Marvel filmek: Hulk

A legelső Marvel hős, akivel életemben találkoztam, Hulk volt. Négy évesen figyeltem fel rá a Pro7 csatornáján – akkoriban ugyanis nagyobb eséllyel fogtunk német nyelvű adókat gyerekeknek való nyugati rajzfilmekkel, mint angol nyelvűt. Tekintve, hogy akkoriban angolul sem beszéltem különösebben jól, ez cseppet sem zavart, különösen, hogy maga Hulk sem beszélte különösen jól az angol – vagy német – nyelvet. Akkoriban különösen fogékony voltam erre a karakterre, akiről hamar leválik a civilizáció máza, és egy dühöngő szörnyeteggé válik, de azt hiszem, sok lesz már a fátyolos szemű visszatekintésből.

Hulk képregényekhez mégsem volt sokáig szerencsém, legfeljebb mellékszereplőként találkoztam vele valamelyik Pókember képregényben. Kiegészítő karakterként jól működött, de már akkoriban felfigyeltem egy problémára, egy ellentmondásra, ami a figurában rejlett. Hulk – próbálták Mokányra fordítani, pedig a Melák talán találóbb lett volna – legfőbb vonzerejét ugyanis pont az jelenti, hogy ha mérges lesz, egy több tonnás pusztító szörnnyé változik, és valljuk be, melyikünk nem akart életében legalább egyszer szert tenni erre a képességre? Ugyanakkor Dr. Bruce Bannert magát mégsem láthatjuk dühösként, azon egyszerű okból, hogy akkor már egy másik entitás veszi át a helyét: Hulk, akit sosem láthatunk nyugodtnak. Ezt az ellentmondást számtalan szerző látta, feloldani viszont csak kevesen tudták.

Roppant kíváncsi voltam hát 2003-ban Ang Lee filmjére. Tetszett, hogy az előzetesben nyoma sem volt szupergonosznak, csupán Hulk küzdelmét láthattuk a hadsereggel. Egy jó Hulk filmben elvégre bőven elég konfliktusnak a címszereplő szembenállása a világgal – hiszen ez volt a helyzet az olyan elődökkel is, mint Frankenstein szörnyetege, Mr. Edward Hyde vagy King Kong, márpedig a karakter sokat merít ezekből a figurákból.

Maga a végeredmény mégis felemás lett, ami sok minden akar lenni, és ezért nem áll össze egységes egésszé. Pedig az alkotó elemek közül szinte mindegyik zseniális, csak éppen rengeteg köztük a felesleges elem. Érdekes húzás például, hogy Bruce Banner részben annak köszönheti az erejét, hogy már az apja kísérletezett magán, elvégre az, hogy a magukat alanyokként felhasználó őrült tudósok továbbadhatják így szerzett mutációikat utódaiknak, egy meglehetősen kiaknázatlan koncepció. Croenenberg A légy c. filmjénél volt ez motivációs tényező, de ott sem apa – gyermek szembenállásnak lehettünk tanúi.

Azonban bármilyen érdekes az alapötlet, hogy Frankenstein és szörnyetege kapcsolatát vetítjük rá vérszerinti rokonokra, ide felesleges, ráadásul tisztességesen nem is kerül kifejtésre. A forgatókönyvnek rengeteg eleme van, amit ki lehetett volna hagyni, és inkább a megmaradt szálakon kellett volna dolgozni. Az egyik a már említett apa-fia kapcsolat, amit nyugodtan lehetett volna mentor-tanítvány viszonyra cserélni – bármennyire sablonos az is, talán jobban működött volna. De míg a képregényben Hulk a gammasugárzásnak köszönheti az erejét, itt gammasugárzásnak, nanotechnológiának és örökölt mutációnak, és ezen is látszik már az alkotók hozzáállása, hogy sokat akarnak markolni.

Ráadásul Ang Lee ki is éli művészi ambícióit azzal, hogy a film látványvilágát megpróbálja összeházasítani a képregényekével. Rengeteg az osztott képernyő, a zoomolás, a montázs, és bár ezek közül nem egy ötletes, a kilencven százalékát nyugodtan ki lehetett volna gyomlálni, és akkor a maradék is nagyobbat ütött volna. Vannak tényleg eltalált megvalósítások, például amikor Hulk végső harcában állóképeket látunk egymás után, vagy amikor egy fénykép elevenedik meg, de ezekből bőven elég lett volna maroknyi.

Akadnak azonban olyan elemek is, amik a helyükön vannak. Sam Elliott Thuderbolt Rossa telitalálat (és jó a fiatalkori megfelelőjét alakító színész is), Danny Elfman zenéje baljós és érzelmekkel teli, illetve Hulk első átalakulása is zseniális: előbb az órája válik le a kezéről, majd elhagyja a személyigazolványait, végül pedig szűk lesz számára az emberre méretezett folyosó. Egyszerűen levedli magáról a civilizációt.

De erre az átváltozásra is túl sok szürreális kép jut, amiket gond nélkül ki lehetett volna vágni, és inkább olyasmiken csiszolni, mint Hulk designja, vagy a gammakutyák, amik megint csak egy jó ötleten alapulnak, csak nem így kellett volna őket megvalósítani. Ugyanez a helyzet szuperképességekkel rendelkező ellenfelére, aki képes lemásolni az összes létező élettelen anyag és energia tulajdonságait – sokszor láttunk olyan összecsapásokat, amikor a szupergonosz ugyanazt tudta, mint a hős, csak kicsit jobban, itt viszont Hulknak használnia kell az agyát, és ez jó, de az ellenfelén lehetett volna még faragni.

Ugyanígy egy kicsit vissza kellett volna fogni a melodrámát. Bruce és apja vitája ugyanis kritikán aluli, ahogy Betty és Bruce kapcsolata is kidolgozatlan marad. Ha már Betty, annak ellenére, hogy elméletileg tudós és egy tábornok lánya, nem sok hasznát veszik a film során, ellenben sokszor látjuk, amint elsírja magát. Persze, szexizmussal két ok miatt sem vádolhatjuk Ang Lee-t: egyrészt Bruce még Bettynél is nagyobb érzelmi roncs, másrészt pedig ott van ellenpéldának Lee egyik korábbi filmje, a Tigris és sárkány, ami aztán tobzódik az erőteljes, erős női karakterekben.

Pont akkor fájó, amikor eszünkbe jutnak Lee többi munkái, és hogy mire is képes. Ha a kevesebb több elvéhez tartja magát, ha visszafogja a kísérletező kedvét, akkor a Hulk egy máig maradandó alkotás lehetne. Így viszont a munkája leginkább egy őrült tudóséra emlékeztet, ami amilyen ambiciózus, olyan tragikus is. Persze, témáját tekintve ez egyben stílszerű is, és pont ez a kísérletező kedv az, amiért nem tudok haragudni a filmre.

Stan Lee cameó: az öregurat biztonsági őrként láthatjuk a film elején, amint a Lou Ferrigno által játszott kollégájával beszélget. Lou Ferrigno alakította egyébként az 1977-től 1982-ig vetített Incredible Hulk sorozatban Dr. Banner alteregóját.