Képeslapok a Plútóról – 5.

Feltételezhetően mindenki több képregényt olvas mostanában, mint szokott. Helyes. Mi ezeket olvastuk el, ezeket a sorozatokat fejeztük be, kezdtük el.

X-men 1-7 / Marauders 1-8 / Excalibur 1-7
Nemrégiben újraindult a teljes X-men univerzum, és közel ötszázoldalnyi képregény átolvasása után azt kell mondanom, hogy bizony jót tett a mutánsoknak a vérfrissítés, akik az elmúlt években ugyanazokat a köröket rótták újra és újra. Pedig a három cím közül papíron egyiknek sem kellene működnie, és mégis mindegyik a maga módján kellemes kikapcsolódást nyújt.

Hickman X-menje kapásból szakít az elvárásokkal azzal, hogy mindegyik füzet egy-egy rövid történetet mesél el ahelyett, hogy gyűjteményes kötetekben gondolkodva négy-hat számban kifejtené őket. Gyakorlatilag minden egyes szám egy képnovella, ami egy új perspektívából mutatja be Krakoa mutáns államát. Láthatunk itt ENSZ-nagykövetekkel vacsorázó Magnetót és Apokalipszist, őrült tudós nagyikat, egy új vallás gyökereit, valamint egy apró személyes jellegű repedést a gépezetben. Emellett egy történet erejéig a Children of the Vault is visszatér, mert ha a Morrison-Whedon és a Hickman-éra közötti ínséges idő alatt akadt szerethető írója az X-mennek, az bizony Mike Carey volt, neki pedig ez a csapat volt az egyik legnagyobb dobása.

Szintén kellemes perceket szerezhet mind a Marauders, mind az Excalibur. Az elsőben Kitty… elnézést, Kate Pryde tengeri szabadságharcosként hajózza körbe a világot, hogy a Krakoával nem szimpatizáló országokból menekítsen ki mutánsokat. Stílusát tekintve a három címből ez hajóz… hajaz leginkább a régi történetekre stílusban és hangulatban. Fene hitte volna, hogy lehet még új életet lehelni a Pokoltűz Klubba, ami az utóbbi években már igencsak naftalinszagú volt, és nem a rizsporos parókák és egyéb tizennyolcadik századot idéző fetisiszta gönceik miatt, hanem mert megmaradt ugyanannak a pitiáner módon megalomán társaságnak. Itt viszont új lehetőségek nyíltak meg, így ők is élnek velük, miközben terjeszkednek üzleti fronton. A tétek érthetőek és átélhetők, és ennek megfelelően az intrikáknak is súlya van. Az meg különösen kedves, hogy Kitty próbál felnőni a feladathoz, de egy apróság miatt mégis ő marad a legsebezhetőbb a társaságból, akire a többieknek vigyázni kell akkor is, ha ehhez cseppet sem fűlik a foga.

Az Excalibur pedig sikeresen vegyíti a mutánsokat az angolszász fantasyvel, ami ellen pedig egyébként nem kevés ellenérzésem szokott lenni. Sosem szerettem Dr. Strange-et, Dormammut vagy Szellemlovast az X-men háza táján, a mutáció és a mágia ritkán alkot jó elegyet, és amikor igen, akkor is többnyire egy alternatív univerzum kell hozzá. És ez a hangulat itt meg is található, részben talán azért is, mert a csapat egyik prominens tagja Apokalipszis, aki még párhuzamos világokban is ritkán állt a jó oldalon. Őt kicsit olyan olvasni, mintha a Kurgán hirtelen hetven százalékban Clancy Brown személyiségével bírna. Már nem a világot akarja letarolni, hanem a maga rideg eszközeivel egyengeti a mutánsok útját. Persze az sem elhanyagolható, hogy az alkotók képesek a mitikus elemeket könnyedén elkeverni a mindennapok világáéval, legyen szó druidákról, selkiekről, sárkányokról vagy Avalon ellenségeiről. Ebből pedig egy kifejezetten hangulatos kelta-szász-modern szuperhős elegy kerekedik.
(Marvel, 2019)
Pusztai Dániel

