Marvel filmek: Bosszúállók

„Igen, a nagy hős, talpig páncélban, de ha leveszi, mi marad?”
„Zseni, milliomos, playboy és emberbarát.”

A Marvel stúdió eddigi legnagyobb dobása sokkal jobban működik eseményként, mint filmként. Tévedés ne essék, a Bosszúállók jó film, és igen is mérföldkő a maga zsánerében. Azonban nem véletlen idéztem felütésként Amerika Kapitány és Vasember pengeváltását, ugyanis tökéletesen leírja azt, amiről beszélek. A szóban forgó mű ugyanis vicces, látványos, izgalmas, ráadásul a több mint két óra játékidő alatt a karakterek felének is sikerül némiképpen fejlődniük a rengeteg robbanás és verekedés közepette. Azonban a hűha-faktort mégsem maga a történet jelentette, hanem az az érzés, hogy számtalan más filmből megismert hőst láthattunk együtt.

Mert nézzük, miről is szól a történet? Loki megjelenik a Földön, a hőseink megpróbálják megállítani, Loki megpróbálja megállítani őket abban, hogy megállítsák, de végül megállítják. Talán egyébként egyetlen szuperhősfilm sem vállalja fel olyan őszintén a gyökereit, mint a Bosszúállók. Ha megnézzük a dialógusokat, akkor azok stílusukban, tartalmukban mintha egy hagyományos szuperhős-képregény lapjairól származnának. Már a film bevezetőjében is egy titokzatos, csuklyás alak jelenti kárörvendően még titokzatosabb vezérének, hogy földönkívüli seregükkel a földbe dózerolják a Földet, és az emberek ez ellen semmit sem tehetnek. Később Loki és Amerika Kapitány szólnak be oda-vissza egymásnak. „Amikor legutóbb Németországban jártam, vitám támadt azzal, aki mások fölé emelte magát” mondja a Kapitány. „Á, a katona, aki fölött eljárt az idő” feleli a Hazugságok Istene.

Ezek vegytiszta képregényes szövegek. Nem úgy, ahogy a Schumacher-féle Batman-filmekben voltak, mert ott végig kikacsintottak a nézőkre, hogy „igen, szuperhősök, hát nem röhejesek?” Ám ugyanúgy nem is a Nolan-féle adaptációk, amelyek minél inkább igyekeznek kerülni a képregényes beszólásokat. Nem, a Bosszúállókat hallgatni kicsit olyan, mintha egy gyerek olvasná fel őszinte lelkesedéssel kedvenc képregényét.

Nem, ez sem igaz. A Bosszúállókat hallgatni olyan, mintha egy kisgyereknek nála jóval idősebb fivére olvasna fel egy képregényt, amit ő őszinte lelkesedéssel és csodálattal hallgat. Valójában ez a film szíve-lelke. Ez, meg a crossover mivolta, nevezetesen, hogy most látjuk Vasembert, Amerika Kapitányt, Hulkot és Thort egy filmben.

Lássuk be, a crossoverek mindig is kelendőek voltak. Ha nem így volna, nem lennének argonauták sem. Gyerekkorunkban is előszeretettel fantáziáltunk arról, hogy mi lenne, ha kedvenc hőseink egy közös kalandban szerepelnének, hogyan viszonyulnának egymáshoz, milyen lenne, ha egyik a másik főellenségével találkozna. Ez az, ami tökéletesen működik a Bosszúállókban, és ez elsőre sokkal egyszerűbbnek tűnik leírva, mint valójában. Elvégre ott volt a Szövetség Sean Conneryvel, ahol irodalmi karakterek tömörültek külön szakszervezetbe, és az egész egy nagy katyvasz lett, ami nem állt össze. Ugyanis a crossoverek titka az, hogy a készítőknek ismerniük, sőt, érteniük kell a karaktereket, hogy azok a róluk kialakult képnek megfelelően viselkedjenek. Ha ez nincs meg, akkor az egész lényege veszik el.

Ugyanakkor az, hogy már bemutatott karaktereket látunk együtt a filmvásznon, nemcsak átok, de egyben áldás is. Ugyanis nem kell arra időt, energiát, dialógust pazarolni, hogy megismerjük a szereplőket. Vessük csak össze egy másik prominens szuperhős-csapattal, az X-mennel. Gyakori kritika a mutánsokat felvonultató sorozatról, hogy csak néhány szereplőt van alkalmunk megismerni, a többiek nem egyebek kirakatbábúknál. Ez bizonyos szempontból igaz, mivel az X-men mindig is előszeretettel vonultatott fel kismillió mutánst akár csak néhány jelenet erejéig, míg ezzel szemben az első Bosszúállók kizárólag azokra a karakterekre korlátozódik, akiket már korábban megismertünk, és ez a mértéktartás bizonyos szinten megtérül.

