Bosszúállók – Filmkritikák

Prae #2

[toc](Szabó Ádám) Létezik “odakinn” (az Egyesült Államokban) egy geek, aki a ’90-es évek eleje óta ostromolja Hollywood várfalait, és ihletforrásai között Shakespeare-től kezdve Sartre-on át a Monty Pythonig minden szerepel. Joss Whedonnak hívják ezt a nálunk inkább kevéssé, mint többé ismert lelkes játékmestert, aki egyébként a Féktelenül és az X-Men: A kívülállók forgatókönyvét is polírozta egy kicsit, és több munkájában is meghajol a feminizmus előtt.

Az 1964-es születésű, kultikus státusznak örvendő kommerszfilm-faló rajongó Whedon elsősorban a speciális tömegfilm-szerzői érintéseiről ismert. Bevallottan imádja az X-Men falakon átszaladó Kitty Pride-járól, alias Árnyékmacskájáról mintázni stramm női figuráit, például Sarah Michelle Gellart, a vámpírok rémét. Lazábbnál lazább mondatokkal – punchline-okkal – fekteti a szék alá kitartó nézőit. A vicces fickók Nicholas Meyerjeként (Star Trek II: Khan haragja, Star Trek VI: Az ismeretlen tartomány) ő sem nézi síkostobának a popcorn-fogyasztót, és bátran mer irodalmi, filozófiai referenciákat is elhelyezni a stúdiófilmekben vagy a tévésorozataiban, legyen az vámpírfilm, csajos limonádé, netalán sci-fi-western.

Geek az illető, mert valljuk be, elképesztő popkuturális háttérismeretekkel bír, a humora eléggé speciális, szeret például belerúgni az angol nyelvtanba (“I made a funny” – nyögte ki például egyik karaktere). Emellett Whedon elsősorban forgatókönyvíróként és a televízió-ipar titkos messiásaként ismert: baromi jól tud nőknek és férfiaknak is szövegeket írni, Buffy, Angel, a Dr. Horrible’s Sing-Along Blog című websorozat és a Firefly űrcowboyjai neki köszönhetően épültek be a popkultúrába, de a sokak szerint megrázó Babaház is az ő szériája. Jelen sorok papírra vetője csak a Firefly-jal ismerkedett meg, illetve becsülettel lezárta Mal Reynolds kapitány csillagközi akcióit Whedon első nagystúdiós rendezésével, a komorabb tónusú Serenity-vel – és nem árt tudni, hogy mind a széria, mind a nagyvásznas búcsú alulteljesített a Fox csatornánál meg a box office-osoknál, Whedon nem is kapott mozis lehetőséget 7 álló esztendeig. Most azonban visszatért a légkondicionált termekbe, méghozzá nem is akárhogy. 220 millió dolláros büdzsé, közel két és fél órás játékidő, CGI-halom, sztárok és Az ötödik elem óta kellemesen klisés “mentsük meg a világot az őrült Isten gonosz csatlósaitól” sztori. High concept a javából.

A Marvel képregény- és moziistálló crossoverjeként vagy márka-mozijaként, szuperbulijaként beharangozott Bosszúállók erénye természetesen nem a “Mi?”-ben, vagyis a tartalomban rejlik. Az is érteni fogja a filmet, aki nem látta az összesereglett harcosok különálló filmjeit, bár azoknak, akik egyáltalán nem ismerősek e területen, a megtekintés előtt azért nem fog ártani némi előismeret szerzés. Ami azonban a lényeg: a fő potenciál a “Hogyan?”-ban rejlik. A Bosszúállók sztorija egy óriási klisé, nem annak kell kibomlania, itt a coolságon és a stíluson kell, hogy legyen a hangsúly. És a mozifilm helytáll, hiába virít előtte a csodaszép 100. évfordulós Paramount logó, Whedon képes arra, hogy figurái életnagyságnál nagyobb jellegük ellenére is azonosulásra méltók, izgalmasak, kemények, sebezhetők, és véletlenül sem utolsó sorban, humorosak legyenek. A sorozatpápa bátran viccet mer csinálni Kenneth Branagh tavalyi Thor-jából, Stark idézi a Bárdot, a rendező ezzel a múlt évi blockbuster populáris királydráma voltát csúfolja ki (jegyezzük meg: a brit Shakespeare-adaptőr abból is kihozta, amit lehetett, tehát jó film), ám ami a legfontosabb: a szkript. Valamint a csapattagok közötti kölcsönhatás, angol műszóval, a chemistry.

