Heti DC 08/46

Action Comics #871

Szőrösszívűen kritizáltam a DC legendás sorozatát az utóbbi hetekben, és ennek többek közt az volt az oka, hogy tisztában vagyok Johns remek írói képességeivel, ehhez képest értetlenül olvastam a Brainiac sztorit, ami finoman szólva sem felelt meg az elvárásaimnak. A 871. számmal végre az Action Comics is bekapcsolódik a jelenleg egyik legizgalmasabb eseménybe a képregények világában: természetesen az Új Kriptonról beszélek. A három címben (Superman, Action Comics, Supergirl) párhuzamosan futó, hétről hétre egymást váltó sztori, második megjelenése sem okoz csalódást. Johns végre úgy mesél, ahogy azt tőle megszokhattuk, új partnere, Pete Woods rajzoló érezhetően friss energiával tölti meg az oldalakat. A két alkotó kollaborálásának végeredménye egy tömény, ugyanakkor nagyon olvasmányos 30 oldal. Csak úgy faltam a paneleket, Johnsék szédületes tempót diktálnak, azonban ez nem megy a dinamika rovására; izgalmas párbeszédeket látványos, bombasztikus akció követ. Az egész élmény meglehetősen filmszerű, Woods remek beállításokkal dolgozik. Mégis van némi kifogásolnivalóm vele kapcsolatban; először is, hogy Guedes Doomsday-e sokkal jobban tetszett. Ez persze apróság (mármint a probléma, nem Doomsday), amin viszont remélem Pete változtatni fog, hogy míg a hátterek kidolgozottságára nem lehet panasz, szereplőinek arca alig különbözik. Ezt legfőképp Lane generális és Lex Luthor párbeszédekor megfigyelhető. Ezeket azonban mind könnyen elfeledem neki, ugyanis a kandoriak összecsapását a kriptoni ősszörnyeteggel lélegzetelállítóan hatásosan ábrázolta. A jelenet kapcsán természetesen az írót is dicsérem, az a naturálisan bemutatott, kíméletlen erőszak, mellyel Kal-el és honfitársai végeznek Dommsday-el, remek eszköz a kandoriak problémájának érzékeltetésére. Előrevetíti, hogyan részegülhetnek meg azok a kriptoniak frissen szerzett erejüktől, akik nem olyan bölcsek, és mértéktartóak, mint Clark Kent. Nem mondom, hogy sajnáltam az elpusztított rosszfiút, mégis elégtétel, hogy a sokkoló panelek után tisztán látszik, ahogy Superman nem osztozik a kriptoniak ünneplésében, árnyék suhan át az arcán. Rég túl van már azon, hogy saját pusztító erejétől megrémüljön, de látva, hogy saját fajtája tömegesen milyen kontrollálhatatlan, elementáris erőt képvisel, még őt is megingatja hitében, mely szerint a kandoriak Földre költözése konfliktusmentes lesz. A komik másik erős pillanata Lane és Luthor párbeszéde Loisról, ami már csak amiatt is érdekes, mert legutolsó találkozásukkor, Luthor elnöksége alatt egészen más volt köztük az alá-fölé rendeltségi viszony. A sztori végére helyzett cliffhanger szerint Zod két követője megpróbálja kiszabadítani a tábornokot a börtönéül szolgáló Fantom Zónából, ekkor azonban megjelenik egy új Nightwing és Flamebird duó. Ezeket a néveket már több különböző karakterpáros (Clark és Jimmy Olsen, Clark és Lois, Powergirl és Supergirl) használta már, Krízis előtti és utáni sztorikban is, melyek mind Kandoron játszottak. Logikus hát, hogy most is megjelennek. Hogy kik ők, az egyelőre rejtély, hiszen a képességek, melyeket birtokolnak nem jellemző egyik kriptonira sem. Lendületes, fordulatos sztorit tett le az asztalra e hónapban Johns, Woodsban pedig abszolút partnerre talált. Ha még nem tettétek, legfőbb ideje, hogy bekapcsolódjatok, és olvassátok a New Krpyton tie-ineket! De addig is íme néhány előzetes oldal:

„Ajánlott irodalom”

Írta: Geoff Johns
Rajzolta: Pete Woods
Borító: Alex Ross és Stephane Roux

Nightwing #150

A megszűnéstől már csak 3 szám választja el a Dick Grayson főszereplésével hónapról-hónapra jelentkező Nightwing címet. A jubileumi, – és ennek megfelelően természetesen megnövelt oldalszámú – megjelenés egy akciódús, szórakoztató, grandiózus finálét tartogat mindazon rajongók számára, akik a történet langyos indulása ellenére a folyamatos fejlődésnek köszönhetően kitartottak a cím mellett. Klassz akciójeleneteket már rengeteget olvastunk, ami miatt érdemes kézbe venni a Nightwing egyik utolsó számát, az a remek karakterizálás, aminek segítségével Tomasi élettel tölti fel ezeket az oldalakat. Míg az alapszituáció egy egyszerű összecsapás Éjszárny és nemezise, Kétarc között, mindezt ellensúlyozandó a dialógok kiválóak. Az író stílusának remekül fekszik az a tízoldalnyi plusz, mely szép, kerek számot megért kiadvány kapcsán adatik számára. Egy finomságokra fogékony olvasó is pontosan érzi, hogy a bár elsőre irrelevánsnak tűnő beszélgetés Barbara és Dick között a kulcs Dick jellemfejlődéséhez, valamint végre némi támpont a RIP-hez való kapcsolódáshoz. Elvégre a Nightwing #150 mégiscsak egy tie-in, ráadásul az utolsók közül való. Itt van Éjszárny, aki immáron teljesen úgy gondolkozik és működik, mint mestere, példaképe, kiképzőtisztje és apja egy személyben. Semmi nem különbözteti meg őt Batmantől, csak a külsőségek. Engem ez arra enged következtetni, hogy közeleg az idő, mikor a Batman és a Bruce Wayne név nem fűződik olyan szorosan össze, mint most. Egyértelmű írói hiba, ha a főszereplő neve és arca felcserélhető, olyan téves vagy sekélyes az író által használt karakterizálás. A „The Great Leap” akár Batman sztori is lehetett volna, ez azonban nem hogy elvesz a képregény értékéből, épp ellenkezőleg. Ilyen fokú azonosulása Éjszárnynak mentorához teljesen logikus következménye a múltnak. A Batman szájából gyakran elhangzó „ez az én városom” fordulat most Éjszárnytól származik, és ugyanolyan pusztító dühvel szólal meg, mintha csak a sötét lovag mondta volna. Kétarc a korábbi számokhoz hasonlóan a klasszikus skizofrénia tüneteivel jelenik meg az oldalakon, két, egymástól szinte függetlenül gondolkodó, időnként egymás tudta nélkül cselekvő elmével sújtva. A fináléban karakterhű terrorista akciót tervez, melynek meghiúsítása természetesen egyedül Dickre vár. A látvány magáért beszél, Don Kramer a rossztól a középszerű minőségű panelektől eljutott a látványorgiáig egyetlen sztori alatt, folyamatosan javítva a színvonalat. Egyedül a Kétarc kontra Éjszárny végső összecsapás ábrázolásmódjával voltak gondjaim. Az író rengeteg szöveggel készült ezekre az oldalakra. Talán nem szerencsés megrajzolni, amint egyik karakterünk poroltóval lezúzza a másikat, majd a jófiú combjával fojtogatja a rosszat, ha eközben a két szereplő egymás jellemének és kapcsolatuk mélyelemzését végzi, ugyanis ez nem hat túlságosan életszerűen, inkább komikusan. Pénz beszél, DiDo ugat; értékes sorozat szűnik meg hamarosan. Sajnálom, mert Tomasi bebizonyította, hogy ha egy író megerőlteti magát, B-kategóriás címekben is elindulhat a varázslat.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Peter J. Tomasi
Rajzolta: Don Kramer
Borító: Philip Tan és Ethan Van Sciver

