Bosszúállók – Filmkritikák

Origo

Így kell megmenteni a világot

[toc](Varga Dénes) A Bosszúállók egy fantasztikusan sikerült popcornmozi. Ritka, amit ez a film véghezvitt: a szokásos műfaji összetevők mindegyike működik benne. A látványvilág pazar, a humor sokrétű, néhol egyenesen pimasz, az emlékezetes karakterek pedig kiadnak egy futballcsapatot. És a legfontosabb: ezek az összetevők nem önmagukért léteznek, hanem mind a történetet szolgálják.

Ambiciózus vállalkozásba kezdett a Marvel az előző évtizedben. Úgy gyártott a kiadóhoz tartozó szuperhősöknek (Vasember, Amerika kapitány, Thor) eredettörténeteket, hogy azok nem külön univerzumokban játszódtak, hanem, ahogy a képregényekben is, ugyanabban a valóságban. Apró, gyakran csak a rajongók által dekódolható jeleket helyeztek el a filmekben, utalva arra, hogy ezek a különálló történetszálak előbb-utóbb össze fognak érni. Ezt az ígéretet teljesíti be a Bosszúállók.

A filmkészítés azonban nem matematika. A Bosszúállók nem attól lesz jobb film bármelyik előzményénél, mert egy helyett hat szuperhős száll szembe a Földet fenyegető veszéllyel. Azért lett jobb, mert a forgatókönyv mind a hat figurának lehetőséget adott arra, hogy bebizonyíthassa nélkülözhetetlenségét a csapatban. Mindegyiknek megvan a saját, csak általa elvégezhető szerepe. Emellett mind a hat szuperhősnek jutnak emlékezetes, egyéni pillanatok is, tovább erősítve a felvezető filmekben kibontott jellemeiket. Egyenként hiába jut rájuk most kevesebb idő, nem egyszerűsödnek vissza szürke katonákká.

Hiába szerepelt már a Vasember 2-ben is a Fekete özvegy, csak a Bosszúállók-ban nyílt lehetősége arra Scarlett Johanssonnak, hogy személyiséggel is felruházza az általa eljátszott karaktert. Vasembert (Robert Downey Jr.) már ismerjük, ugyanaz az öntelt playboy és poéngyáros, mint volt. Amerika kapitány (Chris Evans) érdekesebb, mint valaha. Az, hogy egy számára ismeretlen, megváltozott világban kell megtalálnia a helyét, új, izgalmas színekkel gazdagítja konzervatív, tisztalelkű karakterét. A legnagyobb pozitív meglepetés azért Mark Ruffalo. Érzékeny, rendkívüli finomságú színészi játékkal kelti életre az önutáló, a zöld szörnyeteget nagy nehézségek árán kordában tartó Bruce Banner professzort.

A Bosszúállók humorral és hihetően ábrázolja azt a folyamatot, ahogy ezek az egész életükben magányosan küzdő, nehezen kezelhető figurák a kezdeti szócsaták és erődemonstrációk után fogcsikorgatva leszámolnak saját egójukkal, és csapatjátékossá válnak. Mi sem bizonyítja jobban a folyamat eredményességét, mint hogy ennek a filmnek nincs egy, mindenki mást háttérbe szorító főszereplője. A legszürkébb csapattagra, Solyómszemre (Jeremy Renner) például úgy irányítja rá a figyelmet a forgatókönyv, hogy a film jelentős részében elszigeteli a többi csapattagtól. Joss Whedon író-rendező mesterien oldotta meg a karakterek közötti egyensúlyi állapot fenntartását.

Hozzá kell tenni, hiába dolgozik a szokásosnál több szereplővel a Bosszúállók, a történetvezetés megmarad hagyományosnak. Thor (Chris Hemsworth) testvére, Loki (Tom Hiddleston), megjelenik a Földön, és azt tervezi, hogy uralma alá hajtja az egész bolygót. Az ő semlegesítésére hozzák létre a Bosszúállók Szövetségét. Joss Whedon nem kísérletezget, nem kacsingat ki a műfajból, attól válik lenyűgözővé a filmje, hogy tökéletes ritmusban követik egymást az akciójelenetek és a beszélgetős részek, és mindegyik a végső összecsapás felé mutat.

Amikor aztán Loki földönkívüli hadserege elárasztja New Yorkot, egy olyan intenzitású csata veszi kezdetét, amilyet eddig kevés más szuperhősfilmben láthattunk. Ide-oda cikázik a kamera a város toronyházai között, a Bosszúállók a földön és a levegőben egyaránt próbálják megállítani az ellenség előrenyomulását. A látvány önmagában is lélegzetelállító, de a valódi súlyát az adja a film záró harmadának, hogy végre láthatjuk azt, amire az egész film fel volt építve: hat szuperhőst, csapatként, egymást segítve harcolni. Az érzelmi töltete miatt válik igazából monumentálissá a lezárás. És ami egészen zseniális, Whedon még ezekben a pillanatokban sem felejtkezik meg a humor fontosságáról. A legfeszültebb helyzetben is képes valami vagányat odaszólni az egyik csapattag a másiknak, és egy nagyon várt összecsapást is inkább rövidre zár egy poén kedvéért a rendező.

Christopher Nolan Batman-filmjeit azok fullasztóan sötét hangulata, és a történetekben megjelenő bonyolult erkölcsi dilemmák miatt szokás a képregényfilmek legjobbjai közé sorolni. A Bosszúállók ehhez képest egészen más világ. Ezt a filmet a határtalan mesélőkedve, és legfőképp gyermeki játékossága hajtja, és emeli műfaja legfrissebb trónkövetelőjévé.(Origo.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14