Midnight Vista

2002: Oliver és mostohaapja, Norman elugranak a közeli boltba egyik este. Hazafelé tartanak, amikor a rádió megbolondul, azt utcai lámpák kiégnek, majd a Midnight Vista és a Jefferson sarkán egy vakító fénynyaláb felkapja az autójukat.
2019: A Midnight Vista és a Jefferson sarkán feltűnik egy meztelen, hosszú hajú férfi – Oliver hazaért.
Eliot Rahal története pont attól lesz igazán érdekes, hogy még véletlenül sem a köztes időszakról szól: ugyan vannak „kötelező” visszapillantások, de a sztori valójában a visszatéréstől kezdődik – ahol a jól ismert ufós-elrablós történetek általában végződnek. Természetesen a legtöbb kötelező klisét felvonultatja az öt füzet során, de ezeket kiválóan használja. Clara Meath a felnőtt férfi és a gyermek élményeinek kettőségét ügyesen oldotta meg: a jelen piszkosabb, határozottabb vonalú rajzokkal, a múlt könnyedebb, merészebb színekben pompázó, rajzfilmszerű ábrázolással elevenedik meg. Egy jó darabig meg is kérdőjelezhetjük, hogy amit látunk, valóban így történt – vagy éppenséggel történik – meg.(Aftershock, 2019)
kóbor

Paper Girls 1-30

A Paper Girls teljes sorát a legegyszerűbben úgy lehetne összegezni, hogy ez a féleposzi terjedelmű odüsszeia hozza Brian K. Vaughan összes erősségét és gyengeségét. Kezdjük az erősségekkel: a mai képregényes színtéren Vaughan karakterei a legmélyebben formázottak között tartoznak: hihetőek, szerethetőek, hétköznapiak. Ezeket beülteti egy sci-fi történetágyba, amely rendszerint egy régi alaptörténet, -motívum újragondolása (utolsó ember/férfi a Földön, időutazás). A történet alapkoncepciója viszonylag eredetinek mondható: az időutazással bekövetkező változtatásokat tiltó és megengedő táborok, az „öregek” és „fiatalok” összecsapásának közepébe kerül egy újságkihordó csajbanda. A konfliktus kiterjeszthető, átültethető korunk számos kérdésére. Nekem például a műemlékek körül zajló viták jutottak eszembe, de ez nyilván aszerint változik, hogy az olvasót éppen mi foglalkoztatja. Sajnos, itt a koncepciónál és karakteralkotás és -kezelésben megállnak a dramaturgiai erősségek, hiszen – ahogyan más Vaughan sagákhoz hasonlóan – annak nincs határozott íve, tetszőlegesen kivehető belőle a közepe, vagy akár többszörösére is hízlalható, mely műveletektől nem lesz se több, se kevesebb a történet. A befejezés, az ún. konfliktus lezárása nem annyira idegesítően ostoba, mint az Y esetében. Itt az alapkérdés, konfliktus béna lezárása helyett egyszerűen elkeni a dolgot.
Vaughan bűntársa Cliff Chiang volt, akinek a rajzait nagyon jó volt viszontlátni, hiszen emlékezetes volt számomra a Crisis Aftermath: Spectre és a Batman füzetekben lehozott rajzai szűk másfél évtizede, amikor még olvastam aktuális DC-t. A Paper Girls több Eisner-díja közül az egyiket nem hiába kapta Chiang. A sorozat vizuális tartalmához legalább ennyire hozzájárult a gyönyörű színkezelés és a füzetek „csomagolása” is. Nem tudnék megnevezni még egy olyan sorozatot, melynek füzeteit ennyi szeretettel és gondos odafigyeléssel raktak volna össze. A borító és belívek anyagválasztása tökéletesen passzol a színvilághoz, a mindegyik részben mellékelt poszterrészlet, a levelezési rovat, reklámok pedig egyszerre jelentenek összekacsintós geget és görcsös ragaszkodást egy mára letűnt korszak és talán egy kivesző formátum iránt. Hogy ez szánalmas, vagy csak szimplán vicces, azt mindenki eldöntheti magának. Mindenesetre a történet alaphelyzetével együtt nagyon is kortárs módon épít a nyolcvanas évek nosztalgiahullámára. (naná, hogy lesz is belőle tévésorozat…)

