Havi Comics (2009 február)

Spawn 187-188: Átesett az új Spawn a tűzkeresztségen. Átvitt és fizikai értelemben is, mivel az új hordozó most alakult át először teljesen Spawnná és vett részt egy harcban és fizikailag is, mivel egy kórháztűzből menekült. A képregények és egyéb fiktív történetek is gyakran élnek a Tűzkeresztség címmel, itt is adta volna magát, valamilyen érthetetlen okból azonban Végjáték (Endgame) a most zajló sztorivonal címe, ami meglehetősen fura választás egy irányváltás nyitótörténetének. A borítók, mint sokszor a Spawnban, nem sokat árulnak el a tartalomról, nem úgy, mint a Fablesnél, viszont letisztultak, általában egy színnel operálnak, ami figyelemfelkeltő. A belső rajzok is a korábban említett, megszokott sötét, monokróm-közeli stílust hozzák, ami egy ilyen témájú képregénynél nem hátrány. Mondjuk az elvileg szőke főszereplő konzekvensen barna hajúnak néz ki, annyira sötét árnyalatúak a rajzok. Még újabb szereplőket, egyre nagyobb gárdát alkalmaz Todd McFarlane és Brian Holguin, ami hosszútávú tervekre vall. Biztos recepthez nyúlnak, mikor a tv-sorozatoknál is gyakran használt orvosokat, rendőröket, tűzoltókat, újságírókat, megbecsülésnek örvendő vagy felelősségteljes szakmákat emelnek a történetbe, akik nem mellékesen előbbre viszik a cselekményt is. A panelek és a tűzoltóakció hihetőek, a Spawnná alakulás hatásos, jól megkomponált, de egyelőre még nem tudatos az átváltozás, Jim, az új hordozó nem érti, mi folyik vele, de az új Spawn csakúgy brutális, ha még nem jobban, mint Al Simmonsként. Közben a háttérből irányító titokzatos valakiről újabb infokat tudunk meg, mi köze a kórházhoz és hogy miért is kell neki Spawn. Ezeken az oldalakon lángoló barátunk üldözi a főhőst, meglehetősen közhelyes dialógusok közepette, ez a szereplő lóg ki leginkább a többi karakter közül, nem a képességével, hanem egysíkú ábrázolásával.

A 187. füzet legnagyobb részét kitevő tűzoltás, mentés elég életszerű, kicsit olyan, mintha egy „Harmadik műszak” vagy „Ments meg” epizódot néznénk. Nem is tévedünk nagyot, mert McFarlane egy filmhez hasonlítja a mostani történetszálat a levrovban. Csakhogy míg egy filmet általában egyszerre néz meg az ember, ez csak tpb-ben érheti el azt a hatást, itt minden egyes füzetnek is nyújtania kell valamit, hiába áll majd össze egy nagy egésszé a szándék szerint. Ezért egy comic bookot nem lehet filmhez hasonlítani, csak tv-sorozathoz, míg inkább a graphic novel a film analógiája.Ami a rész talán legnagyobb pozitívuma, hogy visszatértek a még a sorozat legelején megismert híradós arcok tv-kommentárjai és nemcsak akárkik, hanem pont ugyanazok a bemondók. Nevezhetjük nosztalgiának is, de szerintem akkor is működött és most is, mivel érdekes háttérinformációkat csepegtetnek a történettel kapcsolatban és a terrorveszéllyel rémisztgetés sem késik egyikükön szájából.

A 188. részben a különböző nyomozási valamint kórházi szálakat követjük nyomon. Violator csupán 2 oldal stílusos szereplést kap, de az karakterhű, emellett főleg dialógusokkal telik a rész, az előző akciódús füzet után ez egy nyugisabb. Jim és Sara kerül kicsit közelebb, a férfi pedig folyamatosan küzd a Spawn okozta rémálmokkal, a tettével és a rátörő átalakulási rohamokkal. Az utolsó oldal alján pedig igazi ínyencség várja a rajongókat, visszatér a „Spawn-stopper”. Ha jól látom, most nulláról kezd felfele számolni. Allel kapcsolatban Todd véleménye pedig a levrovat alapján az, hogy végleg halott, nem tér vissza, tehát a változást véglegesnek szánja. Hát majd meglátjuk. (Image)
geomailer

