Havi Comics (2009 február)

Guerillas 3: Brahm Revel író-rajzoló határozottan tud valamit. Ha minden igaz, ez még csak a második képregénye egy film adaptálása után, de máris úgy mesél, mint egy tapasztalt profi, akinek kisujjában van a szakma minden csínja-bínja. Hogy miért, arra hamarosan rátérünk, de addig is az alapinformációk: a Guerillas egy kilencrészes minisorozat (dupla hosszúságú részekkel), ami a vietnámi háborúban játszódik, és egy különös kísérlet körül forog. Két német tudós a modern hadviselés fejlesztésén dolgozva arra a következtetésre jutott, hogy egy dzsungelháborúban olyan katonák kellenek az amerikai hadseregnek, akik a leginkább otthon vannak az adott környezetben. Így aztán kitanítottak és kondicionáltak pár csimpánzt, amik onnantól kezdve gránátokkal dobálóznak az ürülékük helyett. A főhős egy John Clayton nevű szerencsétlen balek, aki azért állt be a hadseregbe, mert nem volt más ötlete az életével kapcsolatban, és aki az első lövések eldördülése után egy bucka vagy fa mögé kuporogva várja ki a harc végét – így lesz egyedüli túlélője csapata lemészárlásának, és találkozik össze a csimpánz alakulattal, ami a tesztakcióból megszökve szabadon, felügyelet nélkül garázdálkodik a dzsungelben. Mindez elég furcsa ahhoz, hogy bármit ki lehessen hozni belőle: könnyed kalandot, véres horrort, gonosz szatírát, vidám paródiát. Revel azonban nem fél komolyan venni magát és ötletét, és cselekményvezetésében, stílusában egy klasszikus háborús történetet mesél el, annak minden kellékével, kiegészítve persze a fent említett különlegességgel. A Guerillas fő erénye, hogy képes a géppuskával hadonászó, teljes menetfelszerelésben harcoló csimpánzok koncepcióját fapofával előadni, és elérni az olvasónál, hogy hasonlóképpen zabálja meg az egészet: az író úgy keveri a klasszikus háborús dráma dramaturgiáját a katonacsimpánzok bizarr ötletével, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Revel ügyesen használt, a képekkel sokszor érzelmi-hangulati kontrasztban lévő narrációja, biztos kezű történetvezetése (a képregény makacsul olvastatja magát, izgalmas, érdekes és jól megszerkesztett, nehéz letenni), dinamikához, időzítéshez való csalhatatlan érzéke, és egyáltalán nem utolsósorban, kiváló rajzai gondoskodnak róla, hogy a szituációkat ne érezzük se erőltetettnek, se röhejesnek. A rajzok pedig megérnek egy külön misét: Revel nagyon minimalista stílussal dolgozik, sok-sok közelképpel, teljesen elnagyolt hátterekkel, mindössze pár vonásból álló (és mégis hiteles, kifejező, de nem rajzfilmszerűen eltúlzott) arcokkal, fekete-fehérben. A csimpánzokat fantasztikusan, anatómiai pontossággal, tökéletesen autentikusan ábrázolja, és ennek nem kis szerepe van abban, hogy komolyan tudjuk venni a történetet. A miniből még hat rész van hátra, úgyhogy Revelnek bőven van ideje kiaknázni a benne rejlő lehetőséget, főleg a főhős és a csimpánzok kapcsolatát illetően, ami eddig is az egész sorozat sava-borság adta (John bizarr álma a harmadik rész elején a történet egyik nagy csúcspontja). Engem bizony meggyőztek róla, hogy továbbra is figyelemmel kell követnem ezt a képregényt. (Image)

