Heti Marvel 08/42

Az Astonishing X-Menben titkos mutánsháború bontakozik ki, az Amazing Spider-Manben hosszú idő után ismét összecsap Pókember és a Zöld Manó, a Captain Britain and MI 13-ban (az év egyik legdögösebb sorozata!) felpörög Penge és Spitfire harca, Hulk Frankenstein teremtményével, Draculával és egy farkasemberrel hadakozik, és közben több címben dübörög tovább a Secret Invasion is. Ez pedig még nem is a teljes lista, hiszen Ed Brubaker és Matt Fraction is itt van az Uncanny X-Mennel, indul egy új Vihar-mini (X-Men: Worlds Apart), és akár hiszitek, akár nem, még Marc Guggenheim is szállítja az első olvasható Young X-Ment. Úgyhogy kifejezetten jó hetünk van, a beljebb górcső alá kerülő kilenc képregény színvonala a korrekttől az egészen kiválóig szóródik, vagyis kivételesen egyetlen rohadt alma sem került a kosárba. Szóval örüljünk, olvassunk, és akár véleményezzünk együtt! Mindez pedig csak egyetlen kattintásba kerül.

Amazing Spider-Man 573: Itt van végre a New Days to Die befejező része Dan Slottól és John Romita Jr.-tól, és örömmel jelenthetem, hogy tényleg ez az a sztori, amire a pókrajongók legalább azóta várnak, hogy a One More Day csúnyán odacsinált a hálószövő világának kellős közepébe. Szóval igen, ennek már legfőbb ideje volt, hisz az elmúlt egy év mérlege katasztrofális. De a Thunderboltsot, Venomot, az új Anti-Venomot, egy Venom-Skorpó hibridet, némi politikai mellékszálat, Freaket, Menace-t, egy rejtélyes kínai hajléktalanlak vezetőt és az apjával konfrontálódó Harry Osbornt felvonultató történet végre lendületes, vicces, szórakoztató, jól megírt és jól megrajzolt, egyszerűen élvezet olvasni. Nem arról van szó persze, hogy megváltja a világot (bár a Brand New Day után akár így is értékelhetnénk a dolgot), csak arról, hogy végre egy író ténylegesen veszi a fáradságot, hogy foglalkozzon a karakterekkel és a köztük feszülő kapcsolatokkal, és mindezt képes igazán ötletes és dinamikus akciójelenetek közt megejteni. Szóval a pókfej berágott Normanre, és most az Anti-Venommal szövetkezve megrohamozzák a Thunderbolts vezetőjének irodáját, ahol természetesen a jó-rosszfiúk is várnak rájuk. Van pár kisebb-nagyobb csetepaté, de a fő harc persze Pókember és Norman közt zajlik – merthogy utóbbi ismét magára ölti a Zöld Manó jelmezét. Tökéletesen rendben van az egész történet, egyetlen bajom vele az, hogy sokkal kevesebb kérdésre ad választ, mint azt reméltem. Ahelyett, hogy pár sztoriszálat lezárna, inkább csak finoman továbbsodorja őket: ami eddig rejtély volt, az most még nagyon rejtély (ld. Harry machinációi), amiben eddig nem voltunk biztosak, abban mostantól még kevésbé leszünk (mit is akarnak kezdeni ezzel az egyelőre a kispadon veszteglő politikai szállal?), de Slott kétségkívül elért annyit, hogy mostantól legalább érdekeljenek ezek a dolgok. Ja, azt még érdemes megjegyezni, hogy a Venom-Skorpió hibrid pályafutása épp olyan gyorsan ér véget, mint ahogy elkezdődött (ha nagyon cinikus lennék, most megkérdezném, hogy akkor mi értelme is volt…), Eddie Brock pedig végleg visszatért a porondra, mint az Anti-Venom – ami hiszitek, vagy sem, sokkal kevésbé röhejes, mint amilyennek hangzik, sőt, mindaz, ami vele történik, valahol még logikus is, a két Venom összecsapása pedig nagyszerű. John Romita Jr.-ra sem igazán lehet panasz: markáns, sajátos vonásait lehet nem szeretni, de itt vagy visszafogta magát, vagy Klaus Janson kihúzásai finomítottak rajtuk – mindenesetre a végeredmény több mint kielégítő. Kérdés persze, hogy meddig tart az öröm. És nagyon is lehet, hogy nem sokáig, mert jövő héten Marc Guggenheim sztorija következik… de ezért ráérünk majd akkor aggódni.

