Titkos és szép hajcihő – Titkos Háború

Amikor elolvasom Marco M. Lupoi Panini-főszerkesztő szavait az éppen aktuális Marvel-kötet elején, mindig arra gondolok, olyan jól összefoglalja a dolgokat, annyira szabatos és annyira a lényeget emeli ki minimálisan fényezve, hogy valójában semmi szükség recenziókra, elég volna leközölni ezt a pár tömör sort, az előszót.

Most is. „Elég belelapozni a kötetbe, hogy lássuk, itt valami különlegeset tartunk a kezünkben – nagyrészt Gabrielle Dell’Otto szemkápráztató oldalainak is köszönhetően.” Ennek a kötetnek ez a lényege, jómagam csak az is kötőszót hagytam volna ki. Elég belelapozni a kötetbe, hogy lássuk, itt valami különlegeset tartunk a kezünkben, nagyrészt Gabrielle Dell’Otto szemkápráztató oldalainak köszönhetően.

A hamar híressé vált festő-rajzoló eleinte borítókat készített, emlékezetesek például Pókember-címlapjai, majd teljes képregényeket. Az ő csoportképét adja ki a Marvel-sorozat gerince is. Realista-fényképszerű festései nem az Alex Ross-féle meghaladhatatlan hiperralizmus felől közelítenek a valóság ábrázolásához, hanem kicsit oldottabban, karikatúraszerűbben, művészien textúrázott-színezett módon. Időnként így is teljesen dinamikátlanok a rajzai, nem is erről szól a hiperrealista-vonal, hanem egy történeten keresztül felvonultatni a Marvel vagy épp a DC-panoptikumot, és új megvilágításba helyezni az szereplőket, helyszíneket. Eye-candy így a szomszédunk fényképszerű arcvonásait viszontlátni mondjuk Rínón vagy Gólyalábon. Állóképeket látunk egymás után, de ki bánja, ha egyszer-kétszer olyan jól esik elővenni ezeket a köteteket. Nem a „képregénység”, a felmutatott és kihagyott részek egyensúlya, a történet dinamikája viszi a előre a történeteket, hanem a tablószerűség akasztja meg szemünket a megszokottnál több időre egy-egy képkockán.

„2004-ben Brien Michael Bendis ismét újraformálta Nick Furyt a Titkos háborúval.” – írja Lupoi. Átvezette a világjáró spionszerepből a kémthrillerek világába. Fury egy világméretű titkos összeesküvést fedez fel, amibe belekeveredik a Marvel-univerzum földhözragadtabb ágának szinte minden szereplője. Most már értem, miért volt szükség erre a történetre.

Egyébként nem érteném. Először is vegyük a reagálásokat a címre. Az ikonikus cím többesszám jelének eltüntetésével történő ellopásának minősíteném az esetet. Mintha (fordítva) nem Star Wars lenne, hanem Star War. A Secret Wars (magyarul értelemszerűen ugyancsak Titkos háború) akkora alapvetés a Marvel-történelemben, hogy ennek a címét átvenni, minimálisan átalakítani egyszerű félrecsúszás lehetett a szerkesztőktől vagy Bendiséktől. A nagy kalandok egyike, örök klasszikus, sok-sok kamasz rongyosra olvasott füzeteivel. A Nagy Marvel Képregénygyűjtemény Facebook oldalán minden komment arról szól, hogy miért nem az eredeti Titkos háború jelenik meg (a maga 12 részével persze). Ez persze félreértés, hiszen ha nem ez volna a címe, hanem mondjuk Latvériai kaland vagy Titkos társaság (ja, az meg az Illuminati lett, szintén Bendis) vagy Titkos paktum vagy bármi más, akkor nem háborogna ezen senki. De ha ezzel akart híres lenni ez a sztori, akkor valaki nagyon nem jól gondolt valamit.

Azt még elnézte az ember, hogy van Titkos háború II., hiszen szerettük a Túlontúlit. De hogy ennek a mostani történetnek a címnyúláson kívül semmi köze az előzőhöz, az kicsit fáj. Mint amikor az új tulaj nevet változtat a focicsapatnál.

Ezen túllendülve, milyen a történet? A Titkos csata vagy Titkos csetepaté? Hát, Bendises.

Hogyan kezdődik? Luke Cage és Jessica Jones arról beszélgetnek, hogy Vasöklöt egy kis-srác kicikizte a csizmája miatt. Bendisesen hétköznapi. Nála nincs is olyan, hogy egy kis-srác ne cikizzen ki valakit a szerkója miatt. És hogy erről ne beszélgetnének a szereplők mondjuk fél-két oldalon keresztül. Vagy három. Aztán BUMM, akció. Felrobbantják a Bajnokot, és mivel áthatolhatatlan a bőre, csöveken keresztül próbálják megmenteni. A realizmus ötvözése a megmagyarázhatatlannal. Erről is beszélgetnek egy darabig. Bumm, akció, bumm, beszélgetés. Bendistől is olvastam már élénkebb, maradandóbb munkákat. Humora is volt már jobb, mint itt, komor az egész, mindenki komolyan veszi magát, ezáltal olyan közhelyesen viselkedik, hogy semmit nem tesz hozzá az eddigi jellemábrázolásokhoz – talán Furyt kivéve. Rozsomák, Pókember, bárkit említhetnék. Szuperhős akcióthriller akar ez lenni?

Tehát belép a képbe Fury, a háttérben a Marvel Univerzum legerősebb főgonoszainak egyike, meg persze mégse ő, minden a feje tetejére áll, keletkezik egy olyan morális probléma, amelybe a DC-univerzum beleremegett (joga van-e telepatának vagy egy techikával rendelkező technológusnak tisztára mosni a jó érdekében a saját társai elméjét), a Marvel-világban meg észre se vették, mindenki úgy lendül túl ezen, mintha természetes lenne az agymosás, mint a reggeli fogmosás. Az a baj, hogy Bendis is túllendül ezen. Egy komor, sodró lendületű akcióképregényt kaptunk, ami egyszer jó szórakozás, de másodszorra, harmadszorra csak a rajzolói világ menti meg.

Nem számoltam, de szerintem száz felett lehet a festett portrék száma (a jó öreg monitorképes szuperhős meg szupergonosz bélyegportréktől kezdve két oldalas tablóképekig, ezek szívünknek a kezdetektől kedvesek), nem beszélve a fantasztikus akcióportrékról, illetve a néhol brit rajzolókat, Steve Dillont és társait idéző képrészletekről. A bevont szereplők száma a sok és a rengeteg között van, ettől felőlem lehetne háború meg titkos is, de titkos háború nem, mert az már volt, és megismételhetetlen.

Ez egy szép könyv.

Nagy Marvel-képregénygyűjtemény 14. kötet 
Titkos Háború
(Secret War #1-5)
Szerzők: Brian Michael Bendis, Gabriele Dell’Otto, Patrick McGrath
Megjelenés: 2018. július 5.

LL