Képeslapok a Plútóról – 9.

A kilencedik csomag képeslappal kívánunk Boldog Új Évet: legyen remek olvasmányokban gazdag, emellett több jót és kevesebb rosszat mindenkinek! :)

X-men/Marauders/Excalibur 1-13/X-men: Empyre 1-4

Egy év telt el azóta, hogy Jonathan Hickman tizenkét részes történetével újraindította a teljes X-men sorozatot. Azóta becsülettel nyomon is követek hármat a kétmillió címből, amelyekről már egyszer írtam, itt ni. Persze a számok végén mindig lelkesen figyelmeztetnek, hogy a több tucat sorozatból melyik rész melyiket követ, de én valahol konzervatív vagyok, nincs kedvem konzumdroidként az összes történetet elolvasni, és ha már itt tartunk, időm, pénzem és energiám sincs. Így hát azokat a sorozatokat követem nyomon, amelyekben az évek során szívemhez nőtt karakterek szerepelnek. Igazából kicsit olyan érzés, mint egy régóta futó tévésorozat tizenvalahányadik évadát lelkiismeretesen nézni: kellemes, szórakoztató, az ember el van vele, épp csak híján van minden valódi meglepetésnek.

A Hickman által írt, az egész mutáns-éra gerincét jelentő X-men sorozat továbbra is határozottan kellemes, olyan, mint egy novellafüzér, csokorra való történettel, melyeket többnyire egy szám alatt elmesélnek – ez alól csak csak egy Fészek-invázió és egy Cotati-invázió jelent kivételt, amiket két-két rész alatt mutatnak be, igaz, az utóbbit előbb Vulcan, majd Magneto szemszögéből. Kifejezetten szórakoztató, intelligens és megtalálható benne Hickman képzeletgazdagsága. Épp csak azt az átütő, sodró lendületet nem érzem rajta, amit Morrison a kisujjából kirázott az ezredforduló hajnalán.

Ez pedig azért lehet, mert egyetlen egy korábbi nagy X-men történet sem volt ennyire ráérős. Lehet, hogy nem fair dolog tőlem Hickmant folyton Morrisonhoz hasonlítani, úgyhogy megteszem ezt a többi nagyobb történettel. Mind Morrison, mind az Age of Apocalypse, mind Claremont hosszú ciklusa belehajított minket mély a vízbe, ahol a világot a szereplőkkel együtt, és nem egy idegenvezetőn keresztül ismerted meg. Akkor is érezted a személyes téteket, ha éppen nem robbant valami öt oldalanként – teszem azt, ilyen, amikor Ororo visszatér gyerekkori lakhelyére a 122. részben. Itt olykor minden ötletesség ellenére kívülállók maradunk.

Kicsit ezt a leülést érzem a másik két címen is, amelyek ugyan továbbra is szórakoztatóak, de önmagukban színvonalukat tekintve közelebb állnak a Gold/Blue/Red címekhez, mint akár Morrisonhoz, akár Mike Careyhez. Kitty mutánsokat szabadít és a Pokoltűz Klubbal intrikázik a Marauders-ben, az Excalibur pedig egy fantasysorozat túlvilági ellenfelekkel. Valahogy nem érzem azt a szoros gyeplőt, ami egyébként Joss Whedon eszképista mutánstörténeteiben is megvolt.

Az éppen aktuális nyári esemény kiegészítőjével szemben már nincsenek ilyen elvárásaim, hiszen azok legtöbbször mindig is futottak még kategóriák voltak. Az idei nyári nagy eseményben megint a Földet támadják gaz idegenek, ezúttal a Cotati nevű növényemberek – ez olyannyira visszatérő probléma, hogy én kiírnám a bolygónkra azt, hogy „Bizonytalan ideig nem vállalunk inváziót”. Az X-men: Empyre-ben (mi van, vysszatértek a kylencvenes évek a rossz heliesírással?) faembereink pechjükre Genoshában szállnak le. Még nagyobb pechjükre nem sokkal korábban Wanda rosszul definiált erejével ezt a helyet akarta újra élettel telivé tenni. Mivel azonban ő nem olvasta a Kedvencek temetőjét, Hickman viszont igen, ki lehet találni, mi várja őket a szigeten. Vannak itt is jópofa ötletek, visszatérnek például a magukat Hordakultúrának nevező őrült tudós nagyik, de az egész nem több egy elolvasom-elfelejtem történetnél. Persze, mint mondtam, ezen a fronton nem is vártam többet.