Már a Firefly-ban és a Serenity-ben is tetten érhető, hogy az alkotója mennyire zseniálisan tud egyszerre hódolni a műfajfilmek kötelező típusalakjai előtt, ugyanakkor fejtetőre is állítani őket. Ott volt a kislányos arcú, de gépzsíros felsőtestű férfi benyomását keltő szerelőlány, a szószátyár pilóta, a kemény fekete zsoldosasszony, az agilis fiatal doki és az ő telepata húga, a határozott kapitány, na meg sok geek kedvence, a Johnny Bravo és Lyle Gorch-vegyülék Jayne Cobb (Adam Baldwin alakítását egy életre megemlegeti, aki látta, annyira fantasztikus), narancssárga sapkával, és Verával, a kéziágyújával. Joss Whedon mostani nagy erénye az is, hogy a szuperhős-mitológia csillogó lovagjait egyenlő felekként kezeli. Láthatóan nem szándéka senkit sem kiemelni (na jó, a showman Howard Hughes-alakmás, Tony Stark még mindig nem veti meg a nagy karneválokat, és nem is fogja soha), engedi, hogy mindenki a saját képességével és jogán érvényesüljön. Amerika kapitány időből kizökkentsége hiteles marad: mikor meggyőz két New York-i rendőrt arról, hogy miért is kell Neki engedelmeskedniük, rájövünk, miért volt ő a világháborúban élő gyerekek hőse, és miért a mai felnőttek kedvence (akár véres kártyákon is) a II. világégés óta – hezitálás nélkül rábíznánk az életünket. A főgonosz, Loki (a fiatal és kiváló brit karakterszínész, Tom Hiddleston nyári mozihoz képest is tökéletes alakításában, kb. ő a Bosszúállók Hans vagy Simon Gruberje) és heroikus fivére, Thor közötti testvérkonfliktus nem megy veszendőbe, ha kell, Whedon öt percben is képes lényegre törően zanzásítani ellentétüket. Hulk sosem volt még ennyire elemében, ráadásul a film legviccesebb egysorosát (“Nyikhaj istenke!”) ő – vagyis az őt szinkronizáló Lou Ferrigno – mondja ki. Távol áll már Ang Lee pszichodrámával kokettáló feldolgozásától, és Louis Leterrier B-mozikba illő hősétől. Mark Ruffalo megleli az arany középutat, ha kell, komoly, ha kell, pokoli vicces, ha kell, térdcsapkodásra késztetve veri fasírttá ellenfelét – ez is Whedont dicséri, meg a forgatókönyvét (“Ez a titkom, Kapitány. Mindig dühös vagyok.”), amit a Marvel a mai kockázatmentes Hollywoodban Jóváhagyott (!) neki. Fontos kiemelni a Bosszúállók jelszavát: a csapatmunkát. A fél évvel ezelőtti Fantom Protokoll juthat eszünkbe – akárcsak Hunt ügynök negyedik lehetetlen missziója, a Bosszúállók is hasonló dramaturgiai alapokra építkezik. Whedon bátran teszi és kiválóan műveli, hogy először egymásnak ugrasztja a csapatot (emlékezzünk, Brad Bird sem félt megtenni ezt), majd persze a végére újra családot farag belőlük. Hogy a Vasember, Dr. Banner/Hulk, a Kapitány és a többiek verbálisan, illetve fizikailag is pengét váltanak, kiváló ötlet. Sőt, a Serenity-ből hozott drámai minta is remekül működik: a rendező – jó szokásához hűen – likvidál egy addig fontos mellékszereplőt (ezt tudtommal a tévés produkcióiban is sokszor eljátszotta, és összehasonlításképp, a Serenity-ben két kulcsfigurát tett el láb alól), ezért nagyjából 10 percre igazi dráma borítja el a vásznat, a szuperhősfilmek kedvelői elcsendesednek döbbenetükben, hogy aztán fellélegezzenek, amikor a Bosszúállók hatosfogata összeáll. Katartikus pillanat.

Még katartikusabb, amikor lezajlik a végső manhattani ütközet… tudják, a Világ sorsáért. Erről a rombolás-intenzitásról és ellenlábas-sokaságról Michael Bay autobotjai, James Cameron na’vi-jai, Steven Spielberg öregkori izzadozásai, Roland Emmerich istencsapásai csak álmodhatnak. Hiába van ugyanis hardware, ha nincs software. Vagyis: Bay katasztrófafilmjeivel ellentétben Whedon bravúrosan kezeli a jellemeket a nagy hajcihő közepette is. Persze, akad néhány perc, valahol középtájon, amikor minden zsúfoltnak tűnik, de a finálé bizonyítja: egy remek megapic-szerző be tudja osztani az idejét és az energiáit. Orgazmussal ér fel, amikor a finálé crescendója a szomszédban is hallatszik, annyira jó érzéke van Whedonnak az akciórendezéshez – és hadd jegyezzem meg, hogy az alapvetően itt sem sok pluszt nyújtó 3D piszok jól érvényesül a Chitaurik (Loki serege) támadásjelenetében. Ezen kívül bőségesen kapunk még ajándékot: cameókat, stáblista közbeni easter egg-et (bónuszjelenetet)… De a legfontosabb a tudat, hogy a szereplők nem lélektelen, olcsó senkik.