Zárójeles gondolat: a Vaughan-Chiang páros az első füzetben megteremtett egy baromi jó és trendi alaphelyzetet: 4 vagány csajszi újságot kihord 1988-ban. Spoiler: az első füzet utolsó oldalain megjelennek valami lények. Nos, ez az egész amerikai képregényipar rákfenéje. Miért nem szólhat egy sorozat 4 vagány csajsziról, környezetéről és az ő valós dolgaikról? Nem; ezt az egészet be kell bugyolálni szuperhősös, időutazós, ufós, mágikus köntösbe… (Image, 2015-2019)
Szabó Zoltán Ádám

Vampire State Building

Az egyik legújabb amerikai képregénykiadó, a tavaly nyáron indult Ablaze Publishing nem akart semmit a véletlenre bízni, így első kiadványának megszerezte a roppant beszédes című Vampire State Building kiadásának jogát. A kiadó palettája ugyanis javarészt francia képregényalbumokból áll – ez a történet például két albumban jelent meg a Soleil gondozásában. Az AnGe és Patrick Renault által írt sztori – egy ilyen címmel többet nem is mondanék róla – egy kellemes, könnyed, átlagos TV-horror, maximum 16-os karikával ellátva. Egy csipetnyi eredetiség felüti ugyan benne a fejét, ami a „vámpírok” eredettörténetét illeti, de azért túlzásba nem viszik. A képregény erőssége itt Charlie Adlard, aki abszolút elemében volt, mind a környezet, mind a karakterek ábrázolásában – sajnos azonban nem érvényesül igazán. Minden egyes oldalról bántóan üvölt ugyanis, hogy ez nem erre a méretre készült – a szokásos francia albumméret van összenyomorgatva a jelenlegi amerikai szabvány méretre. Az albumok felezésével négy füzetre osztás során ráadásul sikerült egy kétoldalas splash-t nem egymás mellé szerkeszteni. Elvétve becsúszik egy-két nyelvtani hiba is. Vegyes érzéseim vannak az Ablaze bemutatkozásával kapcsolatban, de bízom benne, hogy a francia Conan kiadása – amiből ugyan az első nekifutás meghiúsult, de a Queen of the Black Coast helyett érkezik a Red Nails – jobban sikerült. (Ablaze, 2019)
kóbor

Savage Avengers vol. 1 – City of Sickles

Conan kiadóváltása remekül indult: az új Savage Sword of és a „sima” Barbarian is kiváló történetek, piszok látványos rajzokkal. A hybóriai korban tehát minden nagyon rendben van, azonban az ötletek házában valaki kitalálta, hogy egy kíméletlen kimmériaira nagy szükség lenne napjainkban is. Bármennyire is bugyuta ötletnek tűnik ez így elsőre, Gerry Duggan – aki a Savage Sword írójaként már bizonyított Conan-ügyileg – egy iszonyatosan szórakoztató és tökös sztorit rakott össze. A recept egyszerű: kell hozzá egy fekete szívű varázsló (Kulan Gath), pár hasonló beállítottságú, nagy tételben lemészárolható ágyútöltelék (a Kéz), egy ereklye, több hektoliter vér és egy emeletes ház nagyságú, frissen a világra szabadított ősi isten. Ha ezek megvannak, akkor keverjük el morálisan képlékeny (anti)hősökkel, szúró-vágó- és lőfegyverekkel, egy Venom-sárkánnyal, majd az egész egyveleget tálaljuk nagy lendülettel és kevés humorral. Mike Deodato érezhetően elemében van, Marveles búcsúmunkája nyers, piszkos és véres, pont, mint amit ez a sztori megkövetel. Az összkép hatásos, mint egy bontógolyó – minden oldalra jut egy nagy adag akció meg egy izomlaza beszólás vagy poén. Színtiszta eszképizmus, a maga gyönyörű, hamisítatlan valójában. (Marvel, 2019)
kóbor

