Havi Comics (2009 február)

Rest 2: Mark Powers, a Drafted írójának új minisorozata egy érdekes kérdést vet fel: mi lenne, ha az embernek egyáltalán nem volna szükséges alvásra? A történet szerint egy vállalat kidolgoz egy módszert, ami egy beültetett chip segítségével lehetővé teszi a páciensnek, hogy a hét hét napjában, a nap huszonnégy órájában, akár megszakítás nélkül aktív legyen. A hivatali munkájában kilátástalanul, fáradtan, félholtan robotoló John Barretet egy régi barátja vonja be a még bőven kísérleti stádiumban lévő eljárásba. John némi kiadós habozás és kétkedés után belemegy a dologba, és egy egészen új világ nyílik meg előtte. Hirtelen mindenre lesz ideje, sosem érzi magát fáradnak és álmosnak, óriási sikereket ér el üzletemberként, és a nők körében férfiként is. Persze az ilyen áldások sosem jönnek ár nélkül… John fél év ébrenlét után egy veszélyes játszma kellős közepébe csökken: rájön, hogy ő maga nem csak egy kísérlet része, de egy két lábon járó reklám is, ami így kiváló célpontot nyújt az eljárás titkára vadászó vállalatok számára. Ráadásul belép a képbe még egy korábbi kísérleti alany is, aki beleőrült az ébrenlétbe, és egy rejtélyes nő, akivel hősünk a metrón találkozik, és akinek szintén egy chip van beültetve a tarkójába. Powers elég ráérős tempóban kezdte elmesélni a történet, és ahhoz képest, hogy egy ötrészes miniről van szó, meglehetősen kevés dolog történt az első két füzetben. Ráadásul úgy tűnik, hogy az egész, egyébként ígéretes koncepció két szék közt a pad alá készül esni. A Rest cselekményét fűtő alapötlet két érdekes szinten lenne kivitelezhető: egyrészt személyes szinten, megmutatva, hogy az örök ébrenlét milyen hatással van egy adott ember, a főhős életére, másrészt egy sokkal nagyobb, globális szinten, felvázolva, hogy hogyan változik meg a világ az új találmány hatására. A legjobb persze a kettő együttese volna, csakhogy ehhez egy ötrészes mini nem elég, főleg, ha ilyen ráérősen csordogál. Powers mégis megkísérli bemutatni mindkettőt, így aztán kapunk pár pillanatot John életének megváltozásáról innen, és párat a találmány világra gyakorolható hatásáról onnan, és ezek a pillanatok ugyan meggyőzőek, de összességében az író egyelőre minkét téren csak a felszínt kapargatja. Pedig izgalmas a kérdés, hogy mi történne a világgal alvás nélkül, hogyan módosulnának a szokások, a fogyasztás, mi lenne az energiatartalékokkal, az ásványi anyagok fogyásával, a termeléssel, és mindehhez az élő, lélegző reklám menekülése kellő mennyiségű feszültséggel szolgálhatna. Sajnos ez csak részben valósul meg, de a Rest azért így sem vall kudarcot: élvezetes, olvasmányos, viszonylag érdekes és izgalmas, az alapötlet pedig bőven elég rá, hogy erre a két részre fenntartsa az olvasó figyelmét, és ha a továbbiakban Powers jól összefonja a mostanáig elindított szálakat, akár még egy igazán jó képregényt is kaphatunk. A potenciál megvan benne, és a siker egész biztos nem fog múlni Shawn McManus és Lizzy John gyönyörűen színezett, realisztikus és részletgazdag, helyenként – főleg a mimikák esetében – fantasztikus kifejezőerővel bíró képein sem. (Devils Due Publishing)