Whedon kiválóan bánik a hangnemkeveréssel és a sötét tónus-vidám hangütés váltogatásával is – viszont kétségeink ne legyenek, a film zömében a Vicces Whedon az úr, nem a Drámázó Whedon. Tetszetős, amikor a két tudós, Dr. Stark és Dr. Banner rokonságát mondja ki: az ad nekik életlöketet, ami egyben a végzetüket is okozná. Starknak a srapneleket visszatartó mesterséges szíve, Bannernek a benne lakó “zöld pasas”. Vérbeli mozi-, tévé-, filozófia-, képregény-, és irodalombuzi lévén azt a ziccert sem hagyja ki, hogy a képregényeknek vagy a belőlük készült adaptációknak ne adjon fricskát. Akadnak ám nagyon vicces önreflexív pillanatok. Mikor Stan Lee, a Marvel atyaúristene azt mondja, “Szuperhősök New Yorkban? Ugyan kérem!” Vagy mikor megválaszolásra kerül egy kérdés: hogy lehet az, hogy Banner, aki miután tízméteressé nő dühében, és leszakad róla az összes ruha, valamiért mindig egy színes gatyában intézi el az ellenfeleit? Erre a filmben egy Harry Dean Stantonos (a Párizs, Texasból ismerhetjük) cameo felel: “Nem volt nagyon dühös, csak a galambokat ijesztette el. És itt a nadrágja. Tök pucér volt… Maga UFO?” Tudjuk jól: a képregényben a gyerekek nem láthatták a zöld monstrum nemi szervét. A filmben viszont azért van benne ez a mondat, mert Whedon imád gúnyolódni.

Nyúlfarknyi szerepekben feltűnik még a világhírű lengyel rendező, Jerzy Skolimowski (a naturalista Ölésre ítélve direktora itt egy orosz maffiavezért alakít), Powers Boothe (A lápvidék harcosai, Deadwood, Sin City), Jenny Agutter (Vándorrege, Logan futása). Samuel L. Jackson újfent tekintélyes Nick Fury csapatfőnök szerepében, Jeremy Renner karakteréhez egy okos csavar fűződik, és az Így jártam anyátokkal Robinja is részt vesz egy akciójelenetben. A nemrégiben pedig a dús ajkait, gömbölyű fenekét, kebleit a férje (mára már volt férje) elé táró Scarlett Johansson Fekete Özvegye sem olyan dimenziótlan akárki, mint az összecsapott Vasember 2.-ben: az orosz-amerikai kémnő szerepében egyszerre szexi vörös démon, törékeny nő és kőkemény katona. Pontosan olyan, mint Whedon-nál a szebbik nem. Erős. (“Ismerd meg az anyámat! Majd akkor tudni fogod, miért írok ilyen jó női szövegeket – felelte egyszer Whedon a sorozatsztár Roseanne Barrnak.) Ismét nyugodtak lehetünk. Whedonnak nem az lebegett a szemei előtt, hogy minél több kütyüt vágjon a 3D-ben vakulók arcába. Neki a jellemek kellettek. Kellett egy csapat. (Ezt a jól kezekben jól elsülő szállóigét, nemcsak Minarik Ede vagy Jack Sparrow kapitány, de a Serenity végén elköszönő Reynolds kapitány is nyomatékosítja: “A mi űrhajónkat a szeretet vezérli.”) És megadta nekünk.

Közben pedig úgy látszik, hogy a Marvel-birodalom (ami nem mellesleg a Disney-vel fuzionált) teret enged újabb műfajfilm-auteuröknek is. Jövőre érkezik a Vasember 3., amit a Durr, durr és csókkal, a Halálos fegyverrel mennybe repült Shane Black ír és rendez. Plusz a készítőgárda nekünk adja Ben Kingsley-t (csak nem ő lesz Vasember ősellensége, Mandarin?), Guy Pearce-t (ő lesz a terroristákkal üzletelő nanotech-tudós és vírus-előállító, Dr. Aldrich Killian) és a szépséges, okos Jessica Chastaint (aki majd Stark régi szerelmét, Dr. Maya Hansent játszhatja). Andy Laut, a Szigorúan piszkos ügyek meghasonlott gengszterét is szívesen várom Stark zseni barátjának szerepében – mivel a Vasember 3. amerikai-kínai koprodukció, a szerződés előírja, hogy a kínaiakat Tilos rossz színben feltüntetni, őket oltalmazni kell. Terrorizmus, fegyverek, járvány, pénz, hatalom, háború, csúcstechnológia – mint egy Tom Clancy-technothriller (Vadászat a Vörös Októberre, Rainbow Six). Shane Black ezt ígéri nekünk jövő májusra. És Warren Ellis Extremis című képregény-sorozatába (2005-2006) fog kapaszkodni – ami nota bene, egy újfajta eredettörténete Tony Stark szuperhőssé alakulásának. Alig várom. Csakúgy, mint a Bosszúállók folytatását. (Prae.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14