Dédéer

Magyar-német képregény nyelvkönyv létezik, mi mást ajánlunk a magyar-német relációból. A Német Demokratikus Köztársaságban kiadott gyerek-, ifjúsági és egyéb magazinok import magyar anyagát böngészhetjük ezen a nagyszerű archiváló-oldalon.

A Trommel, Dob , felsőbb iskolásoknak szóló magazin “étlapján” például olyan címek szerepelnek, mint Deckname: Szivar, Aktion Labyrinth, Dorothy in Zauberland. A szerzők? Dargay, Zórád, Sebők, sőt Jankovics Marcell kevés képregényéből is olvashatunk egyet.
Lénárd László

Criminal Vol.1 – Coward

Volt egyszer egy Gotham Central nevű sorozat. Ebben Batman és Robin pont csak annyit jelentek meg, hogy a füzet eladható maradjon a szuperhősök uralta piacon. A valódi fókusz a hús-vér rendőrökön volt. Ed Brubaker, Greg Rucka (írók) és Michael Lark (rajzoló) egy nagyon egyedi és érett noir sorozattal állt elő. Aztán a gonosz Marvel elcsábította Larkot, nem sokkal később pedig Brubakert; Rucka pedig, nagyon helyesen, lezárta a sorozatot 2006-ban, mert így már minek. Marvel azért volt annyira jófej később, hogy teret engedjen Brubaker neo-noir hóbortjának és a Sean Phillipsszel kiegészülő párosnak adott egy saját sorozatot Icon alkiadójánál, nyilván azzal a feltétellel, hogy ír mellette elegendő pizsamás történetet is. Ez lett a Criminal.
13 évig ott volt a kívánságlistámon, de valamiért mégsem futottam neki eddig, valószínűleg attól tarthattam, hogy a divathullámot meglovagoló, komolykodó sorozattal lesz dolgom. Az elvárásaim részben teljesültek, mert rengeteg tipikus noir elem kipipálható, de az alkotópáros hozzátett éppen elegendőt ahhoz, hogy élvezhető legyen. Például fordulatos, izgalmas történet, szereplői pedig élnek, nem úgy mint a Sin City baltával faragott karakterei. Jót tesz már az első gyűjteményes kötetnek, hogy a sorozat szereplői között lazább-szorosabb kapcsolat van, melyeket csak később fejtenek ki jobban. (Marvel/Icon, 2007)
Szabó Zoltán Ádám

Sea of Stars vol. 1

A világűr…olyan unalmas, hogy beszarás. Legalábbis a nyolcéves Kadyn szerint, aki az űrkamionos apjának teherhajóján ábrándozik szupernóvákról és űrcápákról. Éppen a raktérben túrja fel a szállítmányt – egy múzeumnyi „kacatot” – amikor egy hatalmas leviatán-űrsákánykígyó-kozmikusharcsa jön és lazán kettéharapja az űrhajót. Miközben a lény és apu eljátsszák Jónás és a cet történetét, Kadyn megragad a múzeumi cuccok közül egy különös baltaszerűséget és egy villanásban eltűnik. Így indul Jason Aaron és Dennis Hallum (aki már egyáltalán nem „Hopeless”) szerzői sci-fi sorozata, ami az egyedi világával azonnal magával ragad. Ebben a világűrben mindenféle űrtengeri lény „úszkál”, Kadyn új barátai például egy úrdelfin és egy űrmajom lesznek. A történet egyik szálán ők sodródnak új kalandok felé, a másikon Gil próbálja fáradhatatlanul felkutatni elveszett fiát. Habár ez már önmagában is elég lenne, azért kapunk még egy idegen civilizációt, eltűnt isteneket, egy végtelenül szarkasztikus robotot. Stephen Green könnyed rajzai és Rico Renzi vibráló, lüktető színvilága tökéletes összhangban keltik életre ez a nem mindennapi sci-fi-t. Remek ívű történetvezetésével, emberi karaktereivel és csodálatos képi világával kiváló élményt nyújt, miközben hangulatában a Ghibli stúdió remekeit idézi meg. (Image,2020)
kóbor

