Bosszúállók – Filmkritikák

Aeon Flux #2

[toc](Aeon_Flux)A puszta energiát tartalmazó Tesseractra hajtó Loki egy idegen fajjal szövetkezve indít inváziót Földünk ellen. Mese nincs, össze kell hívni a világ legkiválóbb hőseit, a Bosszúállókat.

“A legjobb szuperhős-film a The Dark Knight óta. A legnagyobb látványfilm az Avatar óta.” Ezzel kommentáltam TheHungarian kritikáját. Súlyos szavak, tudom. Gondolhatnád, hogy az a pillanatnyi hév szülte őket, amely a moziból kifelé jövet adrenalint párologtatott minden látható testnyílásomon keresztül, s olyan vigyort mázolt az arcomra, melyet utoljára akkor produkáltam, mikor hátulgombolósként megkaptam az első legó űrbázisomat (fuck, yeah!). Az adrenalinszint azóta lecsillapodott, az érzés viszont megmaradt: az utóbbi évek egyik legjobb blockbusterét köszönthetem a The Avengersben, amely tényleg a legjobb, tényleg a legnagyobb, ám ez nem jelenti azt, hogy ne nélkülözné a hibákat.

Olyan hibákat, melyek leginkább csak egy olyan kívülálló számára zavarók, aki 1989-ben nem hagyott ki egy-egy reggelit azért, hogy összejöjjön A Csodálatos Pókember aktuális számának borsos ára (38 Ft). A mifelénk a mai napig kisebbségnek számító képregény-rajongó, annak is a leginkább mainstream, a Marvel és DC között evező kasztja számára ugyanis a The Avengers maga a tejjel-mézzel-szuperhőssel folyó Kánaán.

Eseti néző viszont jobban teszi, ha teljesíti a penzumot, amiből a Marvel Stúdió szép nagy adagot írt fel: négy év termését, öt egész estés mozit kell bebifláznia annak, aki naprakész szeretne lenni olyan apróságokban, mint a film MacGuffinja (a színtiszta energiát hordozó, sok más egyéb mellett térkapuk üzemeltetésére is használható Tesseract), a karakterek múltja és jelene, a köztük feszülő ellentét és a hozott nyűgjeik mibenléte, melyek elsimítása nagyjából ki is teszi a film első felét.

Ám ez a simítás sem megy göröngyök nélkül. Példának okáért nem értem, hogy míg a Thor nagy záró tragédiája – amely egyfajta Sophie választásaként volt elővezetve – az volt, hogy ha a címszereplő szétcirkumveniálja a Bifröstöt (az Asgardot és az univerzumot egymástól elválasztható térkaput), akkor ugyan megmenti a világát, ám nem mehet vissza a Földre, és nem gyönyörködhet tovább Natalie Portman bájos mosolyában… erre most csak úgy megjelenik, a szó legszorosabb értelmében véve. Oké, oké, állítólag a Thorban elhangzott az, hogy vannak más módszerek is az intergalaktikus utazásra, akkor viszont nem értem, mire fel a nagy filmvégi mérlegelés (és miért sürgölődik az ezúttal csupán egy mondat erejéig megemlített Natalie Portman azon, hogy új kaput nyisson). Nem értettem, hogy az egyik jelenetben Hulkot miért lehetett kordában tartani, és egy másikban miért tört-zúzott mindent, ami az útjába került, és Loki – a The Avengers rosszarcújának – karakterét illetően is akadtak hiányérzeteim, hisz míg a Thor végén egy fekete lyuk(szerű effektus) nyelte el (meghalt? dezintegrálódott? az Event Horizon fedélzetén találta magát?), addig itt már valami vörös fogú bolygóközi rosszfiú társaságában keveri a szart: hogy került ő oda? ki ez a dentális problémákkal küszködő pofa? és főleg: a film élvezeti szempontjából mennyire fontos mindez?

Tulajdonképpen nem túlságosan. Ha egy filmben emblematikus, egymástól homlokegyenest különböző, nem is igazán egy cél és szándék által hajtott hősöket összeeresztenek, akkor sokkal fontosabb kérdésekre kell választ találni. Történetesen: ki győzne akkor, ha ezek megmérkőznének egymással? Joss Whedon író/rendező pedig nem rest úgy csavarni a történések menetén, hogy eme égető kérdésekre rendre megkapjuk a magunk válaszát. A film első felét tulajdonképpen hősök közti csörték teszik ki: van itt Iron Man vs. Thor, Captain America Vs. Iron Man Vs. Thor, Hawkeye Vs. Black Widow, és minden bunyó atyjaként Thor Vs. Hulk. A győztes? A néző.

Legyen egyszeri vagy elkötelezett rajongó, egy biztos: ez a film szemérmetlenül és önzetlenül szórakoztató. Azon ritka hollywoodi blockbusterek egyike, amelyben a mennyiség nem feltétlenül megy a minőség rovására, melyben ugyanúgy ügyelnek az audiovizuális élmény fokozására, mint a dramaturgiára. Ugyan egy percre sem szabad elfelejteni, hogy a The Avengers a kommersz képregények fekete-fehér jellemekkel teletűzdelt világában játszódik, melyben minden párbeszéd olyan, mint metaforák és frappáns beszólások gyűjteménye lenne, a film képes elhitetni, hogy a plakátfiguráknak árnyéka is lehet. No, nem túlságosan vaskos, csak annyira körvonalazott, hogy Kis Jóska Fűzfánfütyülőről ugyanúgy dekódolhassa, mint a képregény boltos fickó a Simpson családból.

És még ennél is nagyobb teljesítmény, mi több, a film legnagyobb teljesítménye az, hogy a hősök közül egyik sem sikkad el: 140 perces játékidő ide vagy oda, a The Avengersből simán lehetett volna Iron Man és Tsai, mert Tony Starknak van a legnagyobb szája, Iron Mannek a legnagyobb BO-eredménye, és Robert Downey Jr-nak a legmenőbb pozíciója a népszerűségi listán, ám bármennyire is harcol ellene, Stark csak egy a csapatból – ugyanúgy nélkülözhetetlen, mint bármelyikük, és meglepő módon még csak nem is ő szállítja a film legkacagtatóbb jeleneteit. A humor pedig, a működő – nem retardált, de nem is kizárólag Marvel-angol szótárral értelmezhető – humor ugyanúgy hozzátesz a filmélményhez, mint a makulátlan látványvilág.

Ó, a látványvilág! Az előzeteseket látva sokunkban érlelődött a félsz, hogy a The Avengers csínján bánik majd azzal a hókuszpókusszal, amely egy ekkora súllyal és múlttal rendelkező eseménymozi nélkülözhetetlen tartozéka, de a Marvel volt olyan rendes, és nem lőtte el a film összes puskaporát a trailerekben, mi több, azt mondanám, hogyha a trailerek alapján akarsz látványgörbét rajzolni, inkább ne tedd: a The Avengers tulajdonképpen három akciójelenetet kínál, és ebből a legszerényebb is kisebbfajta atomrobbanással végződik.

A Marvel-producer Kevin Feige karrierjének talán legjobb döntése volt, hogy ezt a megalomán produkciót Joss Whedonra, a tévék képernyőjén már számos alkalommal győzedelmeskedő, ám Hollywood eddig méltatlanul mellőzött szupergeekjére bízta, aki már-már pofátlanul játszi könnyedséggel találta meg az egyensúlyt ebben a párját ritkító filmszörnyetegben: az egyensúlyt a karakterek között, az akció és a humor, a dráma és a dramaturgia, a szórakoztatás és a pénzkeresés között. És lőn boldogság. (Aeonflux.freeblog.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14