A halhatatlan beagle

Mi az élet értelme? Miért vagyunk itt? Egyáltalán: hogyan kéne magunkat éreznünk? Baj, ha esténként az ember arra ébred, hogy mégis, mi lenne ebben a hatalmas katyvaszban a feladata?

Charlie Brown, a neurotikus, bizonytalan-bizalmatlan kutyatulajdonos volt az első olyan képregényhős, aki feltette ezeket a kérdéseket úgy, hogy pontosan tudta: nem fog rájuk választ kapni. Ezzel pedig elnyerte a legfiatalabb egzisztencialista címét, és bár megnyugvást és biztonságot 50 évig nem talált, ez a világ egyik legismertebb alakjává tette kutyájával, Snoopyval egyetemben.

Ha úgy gondoljuk, Jim Davis bankot robbantott egy kövér, lusta és kellemetlen macskával, akkor ezt szorozzuk be mondjuk tízzel, és megkapjuk azt, amit Charles M. Schulz ért el a Peanuts című sorozatával, amit túlzás nélkül lehet a világ egy ember által leghosszabban mesélt történetének tartani. A képregény 1950-től 2000 februárjáig futott, és alig egy nappal az alkotója halála után ért véget, azaz Schulz 50 éven keresztül rajzolta meg nap, mint nap Charlie Brown kalandjait, amik az addigi, megszokott képregényektől merőben eltérőek voltak.

A második világháború utáni Amerikában nagy sikernek örvendtek az izgalmas, cselekményes, fantasztikus, szuperhősös képregények – ebbe a közegbe csöppent bele egy magányos, félénk és szerencsétlen kisfiú, aki nem félt feltenni bizonyos kérdéseket. Méghozzá olyan kérdéseket, amelyek – mint utóbb kiderült – nem csak őt, hanem egy egész nemzetet foglalkoztattak. Hogy például mi végre az élet.

Schulz 1922-ben született, iskolázatlan szülők egy szem gyerekeként, túlélte az iskolai közeg okozta stresszt, a második világháborút, a világválságot, kétszer nősült, 5 gyereket nevelt fel, az általa rajzolt képregényt 27 országban adták ki, évente millió dollárokat keresett, és nem tudta túltenni magát gyerekkora, a biztonságos otthon és édesanyja elvesztésén. Olyan sikereket és nyilvánosságot ért el, amilyet előtte egy képregény-rajzoló vagy egyedül tevékenykedő alkotó sem, de egész életében egy dolgot szeretett volna: ha megmaradhat egy egyszerű, átlagos valakinek.

Schulz élethez való hozzáállása jól tükröződött az általa írt és rajzolt Peanuts-ban, amin élete végéig egyedül dolgozott: munkáját nem segítette kreatív csapat, gyakornokok vagy előrajzolók. Charlie Brown és barátai egytől egyig az ő teremtményei voltak, és a rövid epizódok mind az ő sajátos világképét árnyalták. Meglehet, hogy épp ez az egység vitte ekkora sikerre az eredetileg Lil’ Folks címet viselő képregényt. A címet szerkesztői tanácsra kellett megváltoztatnia, és sosem barátkozott meg az új változattal. Úgy gondolta, hogy a címváltoztatás elvette a sorozat méltóságát és jelentőségét – ám a következő évtizedek rácáfoltak erre, és Snoopyék eljutottak oda, ahova előtte senki. Többek között a Holdra: az Apollo 10 űrhajósai Charlie Brown-nak keresztelték a vezérlőmodult, és Snoopy-nak a Holdra szálló járművet.

De ez csak a történet egy – kvázi – jelentéktelen szelete, a Peanuts ugyanis sokkal több lett, mint egy egyszerű, aranyos comic strip egy napilap kitöltésre váró hasábján vagy egy popkulturális ikonokat adó történet. A hét minden napján megjelenő epizódok ugyanis jelentettek egyfajta kulturális forradalmat, amellyel addig nem találkozhatott a közönség ilyen formában. Schulz művészete abban rejlett, hogy a legegyszerűbb, legmélyebb dilemmákat állította a középpontba, és ehhez nem hívott segítségül varázslatos elemeket, hihetetlen teremtményeket, csak egy csapat külvárosi gyereket, akik saját szociális hálójukban vergődnek. De épp ez tudta sablonosan, mégis szerethetően és érhetően leírni, milyen hétköznapi problémákkal kell minden egyes embernek megküzdenie.

A Peanuts ezzel elérte azt, ami igen kevés alkotásnak szokott sikerülni: kommunikációs csatornát jelentett a generációk, földrészek között, mert mindenkihez tudott szólni. Nem szűkítette le a közönségét, nem állított megingathatatlan hősöket, nem akarta megváltani a világot, csak elmesélte, milyen kételyek támadhatnak az emberekben.

Schulz munkájának nagyon fontos eleme az, hogy sosem szándékozott megmondani a tutit – és hogy emiatt sosem nyúlt aktuális, politikai vagy közéleti kérdésekhez. A képregényben sosem fejtegetett össztársadalmi problémákat, nem indított nagy ívű vitákat, csak próbált az egyén és a világ viszonyára szorítkozni. Ez a mereven tartott szabály tette a Peanuts-ot egy időtlen, bármikor, bármilyen élethelyzetben és –szakaszban élvezhető művé. Főszereplői, a gyerektestbe zárt kortalan filozófusok furcsa kettősséget teremtettek azzal, hogy bár iskolába járnak, kiskorúak, mégis tisztában vannak a helyükkel, helyzetükkel, és nem akarnak olyan nagy léptékű kérdésekkel foglalkozni, amire nincs hatásuk. Ebben lehet sokat tanulni bármelyiküktől – és ne felejtsük el Snoopy-t, az életével tökéletesen elégedett beagle-t.