Azonban az első Bosszúállókban valójában nem látunk több karakterábrázolást, mint egy X-men filmben. A Bosszúállókban három szereplőről tudunk meg többet: Bruce Banner, Tony Stark és Fekete Özvegy. Amerika Kapitány karaktere többé-kevésbé arra redukálódik, hogy nem érti a modern utalásokat. Thor inkább csak azért bír fontossággal, merthogy mostohaöccse a főgonosz. Sólyomszemet pedig azért babonázza meg Loki, hogy a karakter valamilyen legyen, lássuk egy olyan helyzetben, amilyenben a többieket nem, és rendelkezzen motivációval – ugyanis őt nem volt alkalmunk megismerni.

Emellett ha jobban megnézzük az említett hármast, észrevesszük, hogy a karakterfejlődést valójában Bruce Banner személye viszi előrébb. Ironikus, hogy pont az a szereplő lett a legeltaláltabb, akivel a saját filmjeiben kevesebbet tudtak kezdeni – az elsőben túlpörgetett, a másodikban leszedált. Itt viszont működik, nem utolsó sorban Mark Ruffalo játékának köszönhetően, aki hitelesen hozza a nagyok játékában elveszett kisember figuráját. Szíve szerint kimaradna az egész buliból, de a többiek nem engedik, holott nagyon is fél, mire képes erőszakosabb oldala.

Tonynak pont rajta keresztül ismerjük meg egy új, emberi arcát. Ugyanis, akárcsak Bruce, ő is a saját démonaival küzd. Csak míg Bruce feszült helyzetekben könnyen elveszti az önuralmát, és egy zöld óriássá változik, addig Tony szenvedélybeteg, többszörösen sérült személyiség, aki a humort választotta védekező mechanizmusként. Pályafutása során Tony kénytelen volt szembenézni a saját gyengeségeivel, és emellett ő is hihetetlen károkat okozott – elég csak a lopott Stark fegyverekre gondolni –, így tökéletesen tudja, min megy keresztül Bruce. Kettejük beszélgetése egyben Tony legőszintébb megnyilvánulása, ami nem kis szó, tekintve, hogy kedvenc milliomos playboyunk előszeretettel menekül el a komoly beszélgetések elől. Itt azonban ő kezdeményez, hogy segítsen egy sorstársával megértetni, hogy akkor tudunk a saját emberi hibáinkkal mit kezdeni, ha elfogadjuk létezésüket.

Vele szemben Natasha Romanov legnagyobb félelme Hulk. Ahogy azt már Emily Esher-Perrin is említette spoileres Bosszúállók: Ultron kora kritikájában, Banner és Romanov két szembenálló oldalt képvisel. Bruce fél az arctalan, nagyhatalmú szervezetektől, amelyek elfognák és bebörtönöznék őt egyszer és mindenkorra. Natasha fél a megváltozott status quotól, egy olyan világtól, amelynek a csúcsán immár nem ő áll, hanem nála felfoghatatlanul nagyobb hatalmú lények.

Így valamilyen szinten a film gerince voltaképpen Hulk, aki valójában sosem volt hosszú ideig a csapat tagja, mert szinte minden karakter rajta keresztül mérettetik meg. Amerika Kapitány például nem fogadja el olyan szinten, mint Vasember, de igyekszik toleránsan viselkedni vele, ezzel szemben Thor az, aki élvezettel méri össze erejét a dühöngő óriással. Loki fel akarja használni, míg Fury eredetileg tényleg foglyul akarta ejteni Hulkot. Nem véletlen az sem, hogy a két átváltozás során Hulk kétféleképpen viselkedik. Az elsőben nem bízott hőseinkben, így ellenük fordul, a másodikban már nemcsak elfogadja őket, de Banner is elfogadja őt, ennek megfelelően ellenfél helyett szövetségesként viselkedik. Magyarán tökéletes allegória arra, hogy mihez kezdjünk a haragunkkal – mondjuk merítsünk erőt belőle egy cél elérése érdekében.

Emellett a karakter látványelemként is tökéletesen működik: Ang Leenél túlságosan elszállt volt, míg Leterrier lehozta a földre. Velük ellentétben Whedon megtalálta az egyensúlyt, így hiteles pusztítás szempontjából. Gyors, szívós, zabolátlan, az ugrásainak ereje van, az ellenfelei pedig kevés eséllyel szállhatnak szembe vele. Egyébként Bruce/Hulk kettőséhez kapcsolódnak a film legviccesebb, legmenőbb és legszomorúbb jelenetei.

Ami a többieket illeti, beszélhetnék az Amerika Kapitány – Vasember szembenállásról, de a fent említett kapcsolathoz képest az meglehetősen felszínes, elvégre tudjuk, min balhéznak össze, és hogy kellő pillanatban felül tudnak emelkedni a másik által felrótt hibáikon. Érdekes viszont, hogy a film egyik jelenetében Whedon Vasembert állítja szembe Lokival, ténylegesen és jellem terén is.

Loki viszont egy érdekes változáson ment keresztül. A Thorban jóval visszafogottabb volt, és éppen emiatt egyszerre hitelesebb és kevésbé erőteljes. Most, hogy átesett a féreglyukon, egy igazi megszállott lett, akihez képest Vörös Koponya hétköznapibb figura, pedig ő maga volt a megtestesült ponyvagonosz. Loki megállás nélkül monologizál olyan szupergonoszos témákról, minthogy az emberiséget meg kell szabadítani a szabadságtól, meg hogy az emberek valójában hangyák, akiket eltaposnak, mert ez az élet rendje. Semmi olyasmi, amit ne olvastunk volna egy korai Marvel képregényben, ráadásul Loki szemmel láthatólag büszke saját retorikájára, mintha a legeredetibb dolgokat mondaná a világon. Ezen kívül minden félelmetessége és fondorlatossága ellenére többet esik pofára, mint egy Disney-gonosz csicskája. Persze, ez a csalók sorsa, hogy őket is annyiszor verjék át, ahányszor ők vernek át másokat.

Szövetségesei, a Chitaurik – akiket Whedon Mark Millar első Bosszúálló-történetéből vett át – vele szemben tipikus ágyútöltelékek. Nem véletlen említi Vasember Legolast, a Chitaurik funkciójukat, tulajdonságaikat tekintve szuperhősös környezetre átírt középföldi orkok, akik számbeli fölényben vannak hőseinkhez képest, hogy aztán a harc előrehaladtával ez az előny rohamosan csökkenjen. Ők emellett egy hagyományt is képviselnek, ugyanis szuperhős csapatösszevonás szempontjából örökzöld téma az, hogy a gonosz földönkívüliek lerohanják a Földet, de mit tesz Isten, nem számoltak a nemrég megjelent szuperhősökkel, akikbe beletörik a foguk. Ők jelentik a mennyiségi ellenfelet. A másik kedvelt téma, amikor a hősök ellenségei fognak össze, ez esetben ők jelentik a minőségi ellenfeleket.

Látvány terén egyébként a Bosszúállók sokat merít az említett Millar Bosszúálló-képregény rajzolójának, Bryan Hitchnek a stílusából. Hitch volt az, aki megalkotta a szélesvásznú képregény fogalmát, amikor a képregények lapjain olyan látványban van részünk, mint a mozivásznon. A végső, félórás csata egy-az-egyben az ő kézjegyét tükrözi.

Egyébként a már említett jellemfejlődés ide vagy oda, a csapat nem azért működik a filmen, mert mindegyikükről ugyanannyit tudunk meg, hanem mert minden karakternek meg van a maga helye a történetben. Emellett a filmnek van egy optimista, de azért őszinte kicsengése, amit Alan Silvestri traktusai segítenek kihangsúlyozni.

Mint mondtam, a Bosszúállók története egyszerű, és nem egy szuperhősös filmet ismerek, amik önmagukban jobban megállják a helyüket. De a Bosszúállók okosan épít a korábbi Marvel filmekre, és kihasználja azok momentumát. Ez pedig olyan erény, amire sem előtte, sem utána egy film nem volt képes. És ebben rejlik az ereje.

Stan Lee-cameó: kedvenc Marvel szerkesztőnk a film végén hitetlenkedik azon az ötleten, hogy szuperhősök randalírozzanak New Yorkban.