A 13-as számoktól pedig el kezdődött az X of Swords crossover. Szerencsére a sorozatok továbbra is olvashatók egymástól függetlenül, akkor is, ha nyilván akkor látjuk az összképet, ha minden egyes füzetet elolvasunk. Ilyen fronton közelebb áll az Age of Apocalypse-hez, mint a Messiáskomplexushoz. Nekem az eddigek alapján kicsit X-Memory, Sorrow and Thornnak tűnik, kicsit több karddal – már csak azért is, mert Tad Williams is egy high conceptben és világépítésben brillírozó, pepecselő alkotó, ahogy ezúttal a sorozatokért felelő Hickman is. Ezek közül toronymagasan kiemelném a Vita Ayala által írt Marauderst, ahol jó végre újra Ororo Munroe-t központi karakternek látni. Vihar az X-men egyik legérdekesebb és legmeghatározóbb tagja, ezért örülök, hogy végre nem szorul a háttérbe. Ami a többit illeti, meglátjuk, hova fut ki a sci-fiből az epikus fantasy felé vívő történetfolyam.

De ahogy talán az eddig leírtakból kiderült, a lényeg úgyis az, mennyire vagyunk együtt lélekben a karakterekkel.
Pusztai Dániel

John Constantine: Hellblazer vol. 1 – Marks of Woe

Volt régen ez a Hellblazer képregénysorozat, ami már akkor megmutatta, milyen is egy igazi „vertigós” képregény, még mielőtt a Vertigo egyáltalán megszületett volna. Még az emlékek megszépítő ködén át is túlzás lenne azt állítani persze, hogy az alatt a 25 év alatt, amíg futott, minden egyes lapja színtiszta arany lett volna, természetesen akadtak itt is hullámvölgyek, de összességébe véve egy bitang erős sorozat volt, elsősorban a megvetve szerethető, kiégett, cinikus John Constantine karakterének köszönhetően.
Miután a 300. füzettel véget ért az eredeti sorozat, jött is a következő: Constantine megérkezett a new52 világába. Ám ez a Constantine már nem az volt, akinek megismertük: miközben beolvasztották a szuperhősös handabandázásokba, ki is lúgozták. Egy fiatalabb, szertelenebb változatot kaptunk, aki aztán gyorsan kapott a nyakába egy varázshasználós Ligát, hogy aztán fájóan középszerű világmegmentősdit játsszon. Az ezt követő próbálkozások a kínos és a felejthető közt mozogtak.

Idén viszont Constantine végre igazán hazatért: a Vertigo alatt indult, Black Label alatt folytatódó Sandman Universe család új tagjaként januárban indult John Constantine: Hellblazer már a „nulladik”, bevezető füzetével egy csapásra helyreállított mindent, amit az elmúlt évek kiöltek a karakterből. Mivel Black Label, ezért Si Spurrier író azonnal le is kapta a pórázt a karakterről, aki nem csak nyers és szókimondó szókészletét kapta vissza, hanem komor és fenyegető Londonját is, tele hétköznapi tragédiákkal és az élőket sanyargató, kihasználó és megmérgező túlvilági lényekkel. Az is mutatja, milyen tökéletesen hozza vissza a legdicsőbb korszakát a karakternek, hogy Spurrier rajta keresztül reflektál napjaink közéleti és aktuálpolitikai eseményeire: szellemes, kissé fanyar módon, de soha nem prédikál.

Két rajzoló váltja egymást a füzetek közt: Aaron Campbell egy nyomorúságosan mocskos, sötét Londonba visz minket, Matias Bergara egy színesebb, könnyedebb, rajzfilmszerűbb megközelítéssel altatja el az olvasót, hogy amikor ránk hozza a frászt, akkor még nagyobbat üssön. Igazán élvezetes látni, hogy két ilyen gyökeresen eltérő stílusú alkotó hogyan keltik életre Spurrier történeteit. A történetvezetés is egy az egyben a régi sorozatot idézi: önmagukban is élvezetes, kerek kis sztorikat kapunk kettő-négy füzetekben, emellett persze az egészet összefogja egy vezérszál, ami jelen esetben elsőre kettő különálló fonalnak tűnik, rajzolókként egy-egy, de várhatóan az egész egyszer csak összeáll a végére. Ami sajnos elég gyorsan be is következik, ugyanis a sorozat a 12. füzettel véget ért, és Spurrier kénytelen volt elvarrni a szálakat. Ez viszont semmi esetre ne vegye el a kedveteket. Hiba lenne emiatt kihagyni az év egyik legjobb képregénysorozatát.
kóbor

Venom: Rex

Lassan a csapból is Knull, a következő nagy esemény főgonosza folyik. A szimbióták uraként ezt meg is teheti. Számomra ő egy Jokervigyorú Elricnek tűnik, akinek McFarlane rajzolt fogsort. Már az előző képeslapokban is egy figura dizájnját savaztam, és meglehet, én vagyok öreg, de olykor a kevesebb több. Ennek ellenére Donny Cates nagyon ügyesen szövi bele őt az eddigi Marvel-mítoszba, összekapcsolva őt nem csak a szimbiótákkal, de Istenölő Gorral vagy az Égiekkel is. Jópofa, ahogy választ ad a szimbióták gyengeségeire, és elegáns, ahogy bemutatja Tudástér eredetét. Ráadásul ezt mind erőlködés nélkül teszi.