States of Mind

Ha az előbb hiányoltam a valós karakterek valós dolgait, akkor a Humanoids Life Drawn alkiadójától meg is kaphatom a magamét. A rovatban nem véletlenül foglalkoztam már több kötetükkel. Nem mintha kifejezetten önéletrajzi képregényekre gondoltam volna, mindenesetre ezúttal újra egy ilyennel van dolgunk. A States of Mind francia eredetije 2010-ben jelent meg, írópárosa pedig a munka tárgya és annak apja. A képregény nemcsak megosztja velünk Emilie Guillon küzdelmét depressziójával, bipoláris betegségével, de gyaníthatóan megalkotása egyfajta terápiás eszköz is lehetett. Kicsit félve láttam neki a képregénynek, megterhelő más bajába mélyen belevetni magam, de meglepően könnyedén haladtam vele. Annak ellenére, hogy a képregényt hárman alkották meg, megmaradt annak eredeti naplójellege. Persze, minden napló más, ez itt inkább események tárgyilagos ismertetéséhez áll közelebb, ami fakadhat abból is, hogy Mlle. Guillon szándékosan nem akar túl mélyre engedni bennünket lelkivilágába, éppen elég kitárulkozás lehet így is számára ez a könyv. Ez kisebb hiányérzetet keltett, hiszen látjuk előttünk zajlani az eseményeket, de igazán nem ismerjük meg a főszereplőt, gondolatait és legfőképpen betegségének néhány mozgatórugóját. Ezzel együtt nagyon hasznos munka mindazoknak, akik hasonló gondokkal küzdenek és azoknak is, akik nyitottak arra, hogy megértsék embertársaikat. (Humanoids/Life Drawn, 2019)
Szabó Zoltán Ádám

Hashtag: Danger – Panic on Dinosaur Mountain!

Ó, kihívói az ismeretlennek, rettenthetetlen felfedezők, akik észbontó kalandjaik során bejárnak elveszett világokat és találkoznak fantasztikus kreatúrákkal. Az emberiség legjobbjai, bajnokok, akik bátorságukkal, eszükkel és a legnemesebb emberi tulajdonságokkal felvértezve…na nem. Nem, ezek itt nagyon nem ezek a figurák. Tom Peyer fogta a klasszikus hős-felfedező-kalandor csapatokat – leginkább talán a Challengers of the Unknown-t – és egy roppant jópofa paródiát gyúrt össze. A címben szereplő csapat vezetője Desiree Danger egy iparmágnás milliomos kislánya, felszínes és üresfejű, híres celeb akar lenni. Fel is bérel maga mellé két társat – a konteóhívő, ám zseniális Einstein Armstrongot és Sugar Rae Huangot, többszörös női súlyemelő-bajnokot és ketrecharcost – hogy felkutassák az ismeretlent, aztán pénzt és hírnevet kovácsoljanak belőle. Az Ahoy két önálló sorozatának végén, pár oldalas vicceskedésként elsütött dolog olyan jól sikerült, hogy végül a csapat egy önálló minisorozatot is kapott. Három rövid résztől eltekintve a rajzokért Chris Giarusso felel, aki a Mini Marvels-ben és a szerzői ifjúsági képregényében, a G-Man-ben bejáratott egyszerű, aranyosan karikatúra-szerű stílusával remek képi humorral fűszerezi meg a történeteket. A korai, pár oldalas, rövid csattanóra kihegyezett felvonások működnek a legjobban, de az egész kellőképpen szórakoztató lehet annak, aki kedveli az ilyen fricskákat. (Ahoy Comics, 2019)
kóbor

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: