visszafogott színezést), különösen jó ötlet, hogy Starkot néhány panelen már-már rajzfilmszerűen túlozva ábrázolja. Remek képregény, kíváncsian várom, mi lesz belőle, és milyen szerepe lesz a karakter jelenlegi történeteiben.

New Avengers 46: Reflektorfényben a Hood! Mivel már az összes hősről megtudtuk, milyen háttérrel vágtak bele a Secret Invasionbe, nem is beszélve a skrullok jól kitalált motivációról, végre eljött az ideje, hogy kiderüljön, a szupergonosz alvilág rejtélyes, önjelölt vezetője hogyan keveredett a konfliktusba. A Hoodnak az Új Bosszú Angyalaival vívott csatája után vagyunk, amikor is sorra szabadítja ki a S.H.I.E.L.D. által bebörtönzött embereit. Csakhogy az egyik alkalommal a leölt őrök skrullokká változnak, és mivel a Hoodot nem ejtették a fejére, azonnal elkezd utánajárni a dolognak. Elrabolnak egy ügynököt, akiről szintén kiderül, hogy imposztor, és némi kínzást követően értesülnek a Föld elfoglalására irányuló terveikről. Ha félretesszük azt a kissé zavaró tényezőt, hogy ezek a skrullok elvileg végletekig fanatikus, radikális vallási megszállottak, és ily módon nem kellene ilyen habkönnyen megtörniük és kibeszélniük a fajuk megmentésére szőtt terveket mindössze néhány pisztolylövést követően, akkor ez már megint egy piszkosul jó képregény. Bendis szokásosan remek dialógusokkal kápráztat el minket, és persze egy újabb nagyszerű háttérsztorit kapunk a Secret Invasionhöz – aminek fényében most már végképp megállapíthatjuk, hogy ez a Marvel legjobban megszerkesztett, legegységesebb crossovere az utóbbi jópár évből. De ez a tie-in valamelyest túlmutat a skrull invázión, hiszen végre megtudjuk, hogy ki, illetve mi áll a Hood mágikus ereje mögött. S minthogy a Secret Invasionből feltűnően távol lévő Doctor Strange egyik legnagyobb ellenségéről, a démon Dormammuról van szó, nem lepődnék meg, ha mindennek köze lenne a crossovert követő Dark Reignhez, amiben többek közt az is kiderül majd, ki lép a létezésnek ezt a síkját ideiglenesen elhagyott Strange helyére. A rajzokat Billy Tan szállította, és szokás szerint maximálisan elégedettek lehetünk velük, ahogy a Bendisre jellemző panelelrendezésekkel is. És csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba: nem, a borítóan feszítő Doom sajnos nem szerepel a füzetben, pedig nem vettem volna rossz néven, ha ő is kiveszi a részét a central parki csatából.

Secret Invasion 7: Most merje azt mondani valaki, aki állandó Marvel-olvasónak vallja magát, hogy nem borzongott bele felettébb kellemesen a hatodik rész végébe, amikor is a Central Parkban összegyűlt Angyalok, Fantasztikusok és egyéb szuperhősök, a szupergonoszokkal, a Thunderboltsszal és Fury újoncaival (sőt, Howard a kacsával!) együtt, egy „Angyalok, gyülekező!” felkiáltást követően egyenesen nekirohantak az inváziós seregnek. Ugye, hogy nincs ilyen? Többek közt az efféle álleejtős, monumentális, „valóságosnál nagyobb” pillanatokért jó olvasni az ilyen mainstream szuperhős-képregényeket. És ezek közül is az év legnagyobbika immár a végéhez közeledik, hiszen már csak egyetlen rész van hátra, úgyhogy ebben az utolsóelőttiben meg is kapjuk a kötelező végső csatát, vagyis pontosan azt, amit a hatodik rész befejezése ígért nekünk. És micsoda csata! Ha pár hónapja valaki azt mondja, hogy Leinil Francis Yu tökéletes választás egy nagyszabású, epikus képregény megrajzolásához, alighanem kiröhögtem volna, és inkább olyan neveket hoztam volna fel, mint mondjuk Oliver Coipel vagy Bryan Hitch (annál is inkább ironikus a helyzet, mert utóbbi a jelenlegi Fantasztikus Négyesben bizony igencsak közepes munkát végez). De amit Yu itt csinál, az bámulatos. Igaz, teljesítménye a mini alatt eléggé ingadozó volt, de legkésőbb most kétségkívül és véglegesen felnőtt a feladathoz. A central parki csata minden egyes képkockája lehengerlő, zsúfolt, részletekkel, élettel és hihetetlen dinamikával teli, ordít róluk a háború szélesvásznú monumentalitása. Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindjárt a nyitó duplaoldalas kép az olvasó érzékeinek totális szőnyegbombázása. A panelkezelése is kiváló, fantasztikus érzékkel váltogatja a kisebb és nagyobb képkockákat, az óriás skrull-Pynk eleste pedig szimplán az egyik leglenyűgözőbb jelenet, amit idén láttam eddig. És ami Bendist illeti? A sztori alakulását, és az egyes karakterek kiemelését tekintve a csúcson van. A képregény nagyszerű pillanatok sorozata, kezdve Rozsomák rohamával a skrull királynő ellen, a Figyelő, Uatu feltűnésén és Marvel Boy frenetikus belépésén át Sólyomszem nyilazós akciójáig, és az is kiderül, hogy a szimbióta invázió idején a Darázs nem véletlenül, és főleg nem következmények nélkül változott óriássá. A befejést felvezető cliffhanger elemi erejű, mind ennek, mind pedig Cage és Jessica bébijének szempontjából, és a Marvel persze megint azt ígéri, hogy a crossovert követően hatalmas változások lesznek. Ezt ugyan már végtelen sokszor hallottuk, de egyrészt Bendisnek tényleg sok mindenben szabad keze van, másrészt meg a jelek valóban arra mutatnak, hogy itt bizony egy durva utolsó résznek nézünk elébe. Egyetlen baj van csak a képregénnyel, jelesül, hogy szövegíróként Bendis most a rosszabbik formáját hozza. Persze ő akkor van igazán elemében, ha viszonylag nyugodt szituációkhoz kell dialógust írnia (jellemzően egy kihallgatáshoz, aminek a mestere), itt meg egy nagy csatához kellett beszólásokat szülnie, és ez nem igazán ment neki. A legtöbb félmondat hanyagul odavetett, se nem eredeti, se nem vicces, se nem semmilyen, Thort pedig kifejezetten rosszul írja, fájdalmasan eltúlozva sajátosan archaikus nyelvezetét. De ezt leszámítva ez a képregény lenyűgöző élmény. Igazán olyan, amilyennek az év nagy Marvel-eseményének lennie kell.

Oldalak: 1 2 3 4 5

Kategóriák: