Heti DC 08/46

Batman: Cacophony #1

Azt hiszem, Kevin Smitht nem kell bemutatnom senkinek. Ha mást nem, magyarul is megjelent történetét Pókember és Fekete Macska főszereplésével mind olvastátok, filmjeiből humorát és látásmódját ismerhetitek. Az új, 3 részes Batman: Cacophony első része alapján azt kell, mondjam, Smith nem hazudtolta meg önmagát, legalább is visszatérése a szuperhős-képregények világába, egyenes folytatása annak, amit a „The Evil that Men Do” sztoriban olvashattunk. Központi témája ennek a sztorinak is a kábszer, az erőszak és a szexualitás. Az alapszituáció szerint Maxie Zeus a Joker-mérget hígítva új partydrogot bocsájtott a piacra. A szer fiatal halálos áldozatokat követel, a megtört szülők pedig elégtételt, így jobb ötlet híján felbérlik Deadshotot, hogy törjön be az Arkhamba, és ölje meg Jokert. A terv azonban meghiúsul, ugyanis megjelenik a Smith által, még Zöld íjászos korszakában teremtett, halál jópofa Onomatopoeia. Batmannek mindeközben Victor Zsasz rémtettei okoznak fejtörést, és egy várható bandaháborúra is készülnie kell, ami felettébb veszélyesnek ígérkezik, tekintve, hogy a Bűn bohóchercege áll az egyik oldalon. Az első rész főhőse, némi meglepetésre Joker, aki remek eszköz az írónak, hogy beteg ötleteit és őrült humorát csillogtassa. Sokan igyekeznek azon, hogy a manapság újra virágkorát élő karaktert új, eredeti oldalról mutassák be, van, akinek sikerül (Azzarello) és van, akinek nem (Morrison). Smith nem is próbálkozik ezzel, inkább az elmúlt 68 év számára legkedvesebb ábrázolásmódjaiból csemegéz. A kegyetlenség, a monománia, a sötét humor, a nárcizmus, színpadiasság és a homoszexualitás mind olyan elemek, amelyekkel már találkozhatunk, Smith Jokerére azonban valószínűleg a legutolsó karakterjegy szemérmetlen hangsúlyozása miatt emlékszünk majd. A figura ábrázolásmódja távol marad a jelenlegi trendektől, mondhatni a klasszikus, lehetetlenül hosszúkás arc, hegyes orr, tarka ruházat jellemzi, az egész komik rajzfilmszerű grafikai megoldásokkal dolgozik. A ceruzás elkövető Walt J. Flanagan, Kevin Smith állandó játszópajtása. Szereplői mimikája néhány panelen operettszínházasan túlzó, ripacs grimaszokba fordul, ami számomra teljesen váratlan volt, Terry Dodson vagy Joe Quesada (korábbi társrajzolók) hideg precizitása után. A külalak így valamelyest Smith filmjeinek, sem mint korábbi, szuperhős-képregényeinek képi világát idézi, vannak kétségeim, hogy ennek az alapjáraton mégiscsak sötét sztorinak jól áll-e ez. Néma Bob hozta tehát a papírformát, humora kíméletlen, ötletei eredetiek, történetmesélési megoldásai újból páratlan kreativitásáról győztek meg. Nem tagadom, mindezek ellenére mégis többet vártam, de csalódott semmiképp sem vagyok. Tipikus kocaolvasóknak készült, kommersz, ám mindenképp igényes, szórakoztató, sötét tónusú Batman-sztori, fogyasszátok egészséggel!

„Ajánlott irodalom”

Írta: Kevin Smith
Rajzolta: Walt J. Flanagan
Borító: Adam Kubert és Andy Kubert

Detective Comics #850

A legendás Detective Comics 850. megjelenését bővített oldalszámmal, és Paul Dini remek sztorijának parádés fináléjával ünnepelhetik a Batman – rajongók „A Hush szíve” címet viselő történet bár hónapról-hónapra viseli magán a RIP címkét, önmagában is teljes egészként értékelhető (a tie-in létet egy hónapja fejtegettem ennek kapcsán). Szerencsére nem én, hanem Paul Dini írja ezt a címet, így számításaimat keresztülhúzva a legutóbbi, sablonos cliffhanger végül váratlan, mégis a legkevésbé sem erőltetett, hanem teljesen logikus fejleményekkel oldódott fel. Hush terve, mely szerint Bruce Wayne képében átveszi annak szerepét, már az Alfreddal való találkozáskor meghiúsul. Míg Dr. Mid-Nite Selina életéért küzd a műtőasztalon, Tommy Elliot eleve vesztésre ítélt csatában hadakozik Batman, Robin és Nightwing ellen. Amíg Hush a denevérbarlangban kószál, befejezi fiatalkori szörnyűséges tettei krónikájának utolsó fejezetét. Akárcsak a sztori korábbi részeinek, eme epizód flashback oldalai voltak a kiemelkedő pillanatok. Loeb elnagyolt, esetlenül ábrázolt teremténye Dini kezében immáron teljesen működik, méltó Batman-nemezis vált belőle. Ha el akarjuk hitetni az olvasóval, hogy negatív figuránk valóban velejéig gonosz, azt nem illendő egyszerűen kijelenteni, hanem gondosan lefektetett alapokra kell helyezni. Ebben Dini nagy király, pergő események és akciók mellett arra is van ideje, hogy lélektani mélységekben búvárkodjon, anélkül, hogy a sztori dinamikáját megszakítaná, és elvenne az olvasmányélmény teljességéből. Nyilván sokan vagytok, akik nem olvastok szívesen kórházi ágy mellett monologizáló, szerelmes férfi által az imádott nőhöz intézett gondolatait, az azonban tagadhatatlan, hogy Dini – bár ezzel a jelenettel pengeélen táncol – a túlzó érzelmesség határának ízléses oldalán marad. Ez főként a hosszú, végső Macskanő monológ után ítélhető meg ekképpen. Én már lassan megszavaznám Bruce és Selina szerelmének beteljesülését, azonban az elkövetkezendő hónapok várható eseményeinek tükrében, úgy tűnik ez még bőven várat magára. Panaszra azonban nincs okunk, a Heart of Hush sztorival Dini újra bizonyította szeretetét és hozzáértését, mi pedig remekül szórakoztunk. Hab a tortán, hogy a következő hónapra szeretve tisztelt Denny O’Neil apánk átveszi az irányítást a denevér háza táján.

„Ajánlott olvasmány”

Íme, néhány előzetes oldal. Nguyen egyedi, markáns vonalaival remekül illeszkedett ehhez a bizarr és nyomasztó sztorihoz. Stílusának mindenképp a flashback oldalakon és a háttereknél használt pasztelles árnyalatok fekszenek, John Klaisz erősebb színei stílusidegen, rajzfilmszerű hatást kölcsönöznek a rajzoknak néhány panel erejéig, és ezt most egyértelműen nem bóknak szánom. Mindezzel együtt a Detective Comics Nguyen – és csapata – kezei alatt a legszebb sorozatok között szerepel hónapok óta.

Írta: Paul Dini
Rajzolta: Dustin Nguyen

Batman Confidential #23

A Köpenyes Igazságosztó korai éveit bemutató Confidential cím múlt havi, Joker első letartóztatását elmesélő sztori meglepően rossz volt, legalább a folytatásban nem csalódhattunk; sajnos sikerült tartani a nem túl magas színvonalat. Kreisberg igyekszik elkápráztatni az olvasót, mely szerint az ő Jokere milyen kegyetlen, furmányos és kiszámíthatatlan, továbbá igyekszik drámaian bemutatni karaktereinek fájdalmát, amit szeretteik elvesztése okozott. Nehéz lehet úgy komikot írni, hogy az olvasóra semmilyen hatással ne legyen művünk. Sem heves tetszést, vagy erős ellenérzést nem vált ki, egyszerűen csak untat középszerűségével. Sem az erőltetett, tragédiába illő dialógok, sem a Joker-tréfák nem működnek igazán. Tollal még csak-csak nyakon lehet szúrni valakit egy rácson keresztül, mozgó járműben, de a jelenet, ahol Joker a csonthéjasokra érzékeny bírót egy jól irányzott mogyibogyi – annak több méterre lévő -, poharába pöccintésével likvidálja, egyszerűen agyzsibbasztóan ostoba és béna. Egy ilyen írói „bravúr” ugyanúgy elveszi a kedvünk, akár csak az előző rész végén történt, szintén Joker által elkövetett banális, teljesen képtelen gyilkosság. A Kreisberg által mozgatott karakterek értetlenül állnak az élet szörnyű kegyetlensége, mi olvasók pedig a sztori logikátlanságai előtt. Ha a történet ilyen lehetetlen konfliktusra épül, hogyan várhatja el tőlünk Kriesberg, hogy komolyan vegyünk a hollywoodi filmes eszköztár egyik legsúlyosabb kliséjét, mikor is a hitvesét vesztett férfi sírva nézi az esküvői videofelvételeken önfeledten kacagó feleségét és önmagát, mindezzel érzelmi kontrasztot teremtve a jelenetben? A szomorú pillanat még nyomorúságosabb lesz, hiszen láthatjuk mi veszett oda. Erre törekedett a Batman Confidential rezidens írója, csakhogy a „Megérted ezeket a jogokat?” című sztori második részében zajló események teljesen súlytalanok, és tétnélküliek. Pedig érdemes lett volna kockáztatni, a jól bevált közhelyek puffogtatása helyett. Bár Gordon és a többi rendőr közt zajló dialógok tartogatnak néhány jó pillanatot, Alfred és Bruce közös jelenete fárasztóan semmitmondó. Meglehet, hogy ők ezt a társalgást talán először folytatták, ez mégsem megoldás arra, hogy az olvasó közel 40 éves katalógust tud elviekben maga mögött, így meglehetősen immunis egy jelenetre, ahol Batman önmagát vádolja az áldozat haláláért, Alfred bölcs szavaival vigasztalni próbálja, végül kibújik a szög a zsákból: Bruce már rég a szüleiről beszél, és el is érkeztünk a kiindulási ponthoz. Nem azt vártam volna Kreisbergtől, hogy találja fel a spanyolviaszt, de legalább ha sablonjelenetekkel dolgozik, a dialógok lehetnének frissek és hatásosak. Ami egyedül élvezetes ebben a 30 oldalnyi vesszőfutásban, az a rabszállítós akciójelenet, ez azonban inkább McDaniel érdeme. Dinamikus, határozott vonalai megadják a lendületet egy jó kis városi ámokfutáshoz. További pozitívum, hogy Stephane Roux ehhez a számhoz is látványos, remek borítót alkotott. Hiába, ilyen dolgoknak is örülnünk kell, ha már a belbecs csalódottságra ad okot. Ahogy Garfield mondta, „a február a hónapok hétfője”. Ha másnak nem is, a latyakos téli hónapban örülhetünk a Confidentialt érintő írócserének.

„Olvasható”

Írta: Andrew Kreisberg
Rajzolta: Scott McDaniel
Borító: Stephane Roux

Oldalak: 1 2 3 4 5