Schulz mindig visszautasította azt, ha guruként vagy tanítóként próbálták meg aposztrofálni, ami miatt többször ki is fejtette, hogy fogalma sincs, mi az élet értelme. Egyszerűen nem tartotta feladatának, hogy bármit is megszabjon másoknak – hiába kérték erre többször. Néha ugyan engedett a közönség nyomásának – Martin Luther King meggyilkolása után született meg például a sorozat fekete karaktere, Franklin, de ennél konkrétabban sose ment bele a közügyekbe. Ez a fajta hozzáállása tette karaktereit egységessé és jól jellemezhetővé. Snoopy sem adja meg magát senkinek, azt csinálja, ami jól esik neki és amiről azt gondolja, hogy jó – és soha nem bánt szándékosan senkit. Rendületlenül írja a könyveit, hiába utasítják el a szerkesztők, I. világháborús vadászpilótának képzeli magát, de tisztában van a szerepjáték súlytalanságával (és maga az élet), és teljes lelki nyugalommal hagyja magát élvezni az élet apró örömeit.

Snoopy teljes ellentéte Charlie Brown, a gazdája, aki mindig és mindenen aggódik, holott tisztában van vele, hogy ezek a görcsök tartják vissza a sikerektől. Béna a baseballban, ügyetlen a fociban, reménytelenül szerelmes a képregényben soha fel nem tűnő, kicsi vörös hajú lányba, de nem meri megszólítani, és végig a saját traumáin lavírozik. Charlie lételeme a frusztráltság, és bár úgy gondolja, hogy senki sem szereti, teljes jogú tagja a társaságnak, és mindig kap egy új bizonyítási esélyt – még Lucy-től is, pedig ő ekézi a legkeményebben.

Lucy igazi vezéregyéniség, perfekcionista, nem tud veszíteni vagy megalkudni, a végletekig küzd – mégsem tud mit kezdeni a reménytelen szerelemmel, amit a sorozat művészlelke Schroeder iránt érez. A fiút ugyanis semmi sem érdekli, ami nem zene, zongora vagy Beethoven, a felhők között jár, és tökéletesen alkalmatlan lenne erre a kapcsolatra – ahogy az elutasításra is, ezért csendben tűzi Lucy erőszakos közeledését. Ez a passzív helyzet élesen és plasztikusan, ugyanakkor egyszerűen és szépen mutatja meg, hogyan tudnak egyes emberek egy látszólag meddő, ugyanakkor valahogy mégis termékeny kapcsolat határán mozogni. Lucy és Schroeder elmélkedései a külső szemlélő számára nem járnak nagy előrelépésekkel, mégis megteremtenek maguknak egy olyan helyzetet, buborékot, amin belül csak ketten léteznek. Lucy ilyenkor elveszti magabiztosságát és végre egy emberi oldalról mutatkozik meg, a fiú pedig – bár úgy tűnhet, csak magára figyel – megengedi neki ezt.

Linus, Lucy öccse egy takaróhoz való viszonyáról híresült el, és tette a „security blanket”, azaz a biztonsági takaró kifejezést egy igen sokrétűen alkalmazható szófordulattá. Linus ugyanis, aki okos, művelt és érzékeny, egy lépést sem mer, akar vagy tud tenni a takarója nélkül, amely számára védőpajzsot képez – bár komoly veszély nem igazán leselkedik rá, Lucy kegyetlenségei ellen pedig a takaró mit sem ér. Linus tisztában van a helyzet illúziójával, de változtatni nem óhajt rajta. Ez a gyengesége mások számára nem káros vagy terhes, ő pedig jobban érzi magát tőle és okosan tudja használni. Semmi ciki nincs abban, hogy Linus – aki az élet többi területén kimagaslóan teljesít, szépirodalmat, filozófusokat idéz, ügyesen játszik – egy szakadt takaróval mászkál, mert ő nem érzi annak. És valahol ez lenne a lényeg.

A sorozat karakterei önazonosak, nem akarnak másnak látszódni, mint amik, és őszintén be tudják vallani a hibáikat – még Lucy is. Persze lehet, hogy egy ennyire letisztult alkotásmódhoz kellett az az 50 év, amit Schulz rászánt – hiszen minden nap újat kellett mutatnia, az adott karakterek felhasználásával, de nem ismételhette önmagát. Meg tudta tartani a szereplőit olyannak, amilyennek megálmodta, és nem csak az emberi, hanem az állati szereplőknek is tudott egy érzelmi, filozófiai mélységet adni – akár Snoopy és a madarak viszonyáról, akár Woodstock lexikális tudásáról van szó. Talán nem meglepő az az állítás, hogy ebben a történetben mindenki okos.

Egy ekkora hosszúságú történetnél nehéz levonni általános következtetéseket, de a nagyobb irányelveket jól érzékelhetően megtalálni. Azt pedig nehéz kikerülni, hogy ha hátralépünk kettőt, egy csapat összetartó gyereket látunk, és egy nagyon aranyos kutyát. Ami, mint a reklámokból meg a hollywoodi filmekből tudjuk: mindig bejön. Ha okosan használják.

Varga Júlia | nokredit.hu