The Sword 14: A Luna fivérek képtelenek csalódást okozni. Modern akció-kaland-fantasy és szuperhős(szerű) történetük változatlan lendülettel és kreativitással robog tovább, pedig az egésznek egy olyan történet képezi alapját, amit nagy jóindulattal sem nevezhetünk eredetinek, de még csak nagyon érdekesnek sem. Dara Brighton szüleit brutálisan meggyilkolta három természetfeletti képességekkel rendelkező testvér. Az eredetileg deréktól lefelé béna lány ezután rájött, hogy apja csaknem négyezer éves, és egy nagyhatalmú kard birtokosa volt, mely kard speciális erőkkel ruházza fel viselőjét, és az egyetlen, ami képes megsebezni a három szinte isteni hatalommal bíró gyilkost. Dara, akit közben a rendőrség is üldöz, barátnőjével, és egy, az ügybe keveredett peches fickóval elindul, hogy bosszút álljon szülei halálán. A 13. résszel elkezdődött a The Sword harmadik sztorija (összesen nagyjából 24 részre számíthatunk), a másodikban (Water) Dara már megölte a triumvirátus egyik tagját, Zakrost, aki a vizet uralta és manipulálta. Lunáék az első hat számmal vezették be a sztorit, elmesélték, mi miért történt, és fog történni, onnantól kezdve pedig az akcióé a terep: a Waternek nagyjából a fele egyetlen hosszú harcjelenet volt, amiben Zakros és Dara csaptak össze, és amiben Lunáék alaposan kiélhették kreativitásukat. A két, óriási hatalommal bíró szereplő küzdelme hihetetlenül dinamikus, epikus és ötletes volt, és olyan mesterien felépített, hogy az még a legnagyobbaknak is becsületére válhatna. Ebben a harmadik sztoriban Dara a második testvér, a földnek parancsoló Knossos után megy, aki képességét drogok előállítására használja, és ezzel a mexikói alvilág fejévé vált. Lunáék pofonegyszerű dramaturgiát használnak: Dara egyenként meglátogatja ellenségeit, és elbánik velük. Meglepetést, fordulatot a jelenlegi állás szerint csak a testvérek titokzatos apja rejthet magában, akinek azonban még puszta létezése is kérdéses (nem kizárt ugyanis, hogy csak Knossos képzeletében él). Addig is Lunáék célja a jelek szerint az, hogy ebből az adott, pofonegyszerű dramaturgiából kihozzák a legtöbbet. Az első testvér elleni küzdelem szemtől szemben, totális pusztítást maga után vonva, látványosan, különösebb bonyodalmak nélkül telt, most viszont Dara már azelőtt elveszti kardját, hogy Knossos közelébe jutna – a fegyver egyik embere kezébe kerül, aki megérzi hatalmát, és persze magáénak akarja. A felállás máris változik, a játszmába belekeveredik egy harmadik szereplő, akinek semmi köze a főhős és ellenségének harcához, ami azonban ezzel csak izgalmasabbá és kiszámíthatatlanabbá válik. Normál esetben kételyeim lennének, hogy egy ilyen „a főhős sztorinként levadászik egyet családja gyilkosai közül” koncepció kihúzható két évig az érdeklődés enyhülése nélkül, de Lunáék vannak olyan rutinos és furfangos mesélők, hogy ezeket a kételyeket félretegyem. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy történetük szuper akciókkal és rendíthetetlen dinamikával szolgál, hanem arról is, hogy a halhatatlanok és a hatalmas erejű kard ellenére a karakterekkel teljesen a földön maradnak (ahogy tették azt a Girls esetében is). Mindenkinek természetes, logikus reakciói vannak, amiket intelligens, valóságszagú dialógusokban vitatnak meg egymással, semmiféle túlzással és öncélú coolsággal nem találkozunk. A rajzok pedig olyanok, amilyeneket Lunáéktól megszokhattunk: aki egyetlen füzetet látott tőlük, az mindent látott tőlük. Elég sajátos, és kissé furcsa stílusuk van, amihez eleinte hozzá kell szokni (főleg a nagyon hasonló arcok miatt), de ha az sikerül, akkor nehéz kivonni magunkat a szereplők mimikájának, az egyszerű, de roppant hatásos panelkezelésnek és a látható lelkesedéssel rajzolt, lendületes akcióknak a hatása alól. (Image)

Oldalak: 1 2 3 4 5