Epicline #9 (kritika)

Hát túlélte az első évadot az Epicline, sőt díjazott képregénnyé vált. Sajnos a kilencedik szám szerkesztői szerénység okán hallgat Tálosi András aka Spuri Korcsmáros Pál-díjáról, de legalább a két 5Panelses Alfabétával eldicsekszik a beharangozóban. Ez a furcsa szelekció egyből elgondolkodtatott: mennyire marketingolható (ha létezik ilyen szó) ma Magyarországon egy képregénydíj? Kell-e szerénynek lenni vele kapcsolatban? Mennyire egy réteg önmagának szóló vállveregetése mind a két képregénydíj, és mennyire használható fel arra, hogy növelje a díjazottak munkáinak ismertségét, neadjisten eladásait? Nem tudom a választ… de az ötletekre kíváncsi vagyok.

Túlélte az első évadot az Epicline – a lap bevezetőjéből úgy tűnik, ezen ők maguk is meglepődtek. Az internet egyből megtelt kérdőívekkel, véleményekkel, és tervekkel: jön az anyatejről való leválasztás és az egyénileg boldogulás időszaka. Az még nehezebb lesz.

Úgy vélem, szükséges is, hogy strukturálisan újragondolja a csapat a lapot, hiszen ez a legutóbbi lapszám is két olyan történetet foglal magába, melyek kevéssé illenek egymáshoz mind vizuálisan, mind a cselekmény komolysága, mind a megcélzott közönség szempontjából.

A Fekete Hollótól ismét elakad az ember lélegzete: a történet (írta Spuri of korz) jó sodrású, érdekes, és valóban egy letűnt kor letűnt helyszínein játszódik (kolostor, Opera). Természetesen van cliffhanger és csattanó, de ezt az epizódot nem csak ezért jó olvasni. Vári Tamás messziről felismerhető rajzai, dinamikus oldalszerkezetek és nézőpontváltások kiváló színezéssel egészülnek ki (Vadas Máté). Színileg az egész epizód harmonikus egységben van tartva, öröm nézni: okkerek és barnák, ragyogó arany, szürke, na és persze fekete-fehér.

A Vadregény, melyet a lineális sorrendben haladó olvasó szükségszerűen A Fekete Holló  után olvas és ezért ahhoz viszonyít, nagyon rosszul jön ki abból a szerencsétlen helyzetből, hogy második képregényként került a magazinba. A Vadregény élénk színekkel operál, ami hatalmas kontraszt az első történethez képest. Természetesen ennek az az oka, hogy a Vadregény fiatalabb korosztályt céloz meg: mesésebb, állathősöket szerepeltet, és bár van benne tudományos fantasztikum (rejtélyes emberállatkísérletek), az ugyanabban a stílusban jelenik meg, mint a gyerekek cívódása az édességboltban, ezért valamennyit szükségszerűen veszít a fantasztikusságából. Mindezzel nem is lenne baj, ha nem A Fekete Holló után olvasnánk – és néznénk – a sztorit. A Busókkal párosítva mindez remekül működne.

Ami viszont így is remekül működik a Vadregényben, az az oldalnak három hasábra osztása: Spuri (írói és rajzolói minőségében) többször alkalmazza ezt a fogást, amely kiválóan alkalmas arra, hogy megakassza az olvasás ritmusát, kizökkentse a történetet mind kellemesen csordogáló idősíkjából, mind a krémszínű vagy szürke terek monotóniájából. Három elnyújtott hasáb három helyszín, három mozzanat, három reakció ábrázolására és összehasonlítására – akár a sorozat védjegye is lehetne.

Szép Eszter