She-Hulk 34: Ugye emlékeztek még Amazon új női hőscsapatára, amit a Hulk 7-ben dobott össze, hogy roppant érett felnőttként bosszút állhasson a Rulkon, amiért az jól elpáholta korábban? Nos, Peter David úgy gondolta, miért ne, az ötlet nem rossz, hát nem is pöcsölt sokáig, és rögvest felhasználta – ahogy azt már sejthetitek, nagyjából tízszer érdekesebben, mint maga az ötletgazda. Az immár a Láthatatlan Nővel is kiegészült csapat a Lady Liberators nevet kapta, és Amazon úgy gondolja, ideje ismét aktivizálni magukat. Ezúttal azonban nem rosszfiúkat kell seggberúgni, hanem a hatalmas földrengéssel sújtott fiktív ország, Marinmer segítségére kell sietniük, a korrupt kormány ugyanis saját zsebét tömi a segélyekkel, miközben a nép éhezik és haldoklik. Derék dolog, hogy valakinek végre eszébe jut az, ami J. Michael Straczynskinak már évekkel ezelőtt eszébe jutott (ld. Rising Stars), jelesül, hogy a szuperhősök ténylegesen dolgozhatnak a világ jobbá tételén, és nem feltétlenül kell tevékenységüket földönkívüli inváziók visszaverésére és őrült szupergonoszok világhódító terveinek keresztülhúzására korlátozni. Szóval az ötlet jó (és azért ne gondolja senki, hogy nem jár együtt némi szuperbunyóval), és a kivitelezést sem érheti rossz szó. A csapat összetoborzása határozottan mulatságos pillanatokból áll, a hősnők dialógusai amolyan igazán peter davidesen viccesek és elevenek, és az írónak még arra is jut ideje, hogy belerúgjon egyet az amerikai külpolitikába, és úgy általában – persze csak a sorok közé rejtve – elmorfondírozzon rajta, hogy milyen gusztustalan világban is élünk. Szóval megint egy roppant szórakoztató, ötletes és kellemes képregényt kaptunk Davidtől (ami mellesleg még utólag is egészen ügyesen eljátszadozik a skrull beszivárgás szülte paranoiával), Vincenzo Cucca nem különösebben kiemelkedő, de ügyes rajzaival, és szolid, élvezetes színezéssel. Mi kell még?
The Punisher 63: Újabb múlt hétről ránk maradt képregény, jelesül Gregg Hurwitz Megtorló sztorijának harmadik része. Frank egy poros mexikói kisvárosba érkezett, ahol kegyetlen bűnözők rabolták el a helyi lányokat, majd meggyalázott holttestüket félredobták az út szélére. Mikor azonban sajátosan brutális módszereivel elkezdte feltornázni magát a szervezet ranglétráján, tévedésből agyonlőtt egy kislányt – vagy legalábbis azt hitte. Hurwitz érdekes és izgalmas konfliktust vetett fel: a Megtorló, akinek egész lényéhez megtagadhatatlanul hozzátartozik, hogy soha nem vehet el ártatlan életeket, egy gyermek haláláért válik közvetlenül felelőssé. Ebben a részben kiderül, hogy mindez csak egy ravasz, jól előkészített trükk Frank lerázására, ami kissé talán korai. Ez a dilemma túlságosan húsbavágó, vagy fogalmazzunk úgy, túlságosan ígéretes, sőt, eredeti ahhoz, hogy pár oldalt követően rögtön túljussunk rajta. Nem azt mondom, hogy Hurwitznak ténylegesen gyerekgyilkost kellett volna csinálnia Frankből, hisz ez valahol ellentétes a karakterrel – de el lehetett volna játszadozni hosszabban is a szituációval, és felvetni mondjuk azt a kérdést, hogy egyetlen hiba, legyen bármily megbocsáthatatlan, tényleg elég-e ahhoz, hogy egy mélyen megszállott ember véget vessen missziójának, és egyben életének (hisz utóbbinak nincs értelme előbbi nélkül). Ehelyett kapunk némi durva lelkiismeretfurdalást, öngyilkosságot fontolgatást, és bár mindezt roppant erősen sikerül ábrázolni – köszönhetően főleg annak, hogy Hurwitz a háttérbe vonul, és hagyja, hogy Laruence Campbell depresszív képei beszéljenek, és ne a szavak – nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ebben az ötletben több is lehetett volna. Remélhetőleg az átélt érzelmi sokknak legalább annyi hatása lesz a karakterre, hogy a szokásosnál is brutálisabban vág majd utat magának a szervezet vezetőjéhez, aki mellesleg az előzetesek alapján maga Jigsaw lesz. Az utolsó oldalak az egész füzeten végigvonuló mondat, a „She is dead” frappáns lezárásával, mindenesetre erősen erre utalnak. Mindenesetre Hurwitz nagyon jól ír, Campbell pedig nagyon jól rajzol, úgyhogy továbbra is csak azt tudom mondani, hogy bizony van még élet Garth Ennis után.
Thunderbolts 125: Norman Osborn, Amerika első számú hőse. Frenetikus. Az első oldalon az egykori Zöld Manó a Capitoliummal a háttérben, egy amerikai zászlóval szúr le egy földön szenvedő skrullt, méghozzá a híres második világháborús Iwo Jima-i zászlófelállítós pózban. Ha valaki tud ennél jobb nyitányt egy Thunderbolts képregénynek, az azonnal lépjen elő. Christos Gage piszkosul jó munkát végez a Secret Invasion tie-innel, mondhatni, méltó utódja a crossovert megelőzően a címmel kisebb csodát tett Warren Ellisnek (kár, hogy megbízása csak erre a pár részre szólt, és a következő hónapban már át is veszi tőle a stafétabotot Andy Diggle). Szóval, a Thunderbolts először is feltakarít Washingtonban, megmentik a fővárost, az elnököt, és úgy általában a napot, learatják a babérokat, aztán indulnak New Yorkba, hogy csatlakozzanak a hősökhöz a central parki csatában. Innentől kezdve pedig a képregény szinte egy az egyben ugyanazt meséli el, amit a Secret Invasion 7-ben is láthattunk. A csapat megérkezik, beszállnak a bunyóba, Osborn és Fury beszólnak egymásnak, Vasember kényszerűen otthagyja a csatát, a Thunderbolts pedig vágtat az első sorba. Gage nagyszerűen írja Osborn karakterét, a füzet legnagyszerűbb része az első pár oldal, a már említett zászlós mozdulattal, és a tévéstábnak röptében adott interjúval. Norman természetesen kihasználja a helyzetet, vagyis a legnagyobb válság közepette is szakít rá időt, hogy önmagát fényezze a kamera előtt, Starkot pedig alaposan befeketítse – s mire a por elül, valóban ő lesz az ország első számú hőse (még némi megrázkódtatást is sikerül eljátszani a rengeteg odaveszett ártatlan élet miatt). A csapatdinamika szokásosan nagyszerű, és Norman mellett ezúttal Célpontnak jut egy igazán szép, nagy pillanat. Fernando Blanco nyers, hatásos (bár néha a kelleténél kissé kevésbé dinamikus) rajzai is rendben vannak. Remek képregény, pokoli jó szórakozás, bűnös élvezet. Reméljük, az új alkotógárda felnő majd a feladathoz, mert bizony nem lesz egyszerű tartani a színvonalat.