Secret Six #3

Hat ok, amiért a Secret Six az egyik legjobb futó szuperhőssorozat a világon: humoros, erőszakos, friss, ötletes, izgalmas és gyönyörű. Hat szereplő, akik kalandjait immár harmadik hónapja követem, és várom a megjelenést izgatottan: Catman, Scandal Savage, Deadshot, Ragdoll, Bane és Tarantula. És minderre csupán két alkotó, Gail Simone és Nicola Scott, no meg persze az utóbbi keze alá dolgozó remek kihúzó-színező páros, Doug Hazlewood és Jason Wright képes. Múlt hónapban még csak ajánlottam nektek ezt a képregényt, most már egyenesen törvénybe iktatom: ezt nem lehet kihagyni! Legyetek akár Marvelzombik, őskövület DC-fanok, mangafiúk- vagy lányok, garantálom, hogy remekül fogtok szórakozni. Nézzük, mi is történt ebben a számban: gothami kiruccanásából visszatért a csapatba Catman, így együttes erővel sikerül kicsikarni Tarantulából az információt, hogy merre is található az a misztikus kártya, amire a főgonosz, Junior annyira vágyik, és amire úgy tűnik, rajta kívül másnak is fáj a foga. Megjelenik Bolt, Cheetah és Black Spider, akiken keresztül láthatjuk, milyen is az, mikor a rosszfiúk/lányok nem tudnak együttműködni. Ügyetlenkedésük következtében antihőseink meglógnak, és végre kiderül a kártya szörnyű titka. Mindez azonban csak a csupasz váz, melyre Simone építkezik, de valami csodálatos módon. A legmaradandóbb e sorozatból mindenképp az a bizarr, morbid humor, mely nem csak az alaphangot adja meg, de valóban meg is nevetteti az olvasót, oldalról oldalra, miközben nem csap át a történet idétlenkedések sorozatába. Ennyire imádnivalóan gonosz figura egy helyen annyi lehetőséget ad az írónak a sziporkázásra, hogy mindig azt hisszük, ennél már betegebb poén nem jöhet, ó, pedig dehogynem. Csak magukban a karakterekben annyi potenciál van, ami elegendő, hogy ez a sorozat évtizedekig kihúzza. Ha izgalmas alaphelyzeteket, és eseményeket kanyarint köréjük a mindenkori író (bár számomra erősen kérdéses, hogy Simonet ki válthatná a poszton), az csak hab a tortán, és itt aztán dőzsölünk, hiszen az alapkonfliktus is lebilincselő. A Titkos Hatos tagjai kellően elvetemültek, azonban Juniorhoz képest a többi karakter még csak kanyarba’ sincs. Bár leplében és botjával, hű szolgái nélkül kevésbé tűnik félelmetesnek, egyetlen jelenete kimeríti a képregényre vitt cool erőszakosság fogalmát. Megszavazom az év legdögösebb gonosztevőjének! A képregény legsúlyosabb jelenete azonban Catman álma, amikor is visszaemlékszik a korábbi számokban már számtalan utalással ellátott afrikai útjára. Nem lövöm le a poént, ezt látnotok kell! Bár az előző két szám is ütős volt, Simone csak most kezdi felvenni a ritmust. Ráérzett az előző epizódok erősségére, és még tovább fokozta azon elemek dominanciáját, melyek igazán megízesítették ezt a kalandos, akciódús sztorit. Bár még mindig akadnak benne banális elszólások, mind a drámaiság, mind a poénkodás terén, de úgy tűnik, ehhez a szerző ragaszkodik, még egy ilyen laza történetmesélés során is. Hiába, elnéző vagyok vele, hiszen már rég szórakoztatott ilyen könnyeden, mégis tartalmasan egy képregény. Imádom ezt a nőt, nem csak a Secret Six, de más munkái is bizonyítják, hogy komoly karrier áll még előtte. Aki nélkül azonban nem lehetne teljes az öröm, az Nicola Scott, aki leginkább a különleges módon színezett Tarantula, és Catman-flashback oldalakon remekel. Rendkívül fontosnak tartom, és most is kiemelem, hogy ha a mimika és a gesztusok elég élethűek, szinte megelevenednek a figurák a paneleken. Scott ezt tökéletesen végre is hajtja. Rengeteg ennyi képzett rajzoló van a szakmában, de kevesen éreznek rá ilyen pontossággal az adekvát stílusra, és Scott eme készsége igazán előnyére válik a sztorinak. Kár tovább szaporítani a szót. Gail, Nicola: szép volt lányok!

„Kötelező olvasmány”

Írta: Gail Simone
Rajz: Nicola Scott

Oldalak: 1 2 3 4 5