Kicsit éppen a címszereplő Rex nevű öreg zsoldos tűnik beleszuszakoltnak. Érződik, hogy egyetlen feladata tényleg az, hogy általa Eddie Brock szembekerülhessen a Fekete Királlyal. Emelett akadnak új szimbiótaképességek, amik jópofán fantasztikusak, mások pedig rossz értelemben idézik a sokat szapult kilencvenes éveket. Kicsit fura egyébként a mindig tüsihajjal ábrázolt Eddie-t hatalmas loknikkal látni, kicsit olyan, mintha felcsapott volna hobónak, de a karakterét jól írja Cates, és működik a kémia közte és Miles Morales között. Az ember pedig már azért hálás, hogy azt érzi, egy szórakoztató popcorn történetet olvas, nem egy újabb nagy esemény felvezetőjét – holott pontosan arról szól az egész.
Pusztai Dániel

Berserker Unbound

Egy korábbi képeslapban ajánlottam a Savage Avengers sorozatot, amiben Conan napjaink Marvel univerzumában handabandázik hasonlóan gyilkos hajlamú hősökkel. Jeff Lemire valami hasonló alapötlettel áll elő a Berserker Unbound elején is: fog egy Conan-epigont, kiszakítja saját kard és varázslat világából és ledobja a miénkbe, egy névtelen város menti erdőbe. Itt aztán mellé szegődik egy hajléktalan férfi, aki a „valóságnak megfelelően” természetesen egy szavát sem érti. Az alapötlet rengeteg lehetőséget tartogat és a valós környezet egészen más típusú történetet ígér, mint a Savage Avengers. A gond csak az, hogy ígéret is marad, ugyanis az alapszituációból nem nagyon mozdul előrébb a történet. Ami mesteri viszont, az a hangulatfestés: az egész képregényt áthatja egy finom melankólia. Hatalmas szíve van, és az bizony sajog. A szomorú alaphangulatot néha megszakítja egy kis könnyedség, de gyorsan el is múlik. A nyelvi korlátok miatt „igazi” párbeszéd nem zajlik a két férfi közt, de ez egy nagyon ügyes és izgalmasan másféle karakterépítésre ad lehetőséget. Szép húzás Lemire.

Mike Deodato több évtizedig a Marvel egyik roppant termékeny és könnyen szerethető rajzolójaként volt közismert első sorban. Miután lejárt az exkluzív szerződése, nem hosszabbított, úgy érezte, egy kis váltás ráfér. Nos, ezt annyira itt még nem érezni, hiszen közvetlenül a Savage Avengers után ez volt az első munkája. Gyakorlatilag az ott is remekül működő realisztikusabb stílusát hozza itt is, talán csak még piszkosabban és komorabban. Ugyan nem igazán a harci jelenetek a legfontosabbak ebben a történetben, de ami van, az mindegyik remekül megkomponált és látványosan brutális, méltó egy harcos barbár királyhoz.

Sokat ígér a Berserker Unbound, talán a történet is folytatódik egyszer, de ha ezzel a kötettel véget is ér, amit kpaunk, az egy szép ívű, kerek történet veszteségről és barátságról.
kóbor

Thor: The Devourer King

Új szelek fújnak Asgardban, amelynek trónját immár Thor foglalta el, ahogy Jötunheimét Loki. Egy rövid ideig helyre áll az egyensúly, de hát semmi sem tart örökké – a viharisten ugyanis nyakába kap egy jobb napokat is látott Galactust, aki mindenek pusztulására figyelmeztet, amit csak ők ketten győzhetnek le Thorral. A kettejük közti kényszerszövetség pedig pontosan úgy alakul, ahogy azt elvárja az ember. Akárcsak a Venom: Rexet, úgy ezt a történetet is Donny Cates írta, aki szemmel láthatóan jól érzi magát a kozmikus agymenésekben, ahogy azt már a Thanos-köteteivel is bizonyította. Azonban ez, akárcsak a Venom, jóval sötétebb, morózusabb, borongósabb az átlag szuperhősös-képregénynél, az ember szinte odaképzeli magát egy északi városka egyik házának kandallója elé, ahol, ha nincs is mindig fogvacogtató hideg, az éjszakák akkor is hihetetlen hosszúak. Nem is az teszi nyomasztóbbá társainál, hogy kihúzza a hősei lába alól a talajt, hanem az az életszemlélet, hogy a talaj bizony mindig is ingatag volt, és ez bizony urakra, istenekre ugyanúgy vonatkozik, mint átlagemberekre.
Pusztai Dániel

