Az Igazság Ligája: A Villám-paradoxon (Justice League: The Flashpoint Paradox)

Alapjáraton elfogult vagyok a DC rajzfilmekkel szemben. Imádtam kölyökként Batman-sorozatot, majd kicsit később a Superman és az Igazság Liga rajzfilmsorozatokat. Mindig is hangoztattam, hogy a DC megfogta Bruce Timmel az Isten lábát. Azonban az utóbbi időben a kiadó a sorozatok helyett ráállt az egész estét betöltő rajzfilmekre, melyekkel szemben már vegyesek az érzelmeim. Kimondottan jónak tartom a Wonder Woman és a Batman: Under the Red Hood filmeket, ezzel szemben a Superman/Batman: Public Enemies-t gyalázatosnak tartom, a Justice League: Crisis on Two Earths pedig nem rossz, de hiányzik belőle Grant Morrison JLA: Earth 2-jének zsenialitása.

Kíváncsian ültem neki a Az Igazság Ligája: A Villám-paradoxonnak (Justice League: The Flashpoint Paradox), és hasonlóképpen vegyes érzelmekkel. Egyrészt imádom az alternatív történelemre épülő történeteket, másrészt viszont a szóban forgó alkotás pont azon a crossoveren alapul, ami előkészítette a DC Univerzum legjobb esetben is felemás újraindítását, és ami többek között ezért is volt nagy dobás. Kicsit olyan ez, hogy a Magnus-házat is rajzfilmre viheti a Marvel, de kétséges, hogy meglépnék a mutánsok megtizedelését, pedig visszatekintve arra ment ki a játék. Tehát, hogy áll meg egy kontinuitást felrúgó esemény önmagában?

Barry Allen egy nap arra ébred, hogy rég halott édesanyja életben van, ellenben ő nem rendelkezik semmiféle emberfeletti képességgel. A világ nem hallott se Flashről, se Supermanről, se az Igazság Ligáról, ellenben háború dúlja fel, mely egyik oldalán atlantisziak, a másik oldalán amazonok állnak. Egyik felet sem különösebben érdekli, hány ártatlan hal meg ebben a konfliktusban, pedig az amazonok elfoglalják Nagy Britanniát, az atlantisziak pedig fél Európát elárasztják. Félő, hogy konfliktusuk hamarosan az egész világra kiterjed.

Így Barry útra kél, hogy ő maga létrehozza az Igazság Ligát. Helyzetét megnehezíti, hogy nincsenek képességei, hogy senki nem hallott Supermanről, és hogy két prominens tag áll a két ellenséges nemzet élén. Ezért jobb híján Batmant látogatja meg, aki azonban eszközeiben jóval brutálisabb, és kis híján a szart is kiveri szerencsétlen Barryből. Hamar kiderül, hogy ebben a világban a Wayne-szülők élték túl a Joe Chillel való találkozást, és Bruce halott már évek óta. Barry kénytelen meggyőzni Thomas Wayne-t, hogy egy másik valóságból származik, amikor viszont bizonyíték gyanánt előveszi szuperhősruháját, akkor az eredeti helyén esküdt ellenségéjét, Professzor Zoomét találja, aki mellesleg még az eredeti realitásban megfenyegette.

A Villám-paradoxon tele jobbnál jobb ötletekkel, azonban egyiknek sincs ideje igazán kibontakozni. Jópofa, hogyan szerzi vissza Barry a képességeit, és ötletes az új Joker is, csak a hosszú felvezetés után végül csak egy visszatekintésben látjuk őt. Más karakterek pedig – mint Marvel Kapitány, Etrigan, Grifter – az ágyútöltelék és a kirakatbábú pikáns keverékeként szerepelnek. Az egyébként korunk képregényeire is jellemző, hogy egy csorda karaktert csak a tömegben látunk harcolni, mert attól az egész rögtön epikusabbnak tűnik, de egyébiránt semmi szerepük. Annyira, hogy hozzájuk képest bármelyik X-men filmben szereplő legutolsó karakter is háromdimenziós személyiség. Miért érdekeljen Canterbury Tücsök és Miss Hyde, ha nem tesznek mást integetésen kívül?

Sokszor a design sem válik feltétlen a szereplők javára – Aquaman például úgy néz ki, mint egy kigyúrt, börtönviselt tahó, de Zoom külsejét sem érzem telitalálatnak. A Villám-paradoxon ennek ellenére egy nézhető alkotás, csak eszembe jut, hogy mennyivel elegánsabb és magával ragadóbb volt a történelemváltoztatás témájában a Timm-féle Igazság Liga első évadzárója Vandal Savage-dzsel. Persze, a nácik alapból hálás téma, de itt egy kicsit többről van szó: ott minden karakternek megvolt a helye. Tudom, nem egyszerű egy eseményből rajzfilmet csinálni, de ez esetben nem ártott volna többet belegyúrni a kiegészítőkből, vagy egy olyan alapanyaghoz nyúlni, ami önmagában is jobban megállja a helyét.

A Villám-paradoxon nem rossz agykikapcsolásnak, de hiányzik belőle a szikra, ami az Igazság Ligában vagy az új filmek közül a Under the Red Hoodban megvolt. Lehet persze, hogy a régi rajzfilmek trükkjét az jelentette, hogy nem ragaszkodtak a képregények minden egyes paneljához, hanem fogták azok esszenciáját, és azt vitték képernyőre. Lehet, hogy ennek kellene lenni az irányelvnek az új rajzfilmek esetében is.