Havi Comics (2009 február)

Kick-Ass 5: Az Icon a Marvel alkiadója, ahogy a Vertigo a DC-é, így Mark Millar tavaly indult sorozatáról (amiből már forgatják is a filmadaptációt) eddig a Heti Marvel keretei közt esett szó – de ahogy a Vertigo, úgy az Icon kiadványai is sokkal inkább tartoznak ide, mint a két comicóriás saját szuperhős univerzumáról szóló összefoglalókba, úgyhogy mostantól kezdve ezek a képregények a Havi Comicsban kerülnek kitárgyalásra. Aki a marveles cikkeket nem, de ezt követi, annak egy rövid ismertető: főhősünk egy középiskolás, szemüveges, nyomi kis lúzer, aki egyszercsak úgy dönt, hogy ő márpedig szuperhős lesz. Persze itt nem a Marvel Univerzumban vagyunk, hanem a „való világban”, úgyhogy első portyája alkalmával úgy istenesen kiverik belőle a szart, aztán amikor fél év kórházi kezelés után makacsul visszatér az utcákra, néhány ott bóklászó csaj mutogatós perverznek nézi. Végül mégiscsak sikerül elpáholnia néhány rosszfiút, az erről készült felvétel pedig egyenesen megy a youtube-ra, úgyhogy hősünkből tényleg hős válik – aztán felbukkan egy jelmezes kardozó kislány, aki lemészárol egy egész bandát, és kissé felkavarja az állóvizet. Ennyiből is látható, hogy Millar egy eszméletlenül gonosz humorú szuperhős-szatírát ír, ami lépten-nyomon kiröhögi a zsáner összes kliséjét a háztetőkön ugrálásoktól a jelmezekig, és ezt sokkal kevésbé görcsösen teszi, mint ahogy gondolnánk. De ami a legjobb benne, hogy Millar nem merül el az öncélú kifigurázásban, hanem határozottan, öntudatosan viszi előre a képregényt, minden számmal egy újabb kanyart iktatva be, mindig egy újabb elemmel gazdagítva a történetet. Hősünk először balek volt, aztán hős lett, aztán kiderült, hogy vannak mások is a „szakmában”, most pedig összeáll egyik rajongójával és követőjével, aki szintén jelmezt húzott magára – bizony, itt a Kick Ass első szuperhős team-upja, és a záró oldal tanulsága szerint messze nem az utolsó. Vagyis Millar végre úgy tud eszméletlenül cool lenni, hogy közben tényleg odafigyel a történetre és a karakterekre is – bizony nem volt mindig egyértelmű, hogy megvan benne erre a potenciál, de mindenesetre határozottan jó látni, hogy kihasználja. A Kick-Ass valóban menő, vicces, fordulatos és pokolian szórakoztató, és színvonalát csak emelik John Romita Jr. sajátos, szögletes vonásai, amik egy klasszikus szuperhőstörténetben nem mindig festenek jól, itt viszont tökéletesen megállják a helyüket. (Icon)

Mysterius the Unfathomable 1: Jeff Parker egy azon megbízható írók közül, akikre mindig, minden körülmények közt érdemes odafigyelni. Bár még egyetlen képregényével sem rengette meg a földet, művei mindig roppant kellemesek, szórakoztatóak, szellemesek és ötletesek. Legújabb, Wildstormnál indult minisorozata sem kivétel, bár az is igaz, hogy olvastunk már tőle ennél sokkal jobbat is. A történet középpontjában egy mágus, a rejtélyes Mysterius áll, na és egy Ella nevű újságíró, aki cikket készül írni a férfiról. Mysterius persze nem egészen az a fajta ember, amilyenre az olvasó számít: piros orrú, pocakos, ódivatú és kissé hanyag, link szoknyavadász, aki hol komolyan, hol félvállról veszi a mágiát, és a körülötte zajló eseményeket úgy általában. És ami azt illeti, ennél sokkal több egyelőre nem is derül ki róla, ahogy a történet sem igazán indul még be, inkább csak afféle felvezetést láthatunk – kicsit olyan érzés volt olvasni ezt a képregényt, mintha egy nulladik szám lenne. Három lehetséges történetszálat lebeget meg előttünk Parker: az egyik lényege, hogy Ellában megvan a kapacitás, hogy egy „delfi”, vagyis Mysterius segédje legyen, a másikban egy üzletember keresi meg különös hősünket, hogy az segítsen neki megszabadulni egy bizarr átoktól, a harmadikban pedig a pokolban hagyja egy kliens lelkét egy ostoba kételkedő miatt félresikerült szeánsz következtében. Bár ez utóbbi lehet, hogy csak egy bevezető érdekesség, és nem válik majd ténylegesen a cselekmény részévé. Szóval Parker nem tesz mást, mint hogy bemutatja a fontosabb karaktereket, és szépen felvázolja a világot, amiben léteznek – és ami azt illeti, mindkét téren jól teljesít, de egyikben sem igazán kiemelkedően. A legjobban a főhős karakterét sikerült elkapnia, és ha valahol, hát itt akár még nagy dolgokra is lehet kilátás, Mysterius figurája ugyanis roppant szórakoztató: vicces, rejtélyes, egyszerre bölcs és komikus – és mindez már külső megjelenésén is látszik. Mert ezt a sorozatot egyelőre nem is Parker, hanem a rajzoló, Tom Fowler miatt érdemes olvasni: rajzfilmszerű, karikatúra stílusú rajzai egy egészen új, parodisztikus réteget vonnak a képregényre, egymás mellett fér meg bennük a viszonylagos komolyság, és az állandó komikum, és itt pontosan erre van szükség. A szeánszjelenet például minden szempontból fantasztikusan sikerült, a másvilági túra három oldala rendkívül hatásos. Most már csak a történetnek kellene kicsit felpörögnie, illetve több humornak kellene megtöltenie a dialógusokat és a szituációkat – mert ez így eddig csak szimplán jó, holott ennél több lehetőség rejlik a sztoriban. (Wildstorm)