Fire Power vol. 1 – Prelude

Vannak olyan párosítások, amik szinte kizárt, hogy ne harmonizáljanak: banán és csoki, hip-hop és jazz, vagy Robert Kirkman és Chris Samnee. Az utóbbit tökéletesen alátámasztja a Fire Power, ami ugyan az utolsó pár oldalát leszámítva semmivel nem több egy klasszikus Shaolin kung-fu filmnél, mégis roppant dögös és szórakoztató. Persze, egy kisebb kaliberű írótól is kevés lenne egy misztikummal megfűszerezett Amerikai Shaolin képregényes átirat, hát még Kirmantől. Mert gyakorlatilag az egész kötet jól ismert sablonokból építkezik: a múltját kutató gweilo, aki a kolostorba érkezik, és hamarosan túlszárnyal minden tanítványt; a helyi éltanuló, akinek ez nagyon nem tetszik; a kolostort vezető öreg mester, aki él-hal amúgy a 21. századi kütyükért, a kosárlabdáért és tornacsukákért; egy rejtélyes, elfeledett harci technika; egy tiltott szerelem; egy ősi viszály…értitek. Mindez persze hibátlanul van előadva, Samnee dinamikusan rajzfilmes, kifejező stílusában pompásan megjelenítve.

Hol marad hát az az extra valami, amitől a Fire Power több, mint egy könnyedebb Vasököl-másolat? Nos, 160 oldalon megkapunk egy kerek történetet, ami egy frankó kung-fu matiné élmény, viszont a csavar a nagy leszámolás után kezdődik, ahogy maga az igazi történet is, amit Kirkman el akar mesélni. Ugyanis – ahogy a címe is jelzi – ez bizony egy bevezető csak. A kilencvenes hagyományokhoz hasonlóan egy nulladik füzet, csak éppenséggel egy teljes kötet terjedelmében. Hogy mi akkor az „igazi” történet? Nos, ez majd kiderül a következő kötetből, de az utolsó pár oldal már sejteti, hogy sokkal többről van szó, mint egy egyszerű, ám profi ujjgyakorlatról. Szóval, ha szeretitek a kung-fu cuccokat, Samnee stílusát, és kíváncsiak vagytok rá, hogy mi történik az után, miután a történetek általában véget érnek, akkor ez bizony nektek készült.
kóbor

Avengers: The Final Host

Nomen est omen – Égiek potyognak az égből! Természetesen az egész mögött – vagy, mint kiderül, inkább mellett – Loki, a csínytevés istene áll, és újra egy maroknyi hősre hárul a feladat, hogy elodázzák a Föld teljes végpusztulását, ha jól számolom, immár nyolcszázkilencvenhatodik alkalommal. Kicsit olyan az egész, mintha fogták volna Jonathan Hickman korábbi történeteit, és fogyaszthatóvá tették volna azok számára, akik az MCU-n keresztül ismerik hőseinket. Ez egyszerre áldás és átok, mert inkább látványos, mint grandiózus, azaz a hőseinken, és nem az őket körülvevő világon van a hangsúly. Hickmannél Tonyék hajlamosak voltak teljes okkal apró hangyáknak érezni magukat – Aaronnál szinte azonnal felveszik a kesztyűt, és felnőnek a feladathoz, komolyabb morális problémák nélkül. Ugyanakkor az egésznek mégis van egy kedves, személyes, meleg hangvétele, ami nagyon is szemben áll Hickman matematikus precízitású, ugyanakkor olykor távolságtartó és rideg történetmesélésével. A The Final Host éppen ezért sokszor érződik Hickman több éves Avengers-ciklusa kisöccsének, amit inkább javaslok azoknak, akik most kezdenek ismerkedni az univerzummal – vagy csak hébehóba olvasnak szuperhősös képregényeket – és csak utána belevetni magukat az Infinity Sagába. Ezen kívül vannak szerethető ötletek, mint a Kőkorszaki Szuperszaki Csapat, vagy az új halálos iramú Szellemlovas.
Pusztai Dániel