Állókép-birodalom

Pszihoaktív kalandok – japán hardcore manga

„Mivel a könyv ezzel az egészségügyi problémával foglalkozik, szükségszerűen brutális, obszcén és visszataszító” – írja William S. Burroughs a Meztelen ebéd előszavában, amely mű, mint köztudott, az író heroinfüggésének látomásos lenyomata. „Mivel a hardcore manga az emberi faj sötétebb oldaláról szól, szükségszerűen brutális, visszataszító és obszcén…” – írhatnák a műfaj képviselői a tankubonok címlapjára. Feltéve hogy létezik egy közös faji fundamentum, amitől ember az ember, akkor – gyengébb idegzetűek ne figyeljenek! – mindazt, amit az emberi faj valaha is megtett (netán elgondolt), minden egyes emberpéldány lehetőségként magában hordja. Vagyis mindannyian potenciális tömeggyilkosok, náci kápók, szentek és megváltók vagyunk.

Akkor kezdjük a hentaijal. A hentai a japán pornó-képregény, amely a műfaj szakértői szerint ott kezdődik, ahol a nyugati pornó végződik. A hentai típusai: 1. Klasszikus hetero akciók, beépítve valamely népszerű zsáner – sci-fi, krimi, kaland, horror – keretei közé. Az alakábrázolás jellemzője, hogy minden nő tizenhárom éves kislánynak néz ki, hatalmas mellekkel, égő eperajkakkal és epedő tekintettel. A testek szőrtelenek, kidolgozottak, az akció csúcsa az ejakuláció valamely női testrészre. A szituációk általában erőszakosak, a hím erővel szemben gyakran az ártatlan csábítás lolitás eszköztára vonul fel. Gyakori a bondage (gúzsbakötés), a bukkake (amikor egy hölgyre nagyon-nagyon sok férfi veti rá magát, aminek végén a nő több liter spermában úszik), az incesztus, a megerőszakolás, a gerontofília, a nekrofília, a különböző segédeszközök – pl. húsvágó bárd, tűzcsap, szögekkel kivert porszívócső – használata. 2. Yaoi: homoszexuális aktusok; a többi – a kézenfekvő különbségektől eltekintve – ugyanaz, mint fent. A leszbikus válfaj a yuri. 3. Szörnyes, mechás, polipos. Az alany lehet nő, és lehet férfi, de a testnyílások változatossága miatt inkább nő. A behatolást a nemi szervre már csak távolról emlékeztető „izék” végzik, a H. P. Lovecraft világból ismerős alaktalan szörnyek, sokcsápú polipok, démonok, perverz ufók, gigantikus kiborgok acélosan fénylő falloszokkal satöbbi. Aki azt gondolná ezek után, hogy a hentai igénytelen kivitelezésű fércművek sorozata, téved. A hentaiok legjobbjait grafikuszsenik készítik, profi írók gyártják a scripteket, öltönyös sararimenek intézik a píárt. Léteznek kult-hentaiok és kult-rajzolók ugyanúgy, mint bármely egyéb műfajban. Ahogy egy nyugati hentai-szakértő fogalmaz: „A japánok lerajzolták már mindazt, amit a nyugati erkölcsön nevelkedett ember csak a legmélyebb pszichoanalízisben fantáziálna. Képzelj el bármit, a legdurvább szexuális lehetőséget – hentaiban már megcsinálták.” Mondanunk sem kell, hogy felnőtt műfaj, bár a felnőtt itt nem csak biológiai értelemben értendő: nyugati szemmel hard hentait olvasni felér egy elmegyógyintézeti kirándulással, arról nem is beszélve, hogy mi lenne, ha a hentai-készítők széles körű európai forgalmazásra vetemednének. Az például borítékolható, hogy ha kikerülne a magyar standokra Az iskolás lányok és a fekete biblia című mélyértelem, egy pillanatra biztos megállna az idő, akadna a ritmus, másnap pedig habzó szájak napja virradna a parlamentre.

A másik, sokszor a betiltás határát kerülgető mangatípus a hardcore horror, az „erőszak ott kezdődik, ahol nyugaton véget ér” típusú fantasy és sci-fi. A szereplők általában az elmeosztály magánzárkás szárnyából verbuválódnak – mármint ott lenne a helyük –, a történetek pedig ennek megfelelően kegyetlenek és sokkolóak. A sokkolás nem is elsősorban a vizuálisan durva képkockákból fakad, hanem a motivációk és az ok-okozati rendszer suspense-re kihegyezett feltárásából. Szado-mazochizmus, pszichológiai terror, hiteles bemutatása annak a sajnálatos ténynek, hogy az emberi lénnyel gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni, és bármire rá lehet venni. A vizuális erőszakot tehát pszichológiai sokkolás egészíti ki, valamint olyan, bármely műfajban tabunak számító események pszichológiailag is részletező bemutatása, mint hogy „az apa megerőszakolja a kislányát, majd feldarabolja és elfogyasztja”, ami tényleg perverz, csak épp nem a rajzolók találták ki. A hardcore mangának (is) széles körű rajongótábora van, rajongók fordítják a beszkennelt változatokat angolra, aztán különböző úton-módon elérhetővé teszik a digitalizált változatot a japánul nem értő halandóknak is – bár a képek magukért beszélnek. Ebből a vonulatból – művészi igényessége, tematikai végiggondoltsága és gondolati mélysége miatt – az MPD Psycho, az Uzumaki horrorfolyam és Yamamoto Hideo pszichotikus víziója, a Koroshiya Ichi emelkedik ki. Ez utóbbi volt az, amit Japán több tartományában betiltottak a szürrealitásában is mellbevágó kínzásrészletek és a történet meglehetősen érdekes motívumai miatt; példáként felhozható a hipnózis alatt elkövetett vérengzések, a családirtás és a szadisztikus szerelmi aktusok következetesen sokkoló bemutatása. A mangából Miike Takashi (vö.: Filmvilág, 2003/10) készített Ichi the Killer címen kultikus filmadaptációt 2001-ben. A Koroshiya Ichi a mangákon belül is a végletet képviseli, ami oly távol van a képregényről rögzült sztereotípiáktól (rajzos, aranyos történet gyerekeknek), mint az első barlangrajz korunk digitális festményeitől.

Képregény-jövő

A képregény (a comics, a bande dessinée, a manga és a többi mutáció) kicsit több mint százéves története során kivívta helyét a tömeg- és magaskultúra médiumai közt. A képregényalakok gyakran köszönnek vissza a mozivászonról, a legjobb képregény-történetek beépültek a XX. század nagy mítoszai közé. A társművészetekre tett hatása, generációk szocializációjában betöltött szerepe és saját értéke miatt bízvást tekinthetjük az emberi szellem és kreativitás lenyűgöző példájának, de ugyanígy értékelhetjük a lesajnált karneváli kultúra meglepően életképes trash-hullámaként, meg persze mondhatjuk azt is, hogy komolytalan, blődli, nem méltó a jobb társaságra. Egy biztos: létezik egy technikájában kiforrott, olykor univerzális nyelvként viselkedő médium, amelyen – mint fentebb láttuk – gyakorlatilag bármi kifejezhető. A képregény távolról sem halott („comix not dead”), sőt, a világ egyes tájain új virágkorát éli. Mi jöhet még? A határ csak a kreativitás határa, vagyis a csillagos ég, meg amit az olvasó kibír. Szabatosan kifejezve: jöhet bármi, és jöjjön is.

Kubiszyn Viktor
Beszélõ
2004. november

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8