Heti Marvel 08/43

Daredevil 112: Ed Burabker másodszor, ezúttal a Lady Bullseye második részével. Ezzel a sztorival még mindig a címszereplője a legnagyobb bajom. A női Célpont eredettörténete finoman szólva is egyszerű (és akkor még megálltam a „buta” szó használatát), és maga a karakter sem tűnik olyan haj de nagyon izgalmasnak és érdekesnek. Igaz, jók a dialógusai, és úgy látszik, Brubaker képes lesz őt eladni egy valóban kemény és félelmetes gonoszként, ráadásul még azelőtt, hogy akár csak egyetlen igazi komoly ellenségnek nekieresztené – ez pedig valahol írói bravúr, kérem szépen. Más kérdés, hogy akármennyire is erőlködöm, egyszerűen képtelen vagyok előállni egy jogos, logikus érvvel, ami Lady Bullseye létezése mellett szól, minthogy Brubaker még nem méltóztatott szolgálni ilyesmivel. Mindenesetre a hölgy valamiféle tesztet végez a Kéz számára: pár nindzsát ráereszt a Fekete Tarantullára és Vasökölre, figyeli reakciójukat, képességeiket, vagyis határozottan készül valamire – amiben nem szeretné, hogy megzavarja Fenegyerek, úgyhogy neki nyakába varr pár gyilkosságot. A végén pedig felbukkan egy titokzatos Izo Mester, aki hősünk segítségét kéri a Kéz elpusztításához. Szépen halad előre a történet, Brubaker szokása szerint rendkívül ügyesen fonja és bonyolítja a szálakat, és ami kezdetben egy pofonegyszerű sztorinak tűnt, az most kezd egyre szövevényesebbé és fordulatosabbá válni. Az író egészen a skrull-Elektra haláláig megy vissza a Kéz jelenlegi helyzetének ecsetelésében, ami kontinuitási szempontból is szép megoldás, aztán két rövid, de jól megszerkesztett akciójelenettel dobja fel a cselekményt. Ám a sztori legérdekesebb aspektusa még mindig Matt feleségcsalása. Dakotával együtt töltött éjszakája határozottan nem szuperhősös, és bizony tisztelem Brubakert, hogy képes ilyen igencsak ingoványos talajon járni. Persze fennáll a veszély, hogy az egész csak arra lesz jó, hogy a főhős még egy okból sanyargathassa önmagát, de bízom az íróban annyira, hogy ennél sokkal nagyobb céljai vannak a dologgal. Egyébként Michael Lark és Stefano Gaudiano visszatértek a fedélzetre, úgyhogy a rajzokban nincs semmi kivetnivaló, ahogy Matt Hollingsworth gyönyörűen hangulatos színeiben sem. Tökéletes lenne, ha nem késztetne fintorgásra az a bizonyos női Célpont…