Northlanders 13: A Cross + the Hammer Brian Wood harmadik vikinges (illetve a vikingekhez valamilyen módon kapcsolódó) története a Vertigónál megjelenő Northlanders cím alatt, ami egymástól független sztorikat mesél el az említett témában. Ezúttal 1014-ben járunk, Franciaországban, ami a megszálló viking erők önkényuralma alatt sínylődik. A viking király megbízásából egy Ragnar nevű nyomozó és katona egy kisebb sereget vezetve jár a nyomában egy Magnus nevű férfinak, aki lányával, Brigiddel fáradhatatlanul járja a vidéket, és kegyetlenül öldösi a megszálló seregek katonáit. Ragnar szemében Magnus egy bosszantó kellemetlenségből lassan kinövi magát egy komoly és veszélyes ellenséggé, akit a tapasztalt nyomozó képtelen bekategorizálni. Nem őrült, mert ahhoz túl módszeres, nem egy egyszerű paraszt vagy közember, mert ahhoz túl profi gyilkos, és nem katona, mert ahhoz túl jelentéktelen és személyes a harca. És miközben a hajsza minden eredmény nélkül folyik tovább, a hullák száma pedig csak gyarapodik, kitörni készül a clontarfi csata, amiben Brian Boru seregei végül legyőzik a vikingeket, és kiűzik őket az országból, véget vetve a megszállásnak. Wood tehát egy személyes történetet mesél el, egy nagy, Írország szempontjából meghatározó történelmi eseménnyel a háttérben. Érdekes, hogy a sztori főhőse Magnus, viszont az eseményeket Ragnar meséli el, méghozzá a királyának írt levelein keresztül. Ráadásul Magnus indítékait még három rész után is homály fedi: érezhetően többről van itt szó, mint a megszálló idegenek elleni küzdelemről, véres, kíméletlen harca, amibe akarva-akaratlanul belerángatta sebeit ápoló fiatal lányát is, mélységesen személyesnek tűnik, vagyis vélhetően bosszú van a dologban (ami alighanem feleségéhez köthető). Hogy ez mennyire így van, azt kiválóan demonstrálja ez a rész, amiben Magnus lemészárol egy északi családot, miután azt hiszi, lányát is elvesztette. A sztori legérdekesebb aspektusa – ha Wood jól játssza ki – innentől kezdve annak bemutatása lehet, hogy mi játszódik le a főszereplőben, és miért. Hiszen a szituáció felvázolásán már túlvagyunk, ahogy Magnus és Ragnar első összecsapásán is, a fináléig pedig még bőven van idő, amit remélhetőleg nem csak akcióval akar kitölteni az író. És érdekes lehet még Ragnar helyzete is, aki a clontarfi csata után magára marad majd egy országban, ami nem az övék többé – Wood első Northlanders sztorijából pedig már megtanultuk, hogy a szerző nem fél szokatlan, meglepő módon befejezni egy történetet, így határozottan kíváncsi vagyok rá, hogy hová tart a Cross + the Hammerrel. A rajzokért Ryan Kelly felelt, aki viszont eléggé átlagos munkát végzett. Panelkezelése rutinos, de nem túl kreatív, emberalakjai robosztusak, arcai kissé elnagyoltak, mimikái egyhangúak – szerencsére Dave McCaig színei sokat javítanak az összképeken, és azért néha Kelly is kitesz magáért (például amikor Wood nagyobb teret hagy neki, és csak képek segítségével mutatja meg az északi család lemészárlásának következményeit). (Vertigo)

Oldalak: 1 2 3 4 5