Beregi Ádám csak a fiáért indul az óvodába, amikor az egész világon kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a semmiből, új értelmet adva a forgalmi dugónak. Egykor az időutazókban volt annyi tapintat, hogy elvegyüljenek, lehetőleg ne változtassák meg a múltat – már ha nem létfontosságú –, és egyáltalán, legfeljebb azzal hívják fel magukra a figyelmüket, hogy a boltban a két deka párizsi mellé azt is megkérdik, hogy milyen évet írunk éppen. De azok az időutazók többnyire magányos farkasok voltak, akik sokszor fontos küldetésben jártak el. Itt és most azonban egy csorda időturista özönli el jelenünket, akik azért ünneplik meg e jelenes pillanatot, mert nincs jobb dolguk.
Ugyanis ezen a napon – 2021. november 5-én – bekapcsolják az első időgépet. A feltaláló, Neil Jarrison, a kibírhatatlan zseni mintapéldánya: mogorva különc, aki hamarabb ért meg egy tíz ismeretlenes kvantumegyenletet, minthogy kitalálja, konkrétan mi is a baja annak a személynek, akinek éppen a lábára ejtette a bőröndjét. Ráadásul mindent olyan szinten túlcukroz, hogy nem is értem, hogyan bírja a hasnyálmirigye. Természetesen a nagybetűs Tudomány érdekében alkotja meg az időgépet, az egyenletből természetesen csak az embereket hagyja ki, akik akkor használják a szerkezetet, amikor tudják, még ha éppen kezdeni nem is tudnak mit vele.
Általában az időutazás feltalálásának következményeként létrehoznak egy, az időfolyamot felügyelő járőrszervezetet. Kísérlet erre itt is történik, de a klasszikus értelemben vett időrendőrök igen hamar tehetetlennek bizonyulnak, az őket kiegészítő, majd helyettesítő téridőn-kívüli érdekeltségek – rögtön kettő – pedig nem kimondottan törik magukat azért, hogy óvják a történelem menetét. Ehelyett inkább kiemelnek hasznosnak ítélt találmányokat a kései korokból, meg egyébként próbálnak megakadályozni egy katasztrófát, csak éppen a nagyhatalmú szervezetekre jellemzően kevés sikerrel.
E két mesterségesen létrehozott dimenziót Entrópiának és Haugennek hívják. Mindkettő élén másodgenerációs tudóscsemeték állnak, a szigorú Dr. Wenonah Joyce és a karizmatikus Donald Haugen, akik csak a technikai áttöréseket öröklik szüleiktől, a zsenialitást nem. Haugen – ejtsd: ha-ugen – egyébként persze az apja tiszteletére keresztelte el saját dimenzióját, mert hát csak egy nárcisztikus szociopata nevezne el magáról egy egész univerzumot.
A karakterek kerekre, élőre sikeredtek, a történet pedig csordultig tele fordulatokkal, így a cselekményről mesélni nem is lehet komoly spoilerezés nélkül, emellett minden oldalra jut vagy tíz ötlet. Igazából sokak számára ez lehet egyben a regény egyetlen hátránya is – olyan szinten tömény, hogy a boltban kovászos uborkával árulnám. Persze ez szándékos, elvégre bár a regényben a feltalálás napjától számítva lehet a jövőbe utazni, a jövő voltaképpen maga jön házhoz, pedig senki nem hívta.
Így hát nem egyedül hősünk válik elveszetté ebben az új világban, hanem mindenki más: anyagteremtő gépek, higanypáncélok, intelligens házakat építő nanorobotok, ezek mind-mind úgy robbantak bele a világunkba, hogy kimaradtak az őket megelőző technikai és társadalmi vívmányok. Voltaképpen az időutazás feltalálásával létrejött, egy, a lineáris időtől független kor.
Magának az időutazásnak a logikája is érdekes: e szerint ha valaki megváltoztatja a múltat, akkor az hiába érinti őt, a változás akkor is bekövetkezik, ha ezzel az elkövető kiírja magát az időből. Jó ötlet az is, hogy az apró változások miatt nem jönnek össze emberek, így utódaik kiíródnak az időfolyamból, illetve hogy ezek a változások kihatnak az időjárásra is. Mivel az emberek nagyüzemi módon teszik ezt, a világ olyan szinten változik, hogy az ember végül vállat von, és sodródik az árral.
Ezt leszámítva Az időutazás napja olvasása során nem győzünk bólogatni, hogy igen, ha az emberiségnek kezébe kerülne az időgép, akkor a leírtaknak megfelelően viselkedne, és ennek megfelelően alakulnának a kapcsolataik is. Sci-fi rajongóknak kötelező.