Incognito 1: És ahogy ígértem, itt az Incognito című minisorozat első része, ami ideiglenesen kivonja a forgalomból a Criminalt – amihez egyébként rendkívül hasonló stílust képvisel. A nagy különbség, hogy Ed Brubaker a realisztikus noirtól a ponyvaelemekkel feldúsított bűnügyi szuperhős-történet felé tendált, ahogy tette azt annak idején a kiváló Sleeperrel. A füzet végén található utószóból kiderül, hogy az író eredetileg a klasszikus ponyvák (Doc Savage, Az árnyék) hangulatát próbálta megidézni, és ez többé-kevésbé sikerült is neki. Az Incognito főhőse egy egykori szupergonosz, Zack Overkill, akit azóta elhunyt ikertestvérével együtt kémcsövekben „turbózott fel” egy őrült tudós. Zack aztán kénytelen volt beárulni és a halálsorra küldeni főnökét, amiért cserébe tanúvédelmet kapott. Ez ebben a világban annyit jelent, hogy különleges képességeit drogok segítségével elnyomják, és új néven kilökik a társadalomba, hogy próbáljon dolgozni, barátokat szerezni, és beilleszkedni a normális emberek világába, akiknek a kormány fedősztorijainak hála fogalmuk sincs róla, hogy a világban szuperképességű emberek tombolnak. Zack persze nem csak, hogy halálra unja magát új életében, de undorodik is tőle. A többi ember fölött állónak érzi magát, akire a társadalom szabályai nem vonatkoznak, hogyan is tudna hát beilleszkedni? Kétségbeesésében drogokhoz nyúl, amiknek váratlan mellékhatásuk az lesz, hogy hatástalanítják a képességeit elnyomó szereket. Zack újra jelmezbe bújuk, és nyakába veszi a várost, nem azért, hogy bűnt kövessen el, csak hogy végre ismét érezze: él. Ezzel azonban felhívja magára pár régi ismerőse figyelmét. Aki olvassa a Criminalt (és aki nem, az azonnal kezdjen hozzá), az tudja, hogy mire számíthat. Brubaker a kortárs írók egyik legügyesebbike, ha hamisítatlan noir-atmoszféra megteremtéséről van szó. Módszereit más ismerjük, így úgy tűnhet, mintha csak csuklóból, rutinból vágná megint elénk a sajátos hangulatú narrációt, és a bűnös lelkű főhőst, aki nem „jó”, legfeljebb csak a „kisebbik rossz”, de ha figyelmesen végigolvassuk a képregényt, rögtön látjuk, hogy ez megint olyan mesterien van összerakva, mind a karaktereket, mind a történetet illetően, hogy azt tanítani kellene. Tökéletesen keverednek a ponyva, a szuperhős és a noir zsáner elemei, mintha csak eleve egymásnak teremtették volna őket, és Brubaker történetmesélése is első osztályú. Folyamatosan keveri a múltat és a jelent, aminek segítségével mindig a megfelelő pillanatban képes új információt adagolni a sztorihoz, és ezt mindenféle erőlködés, öncélúság nélkül, a lehető legtermészetesebb módon teszi, úgy, hogy a cselekmény az idősíkváltások ellenére is mindig előre halad, szinte nincs is olyan érzésünk, hogy épp egy flashbacket olvasunk. Sean Phillips szintén hozza a tőle elvárható, magas színvonalat, amivel tökéletesen kiegészíti a képregény hangulatát (állandó színezőjük, Val Staples nemkülönben, lásd a gyönyörű sikátoros bunyót). A stílus tehát minden szempontból fantasztikusan eltalált, a történetben pedig nagy lehetőségek rejlenek: a következő számban jön a nagy gonosz (akit mellesleg Fekete Halálnak hívnak), aztán lesz egy femme fatale-unk is, aki nélkül nem létezik igazi noir. Szóval minden a helyén van, és bár mielőbb vissza akarom kapni a Criminalt, már most sajnálom azt is, hogy az Incognito csak egy ötrészes minisorozat lesz. (Persze sosem lehet tudni, mivé növi ki magát: az első szám pár nap alatt elfogyott, minthogy sokkal nagyobb sikert aratott, mint arra a készítők és a kiadó számítottak). (Icon)