Guardians of the Galaxy 6: Egy kis pótlás a múlt heti adagból. A Guardians of the Galaxynál is véget ér a Secret Invasion, és az Abnett-Lanning duó már megint kihozott a koncepcióból mindent, amit lehetett, ráadásul még arra is sikerült egy teljesen világos és logikus magyarázatot adniuk, hogy a Föld ellen vonult skrullok egyáltalán mi a fenéért akarták megszállni a csapat főhadiszállását, Knowhere-t (ami, ha valaki nem tudná, egy Celestial leszakad feje valahol a tér-idő határán). Az utolsó rész azzal ért véget, hogy Drax elhatározta, ha az az egyetlen módja, hogy kiderítse, ki skurll és ki nem skrull az állomáson, hogy a szó szoros értelmében megöl mindenkit, akkor – mivel ő Drax – ezt is fogja tenni. És tényleg megteszi, bár meglehetősen okos és rafinált módon. Cosmóról pedig szerencsére kiderül, hogy nem áruló (óriási hiba lett volna gonoszt faragni ebből a pompás karakterből), hanem csak menedéket nyújtott néhány békés skrullnak, akik az inváziót előkészítő, radikális társaik elől menekülnek. Szépen, okosan, ügyesen összerakott sztori, hatásos nyitóképekkel, pár remek akcióval (a csapattársai „repkedésére” magához térő Quinn roppant szórakoztató és mulatságos ötlet), és egy Cosmóval, aki végre megmutatja, miért is ő az egész állomás biztonsági főnöke. A nagy crossoverek legjobb tie-injei általában azok, amiken érződik, hogy nem csak kötelező körfutások a nagy, pénztárcanyitogató esemény megtámogatására, hanem egyben átgondolt, a karakterekre, és azok saját történeteire is odafigyelő sztorik, a Guardians of the Galaxy pedig pont ilyen, és ezért is olyan élvezetes. Ezúttal a skrull fenyegetés mellett kiugrik a nyúl a bokorból az elmetrükkök segítségével összekalapált csapattal kapcsolatban is, aminek nyilván komoly következményei lesznek a következő részekben. Már a múlt héten is írtam, hogy ez, és a Captain Britain and MI 13 a két legjobb friss szuperhős-sorozat idén, és ez ennek a számnak az elolvasása után is áll. Az egyetlen apró probléma a rajzzal van, ami ugyan teljesen korrekt, csak egyszerűen nem ér fel az írók munkájának színvonalához. Paul Pellettier jól bűvészkedik a panelekkel, és vannak igazán jól sikerült képei, de a hátterek sokszor nem elég részletgazdagok (ami mondjuk egy egészoldalas kép esetében főleg problémás), és néha az emberalakok arányai is eltolódnak kicsit. De a Guardians of the Galaxyt ezzel együtt is csak ajánlani tudom.

Hulk 7: Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, mondhatnánk. Jeph Loeb már hetedik rész óta erőlteti a Hulkot, és nagyon-nagyon látványosan nem megy neki. Én meg vagyok olyan hülye, hogy még mindig olvasom – de gondoltam, azért csak megér még egy esélyt a sorozat, mielőtt végleg eltemetem a föld alá, úgyhogy íme, mindenki okulására belevágtam Loeb második sztorijába is. Ami igazából két sztori, minthogy a képregényt két rövid történet tölti majd ki az elkövetkező pár rész erejéig – igen, jól tippeltek, az egyik az eredeti, a másik a vörös Hulkkal foglalkozik, aki új kódnevet kapott. Talán Loeb rájött végre, hogy milyen röhejesen hangzik a színnel megkülönböztetett elnevezés, úgyhogy teljesen hűen az utóbbi hónapokban írt munkáinak színvonalához, vidáman cseberből vödörbe ugrott, és így lett a Red Hulkból Rulk. Az első sztoriban Banner Las Vegasba vetődik, ahol összetűzésbe keveredik pár bosszúszomjas Wendigóval (a Vörös Hu- izé, Rulk ugyanis kinyírta egyiküket még a sorozat elején), aztán átváltozik szürke alteregójává, Joe Fixitté, és jöhet a bunyó, amibe beszáll Moon Night is, végül pedig Ms. Marvel és a Sentry is. Tökegyszerű, buta sztori, viszonylag dinamikus akciókkal, és legalább annyival jobb a korábbi részekkel, hogy Loeb nem akarja mindenáron megrengetni a világot a nagyzási hóbortjaival. Az mondjuk nem világos, hogy miért lesz Bannerből Joe Fixit, az sem, hogy a Wendigók miért nem tudják megkülönböztetni egymástól a Hulkokat, sőt, az sem, mi ez a hirtelen jött nagy csapatszellem, ami a bosszú érdekében áthajtja őket államhatárokon, de talán jobb ezeket nem firtatni. A rajzoló Art Adams egyszerű, korrekt, dinamikus képekkel operál, ez pedig kellemes változatosságot jelent McGuinness elnagyolt, rajzfilmes vonásai után. A második sztoriban Amazont láthatjuk, aki zokon vette a Rulktól kapott alapos elfenekelést, így összehívja pár barátnőjét (Valkyrie, Thundra), hogy az ő segítségükkel lépjen rá a vörös óriáspattanás tyúkszemére. Keresik, megtalálják, harcolnak, Rulk félig-meddig győz, jön a cliffhanger, és mi kezdhetjük kicsit sem várni a folytatást. Ez bizony egyszerű, mint egy pont, és ezen Frank Cho rajzai sem tudnak sokat segíteni.

Oldalak: 1 2 3 4 5