Shrapnel: Aristeia Rising 1: Egy korábbi összefoglalóban már ejtettünk szót a Radical Comics egyik nagyszerű, Steve Niles írta képregényéről, most górcső alá veszünk egy másikat is, ami január elején indult el. Már az alkotógárda is egy érdekes vegyesfelvágott. Itt van például a sci-fi író, Nick Sagan, aki, igen, tényleg Carl Sagan fia, és többek közt jó néhány Star Trek epizódból is kivette a részét. Aztán M. Zachary Sherman, aki haditengerész, képregényíró (pl. Star Wars), és speciális effektek elkészítésében is közreműködik a filmiparban (pl. Karib-tenger kalózai, Star Wars). És hogy a kép még színesebb legyen, Mark Long személyében (aki Sagannal együtt az egész képregény ötletgazdája) van még egy olyan alkotó is, aki a számítógépes játékok világából érkezett. A történet a kolonizált, és a Naprendszer bolygóközi konfliktusaiban független Vénuszon játszódik, amit a „Szövetség” be akar vonni hatalma alá – ha kell, hát erővel. Az öntudatos, függetlenségükért megdolgozott, és megharcolt vénusziak persze nem adják be a derekukat ilyen könnyen, ám az ellenség erőivel elbíró hadseregük nem lévén, a normál lakosságra kénytelenek támaszkodni a közelgő háborúban. A helyzetet súlyosbítja, hogy ebben a jövőben kétfajta ember létezik: a genetikailag módosított elit tagjai, és az egyszerű helóták, a két csoport között pedig természetesen állandó ellentétek feszülnek. A főhős Sam, egy múltja elől menekülő, egykor katonaként szolgált fiatal nő, akinek legjobb barátja, egy, a halott nővérének képében megjelenő holografikus program, lépten-nyomon pszichoanalizálja viselkedését. Interjúiban Sherman nem fogta vissza magát, és egy rakás értelmezési lehetőséget ígért szerinte a végzetről, a sorsszerűségről szóló képregényéhez. Nos, a Shrapnel bőven nem ilyen bonyolult, sőt meglehetősen egyszerű. Lesz egy nagy haddelhadd, óriási csatajelenetekkel, és egy vívódó főhőssel, aki először menekülne tovább a harc és önmaga elől, de végül nyilván fegyvert fog majd, hogy tűz alá vegye az agresszorokat. A közhelyszámba menő galaktikus háborút egy X-Men/Gattaca szerű felállás hivatott érdekesebbé tenni, de a képregény végül nem is az ötletek, hanem a kivitelezés miatt működik. Sherman jól vezeti fel a történetet, és bár kerek tíz oldalt elpazarol az elején egy szimulált ütközet bemutatására, ritmusérzéke ezután már jóval kiforrottabbnak tűnik. Sam érdekes karakter, még akkor is, ha a szörnyű múltnál nagyobb sablont nem nagyon lehet egy történet szereplőjének nyakába akasztani. A hologrammal való sajátos, bizarr kapcsolatának, életmódja szomorú körülményeinek köszönhetően válik izgalmassá, és ebből látszik az is, hogy Shermannak azért több van a tarsolyában, mint néhány baromi nagy akciójelenet, amit aztán Bagus Hutomo gyönyörűen sötét festményekben örökíthet meg. Gyönyörű, igen… a képek igazán lenyűgözők, és már egyetlen szál oldal után is olyan sajátos hangulatot teremtenek, ami képes lenne üstökén ragadni, és fogva tartani az olvasót egészen a füzet legvégéig. Képes lenne, ha azok a gyönyörűen sötét festmények legalább csak egy kicsit kevésbé lennének sötétek. Így viszont néha szinte kivehetetlen, hogy éppen mi történik a hatalmas páncélokba bújt katonákkal teli csatatéren, és ebben most a panelelrendezés is az olvasó ellen van, mert kreativitása itt azt jelenti, hogy még meg is nehezíti az éjfekete képek közti kiigazodást. Ez pedig sajnos nem egy olyan tényező, aminek javulására számítani lehet… De a Shrapnel ezzel együtt is megér egy próbát a sci-fi rajongói számára. (Radical Comics)

Oldalak: 1 2 3 4 5