X-Men: Az eljövendő múlt napjai

2023-ra az emberi civilizációból nem marad más, csak egy hatalmas romhalmaz. A városok kiürültek, a felhőkarcolók közepén jókora lyukak tátongnak, tisztességesen karbantartva egyedül a futurisztikus haláltáborokat tartják. Ezért az állapotért egy elszabadult kísérleti fegyver, az Őrrobot a felelős, amit mutánsok levadászására hoztak létre, hogy aztán az emberek zömét is likvidálja, biztos, ami biztos alapon.

A jövőbeli Őrrobot már csak távolról emlékeztet hetvenes évekbeli – vagy a képregényekben is látható – prototípusára: arctalan, szenvtelen gyilkoló gép, ami alkalmazkodni tud a mutáns képességekhez. A képregényekben még volt annyi udvariasság ezekben a szerkezetekben, hogy „célpont bemérve” vagy „pusztíts” tőmondatokkal figyelmeztessék áldozataikat arról, hogy itt most mészárlás lesz, kérem alássan, filmbeli változatuk azonban minden emberi jellemvonás nélkül teszi a dolgát kérlelhetetlenül.

Már az első akciójelenetben kiderül, hogy az Őrrobotok komolyan veszik a munkájukat, és nem azért támadnak hőseinkre, hogy azok egy laza kézmozdulattal visszaverjék ellenfeleiket. Még szerencse, hogy az eltelt filmek során Kitty Pryde valahogy képessé vált arra, hogy mások tudatát visszaküldje a múltba, így az egyik tag még a támadás előtt figyelmeztetheti a társaságot. Ezt az adottságot persze egy szóval nem magyarázzák, pedig mibe telne egy félmondat, hogy „Kitty nemcsak térben képes fáziseltolódást létrehozni, hanem időben is”?

De kicsire ne adjunk, a maradék túlélők sem teszik, akik hamarosan Magnetóval, Xavier professzorral, Viharral és mindenki kedvenc kanadai mutánsával, Logannel egészülnek ki egy kínai kolostorban. A terv ugyanis az, hogy visszaküldik Logan tudatát 1973-ba, amikor az Őrrobotok megalkotóját, Bolivar Traskot egy bosszúszomjas mutáns elteszi láb alól, és így mintegy igazolja a program létjogosultságát.

Ezt kell megakadályoznia hősünknek az akkori gárda segítségével. A helyzetét azonban megnehezíti, hogy a Professzor egy szer rabja, Magneto börtönben, az X-men az egy szem Bestiára erodálódott le, a mutáns merénylő pedig nem más, mint Mystique, aki társai halála miatt akar bosszút állni a tudóson, akit nem az őrület, sokkal inkább a pénz, a hírnév és az a naiv hit motivál, hogy végre valahára sikerül egyesíteni az emberiséget. A filmnek tehát nincs egyértelműen gonosz karaktere, és ez így is van rendjén, elvégre az alapvető dilemma mégis csak az, hogy mi mennyire vagyunk felelősek a történelem hibáiért, és képesek vagyunk-e helyrehozni azokat?

A történet két idősíkon játszódik: 2023 komor világában mindig éjszaka honol, míg 1973 világa színes, giccses, emberi, ahol megfér a visszafogott humor, legyen szó párbeszédekről, vagy mutánsképességekről. Apropó, képességek: a film egyik meglepetése Higanyszál, akihez az egyik legemlékezetesebb jelenet is fűződik. Singerék zseniálisan mutatják be a figurát, akinek számára egy pillanat egy örökkévalósággal ér fel. Ugyanilyen ötletesen használják ki Blink/Csillám térkapu-nyitó adottságát, de ütősre sikerült Napfolt is, és úgy egyáltalán a képességek kombinálására sem lehet panaszunk (egyedül Vihartól vártam volna egy kicsivel többet, példának okáért lássuk gömbvillámot idézni, de annyi baj legyen). Emellett végre valahára eltalálták Bestia mozgáskultúráját is.

Azonban akciók ide, látványorgia oda, a film mégis a karakterekre teszi a hangsúlyt, közülük is elsősorban a Professzorra, Magnetóra és Mystique-re. Jó látni, hogy Logan végre valahára hagyja érvényesülni a többieket. Emellett nem is emlékszem, hogy hallottam volna már egy szórakoztató filmben szebb és őszintébb dicsőítését az együttérzésnek.

Az X-men: Az eljövendő múlt napjai nem akar Bosszúállók vagy Sötét Lovag lenni, hanem a saját útját járja, és azt ötvözi, amik Az elsőkben és a második filmben működtek. Nemcsak képregényrajongóknak kötelező.