Pókember – Halálközeli élmény

Dicséretes törekvés, hogy a Kingpin kiadó igyekszik fenntartani a kontinuitást Pókember-köteteivel. Mivel évi egy-két részre van kalibrálva a magyar piac (ennyire is döcögősen), így aztán nagy ugrásokkal lehetünk csak naprakészek Peter Parker megpróbáltatásaiból. A legfontosabb változás, hogy hősünk immár az Új Bosszú Angyalainak tagja, és a queensi ház leégése után családostul a Stark-toronyba költözik – elmélyülő barátsága Tony Starkkal majd a megjelenésre váró Polgárháborúban kap fontos szerepet.

Ebben a köztes időszakban játszódik a Másik, amit érthető, hogy nem akart kihagyni a hazai kiadó, elvégre a One More Day-t közvetlenül megelőző időszak legnagyobb horderejű történetének szánta a Marvel. Ez persze a Pókember-füzetek menetrendszerű átszervezésével is járt odakint: a Marvel Knights Spider-Man Sensationallé alakult, és útjára indult a Friendly Neighborhood előtaggal ellátott sorozat. Mindez számunkra csak annyi jelentőséggel bír, hogy láthatjuk: a Marvel igen nagy terheket rótt a 12 részes, nálunk két kötetben megjelent Másik vállára – igazi monumentális, meghatározó Pókember-eseményt akartak tető alá hozni.

A történet ennek megfelelően minden fronton megkísérli végromlásba taszítani a Hálószövőt. Nézzük csak sorjában: visszatér az újkeletű nemezisek egyik jobban sikerült képviselője, Morlun; támadásba lendül egy Nyomkövető névre hallgató android; Mary Jane-nek és May néninek egyaránt udvarlója akad – de ez még semmi, a fő csapás, hogy Peter haldoklik. Szervezetét rejtélyes kór pusztítja apránként, a legjobban teszi, ha kéri az utolsó kenetet, és elbúcsúzik az övéitől. No persze, harapjon meg egy radioaktív hörcsög, ha elhiszem, hogy Pókembernek ezúttal valóban befellegzett. A Másiknak mégis érzékeltetnie kell, hogy annyira komoly krízisről van szó, hogy akár gyökeres változás is beállhat a karakter életében, horribile dictu: Peter Parker egy időre tényleg kivonul a képből. Érthető, hogy a komolyság hangsúlyozásához ismét a hősünket egyszer már alaposan megizzasztó Morlunhoz nyúlnak az alkotók. Straczynski első gonosza nyitotta az ezredforduló utáni fősodorbeli Pókember új korszakát, értelemszerű, hogy vele is akarják lezárni. Hiszen itt erről van szó: a misztikus, pókistenekkel és totemállatokkal megkavart, éveken át húzódó újraértelmezést kísérelte meg pihentetni a szerkesztőség. Morlunban ráadásul még mintha rejlett is volna potenciál.

De a Másik itt szenved először vereséget: ez az új Morlun nem több árnyékban rémisztgető papírmasé figuránál, aki a három rajzoló eltérő ábrázolásának köszönhetően felváltva néz ki szobapincérnek és egy vérciki vámpíros musical antagonistájának. Nem hiszem, hogy gyökeresen elrontottak volna valamit az írók vele kapcsolatban, pusztán arról van szó, hogy a figurában nincsen több annál a hat 2001-es résznél. Ott még komolyan lehetett venni, hogy ő ténylegesen meg akarja enni a Falmászót, most viszont kisebb bajunk is nagyobb annál, hogy vele foglalkozzunk. Morlun fondorkodással és diadalmas mosolygással tölt hat fejezetet, ezután a látszólag halott címszereplő mintegy tíz másodperc alatt takarítja el őt az útból: dicstelen vége ez egy túlfújt karakternek. A magát gépistennek tartó Nyomkövetővel se járunk jobban, funkciója csupán annyi, hogy megsebesítse Pókembert, akinek emiatt orvoshoz kell fordulnia, és jöhet is a rossz hír. Egy ízben May nénivel is elcseveg a derék fiatalembernek látszó rosszcsont (remek szövege van egyébként – Peter Davidnek köszönhetjük), hogy aztán Peter dühös lehessen rá. Jogos a kérdés, hogy minek kellett ezért egy újabb egyszer használatos ellenséget belerángatni a sztoriba? Választ nem kapunk.

Oldalak: 1 2