Pókember – Halálközeli élmény

De mindegy is, elvégre a legnagyobb veszélyt a betegség jelenti, ami újszerű helyzetet eredményez: a főhősnek van ideje rendezni a gondolatait, méltóképpen búcsút venni a szeretteitől és felkészülni a halálra. Fajsúlyos téma, amit kiemelnek a halál elfogadásának fázisait sorvezetőül használó fejezetcímek is (Tagadás, Düh, Elfogadás stb.). A szituáció bemutatása csak félig sikerül: a Mary Jane-nel és May nénivel lefolytatott beszélgetések jelenetei olykor valóban megrendítenek, éreztetik a helyzet végtelen fájdalmát. Azonban amint kilépünk a szobából, és felkerül a maszk, a történet azonnal hitelét veszti. Elismerem, hogy nehéz feladat a szuperhősök környezetében átélhetően megmutatni ezt az állapotot, de Peter kirándulása Wakandába vagy a bunyó Hulkkal csak eltávolítja az olvasótól a sztorit. Aztán amikor végre meghal a címszereplő, szinte azonnal jön a második esély és a Másik színrelépése. A hősünkben viaskodó Ember és Pók koncepciójánál nagyobb zagyvaságokat is bevettünk már az évek során, a második kötet problémája inkább ott húzódik, hogy MJ és a többiek túl könnyen elfogadják Peter csodával határos feltámadását, ezáltal visszamenőleg is hiteltelenebbé, felszínesebbé téve a történteket. A krisztusi hős gyorsan megverekszik még a pókokból összeállt, materializálódott Másikkal (azért ez meredek), de le nem győzi – hagyni kell valamit a folytatásra is.

A három címet érintő történetet az adott sorozatok saját alkotógárdája készítette el. Az írók (Peter David, Reginald Hudlin és John Michael Straczynski) négy-négy számonként, a rajzolók viszont részenként váltják egymást. A változatosság az esetek túlnyomó többségében gyönyörködtet, most azonban nem veszi ki jól magát a munkamegosztás. A sajnálatosan fiatalon elhunyt Mike Wieringo nagyszerű, élettel teli, könnyed vonásai nem illenek ehhez a komor történethez, ahogy a némiképp hasonló stílusban, de közel sem azonos minőségben alkotó Pat Lee egyszerűbb képei sem. Egyértelműen Mike Deodato Jr. realisztikus, árnyékba boruló rajzai jelentik a történethez legjobban passzoló képi világot, felbukkanásukra azonban csak minden harmadik részben nyílik lehetőség – ügyetlen szerkesztési megoldás.

A Másik a J.M. DeMatteis-féle, sötét és depressziós vonalba illeszkedő történetnek indul, majd a JMS-re jellemző okkult-Pókember lesz benne a legmeghatározóbb irány. Közben az írók behoznak jó pár régi és új szereplőt, felvonultatják majdnem a teljes hőspanteont, külön szálat indítanak a Mary Jane és May néni körüli eseményeknek (Jarvis mint a néni udvarlója pompás ötlet), megölik és feltámasztják a főszereplőt. Vannak itt jó kezdeményezések, a cselekmény sokszor kiváló dialógusokon keresztül épül (mindhárom író, főként JMS képes fantasztikus párbeszédeket papírra vetni), és az alkotók helyenként sikerrel is járnak: felismerjük a Másikban azt az epikus és mély történetet, amivel a Marvel az esszenciális Pókember-sztorik sorába kívánta beilleszteni ezt a 12 részt. De a kapkodás és az átgondolatlan koncepció végső soron átlagossá degradálja a végeredményt. Hiába tűnik úgy, hogy az alkotók Peter Parker megölésével messzebb mentek, mint korábban valaha – ez sajnos még így is kevés.

Kránicz Bence, 2010. április 29.

Oldalak: 1 2