Astonishing X-Men 27: Lám, alig három rész telt el amióta Warren Ellis átvette az Astonishing X-Ment elődjétől, Joss Whedontól, és kedvenc mutánsaink új története máris tele van mindenféle rossz helyen lévő mutáns kromoszómákkal, „szellemdobozokkal”, párhuzamos világokkal, egy rejtélyes, minden műszer elől totálisan leárnyékolt „mennyországgal” a kínai erdőség kellős közepén, és egyéb fincsi, hangzatos tudományos hablatyolással. Nem mintha ez baj lenne, mert Ellis bizonyítottan azok közé tartozik, akik az ilyesmiket a leghitelesebben tudják eladni – és szerencsére egyáltalán nem öncélú az egész, sőt, egy nagyon is az X-Men profiljába vágó történetről van szó. A korábbi mutánsgyilkosság ügyében nyomozó csapat két, egymással titkos háborúban álló mutáns közösség nyomaira bukkan, és kezdetben nem értik, hogy a fenébe maradhattak rejtve Cerebro előtt, főleg a House of M eseményei után. Aztán kiderül, hogy ők bizony egy párhuzamos világból valók, és az előző részben fűbe harapott mutánsnál talált ún. szellemdobozon keresztül érkeztek ide. Hogy miért, azt még nem tudni, de az ügybe kezd belekeveredni Brand ügynök és a S.W.O.R.D. is. A sztori szépen halad előre, a konfliktus kifejezetten érdekes, ígéretes, sok irányba elvihető, és mint már említettem, Ellis szépen megtalálta az egyensúlyt saját, jellegzetesen tudományos téren kaparászó stílusa és az X-Men világa között, úgyhogy ennek és annak a rajongói is elégedettek lehetnek. Mellesleg úgy tűnik, legalábbis közvetetten ismét egy House of M – utózöngével van dolgunk, ami sosem baj, tekintve, hogy Bendis sztorija annak idején milyen sokáig maradt érdemi reakció nélkül. De az Astonishing X-Men fő erénye az intelligens, érzékeny és humort sem nélkülöző karakterábrázolás – és bár Ellis egészen más stílusú író, mint Whedon, ezen a téren gond nélkül kezet foghatnának. Tökéletesen helyükön vannak Emma szokásosan szarkasztikus megjegyzései, szépen elhintett, színfalak mögötti ellenségeskedése Viharral, Bestia és Brand ügynök egészen bizarr és mulatságos flörtölései, talán csak Küklopsz egyik oktalanul kemény megjegyzése lóg ki a sorból – de utólag szerencsére az is egy ügyesen levezetett poénnak bizonyul. Ami Simon Bianchi képeit illeti, azoknál már kicsit kevésbé pozitív az összkép. Panelelrendezései szokatlanok és változatosak, de olykor öncélúak, az arcok pedig több esetben is problémásak. Miért néz ki úgy Brand ügynök a 16. oldalon, mint egy őrült tudós, aki mindjárt diódákat dug Küklopsz szájába? És miért néz ki az elvileg szuperszexi Emma úgy a 10. oldalon, mint akit egyetlen jó ízlésű férfi sem piszkálna meg bottal sem?

Captain Britain and MI 13 6: Ha nem idén indította volna útjára az Abnett-Lanning duó a Guardians of Galaxyt, mostanra már minden habozás és kétség nélkül kijelenthetném, hogy a Captain Britain and MI 13 2008 legdögösebb és legszórakoztatóbb új ongoingja a Marveltől. A Secret Invasion tie-in után a csapat most a skrullok Angliából való mágikus kirugdosásának következményeit nyögi: mindenféle szörnyek, démonok és egyéb, kifejezetten barátságtalan lények tombolnak a ködös Albionban – hőseink most éppen egy zavarbaejtően furcsa lángokkal égő birminghami házhoz érkeznek. De Cornell mindannyiunk legnagyobb örömére nem elégszik meg holmi démonütlegeléssel, úgyhogy a sztori fő konfliktusa nem is a csapat és a gonosz erői, hanem a – még tisztázatlan körülmények között – félig-meddig vámpírrá vált Spitfire és a kőkemény vámpírvadász, Penge között feszül. Az epikus és a személyes szempontok jó arányú keverése mindig nyerő húzás, Cornellnek pedig bőven van annyi a tarsolyában, hogy mindkettőt gond nélkül adja el az olvasónak. A furcsán lángoló ház rejtélyére jutnak az ötletek, a fordulatok és a gondolatok (na meg a cliffhanger Britannia Kapitány szerelmével, a magát korábban feláldozott Meggannal), Penge és Spitfire harcára pedig az a véres, dögös zúzás, amit már a secret invasionös nyitó sztoriból is megismerhettünk. De nem csak Cornellt kell itt dicsérni: Leonard Kirk rajzai, akárcsak eddig, összességében amolyan átlagosan jók, de a vámpír és a vámpírvadász párharca döbbenetesen intenzívre sikeredett. A 14. oldal – Spitfire sebességéhez méltóan – iszonyatos dinamikája és az egyes pillanatokat nagyszerűen kiemelő, fantasztikusan kaotikus panelelrendezése egészen lenyűgöző, a színező pokoli, vöröses árnyalatai pedig nem csak erre a kiváló jelenetre, hanem az egész képregényre igen alaposan rányomják a bélyegüket. Ez a sorozat piszkosul jól indult, és azóta, ha lehet, még fejlődött is. Nem tudom, meddig képes ezt Cornell fokozni, de nekem mindenesetre már az is bőven elég lenne, ha tartaná a jelenlegi színvonalat.

Oldalak: 1 2 3