Jack of Fables 29-30: A mesehősök „fogolytáborát”, ahonnan Jack a sorozat elején megszökött, majd most visszatért segíteni, egy eddigi fogvatartójuknál is nagyobb veszélyt jelentő ellenség, a Bookburner támadja meg, aki ki akarja törölni a létezésből a meselényeket. Mint a sorozatban általában, egy ilyen veszedelmet is humoros oldalról közelítenek meg az írók, a főhős végig ironikus gondolatokkal kommentálja az eseményeket, a harc pedig a résztvevők abszurditása miatt tér el egy hagyományos csatától. A Fables-ben is hasonló megjelenés után, a 20-as számok környékén került sor az első igazán nagy összecsapásra, a March of the Wooden Soldiers-re, itt is ezt a receptet követi Willingham és Sturges. A társírók igazán szabadon engedték a fantáziájukat, minden rendű és rangú meselény és nem meselény csap össze egy hatalmas forgatagban, aminek a Golden Boughs ostroma szolgáltatja az okot. Benne vagyunk a télben és a képregény hűen követi a valós évszakot, ami nem mindig esik meg, de most hólepte táj a csatatér, amin a legkülönbözőbb lények vetik bele magukat a harcba. Van itt hegyeket dobáló óriás Paul Bunyan, repülő disznók, zsákemberek –akikről végre megtudjuk, mit rejtenek-, aranytigris, indiánok, robotmedvék, gépfegyveres literalok, szőnyegbombázó fogtündérek, tábornoki egyenruhás Jack, életre kelt őrtornyok és erdők, knifejohnok, duplázó varjak, gyáva „Alice csodaországban” szereplők és a „moose that likes to drink juice”.

Ez utóbbiból is látszik, hogy ebben a sorozatban, nagy testvérével ellentétben, sokkal gyakoribbak az európai olvasónak obskurusabb vagy az amerikai folklórban, mondókákban kevésbé jártasaknak, ismeretlen figurák. Garynek, Jack örök sidekickjének a kiborulása és az erejének elszabadulása érthető, ha a személyiségéből indulunk ki, de azt gondolom egy eddig névtelen ismerős halálánál hihetőbb ok is szolgálhatott volna kiváltó indokként, mert így nem igazán érzi át az olvasó, miért is olyan nagy megrázkódtatás ez neki. Hacsak nem gondolja azt mögé, hogy ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban, mert azért láthattuk a benne felgyülemlő feszültséget korábban is, dühkitörés formájában. Emellett a néhol drámai, de leginkább sziporkázó összecsapás mellett fontos felfedezést is teszünk a fable-ök eredetével, illetve a literalok szerepével kapcsolatban. Egy hangulatos visszaemlékezésben sokat megtudunk a Golden Boughs kezdeteiről. A fogvatartottak pedig visszanyerik emlékezetüket –igencsak stílusos formában-, ami biztosak lehetünk benne, komoly hatással lesz nem csak a Jackre, hanem a fősorozatra is. Az alcímek itt is tükrözik a csatára vonatkozó elsődleges jelentésen túl a másodikat, azaz, hogy a könyvek kulcsfontosságúak.

A 30. rész első felét Tony Akins rajzolta szokás szerint, a második felét viszont Russ Braun, de alig látni változást, elég hasonló a stílusuk, a kihúzónak és szinezőnek köszönhetően is. Mindenesetre a csata nagyjelenetei, mint Gary animálórohama vagy Paul Bunyan és a Fehér Ház-másolatnak beillő főkönyvtár (igen, a könyvtárépület kel életre és harcol) összecsapása kellően epikus és dinamikus, lendületesek a rajzok. A cliffhanger Gary-vel kapcsolatban hagyhat minket izgulni. (Vertigo)
geomailer

Oldalak: 1 2 3 4 5